FESTÉK
Még egy lehelletnyi rúzst igyekezett szétkenni már így is cseresznyevörös, szépen ívelt, mégis lágy ajkain, mogyoróbarna gyémántként csillogó, szép, és kifejező szemét pedig hogy csupán még jobban magára irányítsa a figyelmet fekete szénszerű tussceruzával húzta ki, és csinált magának a két szeme végénél egzotikus, királynői fecskeszárnyat. Az egy-két hollófekete tincset elsimított a homlokából, és hogy elegáns tartásának enyhén, nem túl feltűnően hizelegjen egy kicsit megperdült párszor a tükör előtt, hogy ezzel is talán önmaga számára elhitesse: igenis ő még így is szép, mert a belső lelke mélyén szüksége volt erre a szavakkal alig kifejezhető lelkiismereti megerősítésre.
– Szép vagyok, mit gondolsz? – kérdezte érdeklődve amint tükörbe pillantott saját jól beállított tükörképét, amely most mint valami automata gép ugyanazt mondta fel, amit kiejtett.
Megpördült újfennt, majd ismét csodálkozva, még ellenállhatatlanabbul elmosolyodott, azzal az apró, kis, jellegzetes gödröcskével a szája szegletében.
– Azt hiszem megteszi! Te is így gondolod? – a tükörkép bologató mozgást végzett szabályosan, mint a biztonság, és megerősítés néma zálogát.
Ki volt most egyszerre ez a magával ragadó, és elbűvülő, szinte túlvilági, angyali, és rendkívüli hölgy, aki saját magát kellett, hogy hitegesse, hogy szépnek, és kívánatosnak tartsák?
Forró lett egyszerre a vérkeringése a hirtelen izgalmak dacára, hogy most végre-valahára egyedül ő töltheti be a házigazda szerepét. Halántéka lüktetett, általában ez olyankor megszokott mikor erős migrénes fejfájás kezdi gyötörni védtelenül maradt áldozatait.
– Azt hiszem készen állsz a feladatra! Nem félj semmitől! Ezek kedves, barátságos emberek! Ugyan mi baj történhetne?! – mondogatta hangosan magának, míg kiment a fürdőszobai elzárt magányából, hogy nem sokkal később már otthonába engedhesse az emberekkel is bereszthető, nyüzsgő, pezsgő külvilágot.
Az adott gépkocsikból – össz-vissz ha kettő tévedt a felhajtóra -, népes, kis társaság szállt ki, hogy üdvöljék kissé még mindig megszeppent házigazdájukat.
– Szervusztok! Jól utaztatok?
– Mi köszönjük szépen megvagyunk, csak érted aggódtunk nagyon! – harsogott bele érdes gyémánt hanggal egy idősebb úr a levegőbe, mintha csak otthon lenne.
– Kerüljetek csak egészen nyugodtan beljebb! No, gyertek csak! Bátran, bátran!
Micsoda öröm volt most ez a felejtheetlen pillanat, micsoda örömteljes kacagás! Még a halandó napsugár is megcsillantotta utolsó, lényegretörő fényeit, hogy visszacsalogathassa talán még egyszer utoljára az égre a fény glóriáit, melyek szilánkokként fényeskedtek, és ragyogtak tovább. Mintha az egyik kissé tétovább, és félszegebb fiatalember – maga is poétalelkűletű -, félt, sőt, szemlátomást rettegett volna belépni a házi ,,szentély” területére, mert vonyító, szomorkás állathangokra lett figyelmes.
– Bocsássatok meg Szuszinak, de még nem kapott enni, és hozzá van szoktatva a vacsorához! – felelte az elragadó, ifjú hölgy, akin gyönyörűséges estélyi ruha feszült, mely most halhatatlan eleganciával ruházta fel. – Ne haragudj Balázs, de te miért is áldogálsz még a kapuban, mondd csak?!
A félelmet árasztó fiatalember bizony nemcsak, hogy kellő tévolságtartással figyelte az események menetét, de erősen meg volt arról győződve, hogy ahol háziállat is van, abból – legalább is a számára, még semmi jó nem származhatott. Épp ezért egyre csak topogott, és igyekezett illedelmesen, és szerényen hallgatni. A bájos hölgyemény közelebb ment, hogy megtudhassa végre a ok okozati összefüggések helyenként igen bonyolult, és szövevényes láncolatait. – Na, mesélj csak! Nekem nyugodtan elmondhatsz mindent! Ugye tudod? Bocsáss meg egy pillanatra! – azzal hátat fordított, de nem szándékosan, hogy a többi vendégét eligazítsa:
– Addig kérlek menjetek be az előszobába, én is azonnal ott leszek!
A fiatalember akinek kisebbfajta súlyfeleslege volt, most érezte, hogy az adott pillanat melyet agyában már többször leforgatott, és eltervezett talán végképp nem tudni, hogy kedvez-e a romantikának, gyorsan előkapott egy szépen feldíszített virágcsokrot liliomokkal megtűzdelve, és letérdelve átnyújtotta, mint halhatatlan, és megbecsülni való érzelmeinek biztos, és egyetlen zálogát.
A bájos hölgy gyönyörű szembogara hirtelen kitágult a nem várt, ugyanakkor kellemes meglepetés láttán, mert kisebb ideig szóhoz sem jutott.
– Huha! Mivel érdemeltem ki ezt a gyönyörű csokrot?! – érdeklődött. – Csak nem lemaradtam valamiről.
A félszegen toporgó fiatalember csupán annyit mondott, hogy azért kapja mert igyekezett minden helyzetben a leghelyesebb, felelős döntést meghozni, és mert mindig ragaszkodott saját erkölcsi becsületességéhez.
– Mert megtudott embernek maradni drága hölgyem! – azzal, kézcsókkal illette a könnyű, és törékeny hattyúszín kézfejet.
– De miért is álldogálunk még mindig itt? Ne haragudj, de furdal a kíváncsiság!
– Ne tessék udvariatlanságnak tekinteni, de halálosan félek mindenfajta állattól: különösen a macskáktól, és a négylábú ebektől.
A hölgyből most hirtelen leszakadtak azok a bizonyos kellemetlen, és irritáló kősziklák, melyek eddig feszítették mint a stressz benső énjét, és megadóan, és részvéttel, önkéntelen elmosolyodott.
– Jaj, te szegény butuska! Tudod, ezek a kutyusok nem bántják az embereket! Egészen nyugodtan bejöhetsz, és csatlakozhatsz a többiekhez! Ne haragudj, hogy megint hátat kell fordítsak neked, de betenném ezeket a virágokat a vázába, ha megengeded, mert a végén még elhervadnak! De gyere nyugodtan mellettem, akkor biztosan nem fog bántani Szuszi.
A fiatalember, akin csak most látszott talán igazán, hogy egy világ dőlt össze benne, némán, megadóan, de tartós, és még fokozható rettegéssel követte slasszézva háziasszonyát, aki, hogy mérsékelje, és tompítsa valahogy a stressz, és a vérkeringést növelő idegeskedést bátran belekarolt, és fölvezette a fiatalembert a bejáróig.
– No, hát itt is volnánk! Ugye nem is volt annyira szörnyű? – mosolygott gyönyörű, gyöngyházfényű mosollyal, és abban a pillanatban a fiatalember szíve tökéletesen elvesztett…
– Ne haragudj, de akkor gyorsan vízbe trszem ezeket a gyönyörűségeket, és megnézem, mit csinálnak a többiek! Addig is kérlek egészen nyudotan érezd magad otthon. – elviharzott, de nem feledkezett meg róla, hogy bátorítólag még egyszer meg ne szorítsa az egyetemesen átizzadt tölgyfavastag tenyeret.
A fiatalember vett egy-két mélyebb, és kellemetlen lélegzetet, mert időközben jött csak rá, hogy jelentős lélegzet nyomja a belső tüdejét, ami jelentős, szúrós fájdalommal párosult. Bement a fürdőszobába, melyet könnyű volt megtalálni, mert közvetlenül az előszoba végén volt. Belenézett ugyanabba a tükörbe, melyet nem sokkal ezelőtt, még a csinos hölgy is használt, majd feltette magának a megkerülhetetlen kérdést: – Mi a célod, mondd?
A nappaliból a szokásos vendégváró italok, és kellőképpen párolt aperitifek elfogyasztását követően nagyon jól, és fergeteges hangulat kerekedett: látszólag már majdnem mindenki kellőképpen megfeledkezett a félszeg fiatalemberről, amikor az idősebb, kicsit hetvenkedő, és komiszul kötekedő úrnak szöget nem ütött a fejében a felismerés, hogy hiányzik egy fontos személy a társaságból:
– Hát ez a hóbortos Balázska már megint hova bújhatott? Ti tudtátok? – fordult oda az egybesereglett többiekhez, akik tanácstalan széttárt kezekkel adtak egyetemes, nemzetközi jelzést arra vonatkozóan, hogy fogalmuk sincs. – Ez a kis szerencsétlen fél az állatoktól, mert világ életében városi gyerek volt! – azzal egy jókora adagot húzott a teletöltött szeszes poharából. Szinte maga is érezte, hogy visszafojtott, tűzes pokolként, folyékony lávafolyamként égeti a csorgatott szesz, amint végigszánkázott a nyelőcsövén. S ez most belsőséges, jó érzéssel töltötte el.
– Már megbocsáss drága Ferikém, de nem gondolod, hogy ez igazságtalanság volt! Hát hogy szabad egy fiatalembert ennyire lenézni, csak azért mert félelmei vannak? Szerintem, ha kicsit jobban körülnézünk a te lelkedben is vannak taargatnivaló félelmek, melyekkel még mindig nem néztél szembe! Vagy talán tévedek? – vetette oda ellenérvként az egyik hölgy Búbos Ferencnek, aki üzleti sikerességét ellenállhatatlan modorának, és nem mellesleg hasznos kapcsolatainak köszönhette; legalább is, ő úgy gondolta.
– Én csupán azt mondtam drága Nóra, ha ez a kis emberke nem tanulja meg a létezés farkastörvényeit, hát akkor sohasem lesz belőle talpraesett, igazi férfi!
– Úgy! szóval neked a talpraesettség a belevaló karakánságnál kezdődik, és nem az számít, ha egy férfi is ki meri mutatni az érzelmeit? – fordult oda egy másik jampec kinézetű suhanc, akiből csak úgy áradt a jókedv. Hogy mitől lehetett ennyire jó kedve az kétséges maradt.
-Én csak azt mondom! Hogy a mi családunkban személy szerint sohasem láttam volna, hogy az apám, vagy a nagyapám bármikor is elpityeregte, vagy elbőgte volna magát, és még anyámék is vasakaratossággal tartották magukban a rendet. Amikor meghalt az apám, anyám annyira erősen mutatta magát, hogy még a halotti tor után éjjel sem nyikkant egyetlen vakkantásnyit sem! Hát vegyétek csak tudomásl, ti kifinomultak! Én sem nyavalygok, és nem is sopánkodok, mert szerintem az igazi gyász az majdnem hangtalan, és néma! – azzal tüntetően helyet foglalt magának az egyik fotelben.
A fiatal hölgy most töltött egy kis bodzaszörpöt az egyik kristálypohárba – mert a gondos kiszolgálásra mindig is nagy hangsúlyt fektetett -, és készségesen bevitte az előszobába, mert abban bízott, hogy különös pártfogoltját, még ott találja.
– Balázs… Balázska… Balika, hol vagy? – kérdezett bele a döbbent csöndbe, s miután választ nem kapott, de ehelyet egy bújócska kellős közeépben találta magát, amiben ő volt a kereső, hát ideje volt megkeresnie furcsa, hóbortos cimboráját.
– Hol vagy? Ipi-apacs, kérlek gyere már elő!
Addig-addig kérdezte, szólongatta, míg meg nem találta a fürdőszoba melletti, szinte csak a takarítóeszközök befogadására alkalmas mellékhelységben kuporogva a wc-deszkán üldögélve.
– Hát te meg mit keresel itt? – vonta fel szépséges, kormozott szemöldökét. – Már mindenki a nappaliban van, és készülődik a vacsorához, te meg itt kuksolsz a sötétben? Mit csinálsz te itt?
A fiatalemberen elősen meglátszott az állatok okozta tüntető, és stresszelős félelem, mert mintha gyógyszert vett volna be, erősen rázta a hideg: mintha hőemelkedés gyötörte volna, és sírógörcs. Véreres szemein igencsak meglátszott, hogy a a külvilág felé mutatott szelíd, és védtelenített arcában egy árván maradt kisgyerek tekintete reszket.
– Hát veled meg mi történt Balázsom? – letérdelt hozzá úgy ahogy, bár maga is tudta, hogy az adott mellékhelység bizony túlontúl szűkös efféle kényes műveletek végrehajtásához. Gyöngéden megfogta kezeit, mint aki őszinte, és csupaszívből jövő vigasztalásra szánja el magát, és most hamvas gyümölcs arcához érintette lágyan. – Te szegény, szegény kis fiúcska! Lágyan részrehajlón megsimogatta már erősen ritkulásnak induló, sötétbarnás fürtjeit.
Lassan, óvatosan felsegítette, és az ember nem is hihette volna, hogy jó két fejjel magasabb, tölgyfakarú fiatalembert akinél bárányabb, és jámborabb ember talán még nem is létezett a földön most a védelemre szoruló csecsemők vigasztalásával nyugodott bele a pillanatok megszépítő varázslatába, hogy végre együtt lehet azzal, akiért a tulajdonképpeni este gyakorlatilag létrejött.
– Támaszkodj csak rám bátran! Gyere segítek! Csak megkérlek rá ne hagyd el nagyon magad, mert mindent azért én sem bírok ki! – hosszú, pufók, és termetes karjain át gyöngéden átfonta a maga kezeit, becsúsztatta a hónalj alá finoman, és lépésekben megindultak a nappali felé.
– Nagyon szégyellem magam drága hölgyem – felelte -, én igazán nem is tudom, hogy mi volna most a legjobb döntés? – próbált szabadkozni.
– Ugyan! Azért nem illik sajnálkozni, mert valakinek vannak még szívből jövő, és őszinte érzelmei! Ez becsülni való dolog, még akkor is, ha egyesek szerint a férfiak többsége nem mutathat sem érzelmet, sem pedig szánalmat. – Tovább segítette lépésekben haladva. S ahogy most megadón egymásra néztek, a pufók fiatalember ezzel a semmivel sem összehasonlítható kisfiús, megsebzett tekintettel, és a finom, bájos hölgy a maga mindig bátornak mutatható karakán jellemével mintha képtelenek lettek volna elhinni, hogy szívük táján bizsergető, melengető érzések keletkeztek.
– Hát ti meg hol jártatok? – kapta fel a fejét az idősebb úr, aki néhány perccel ezelőtt tüntetően, és tiltakozva a nappaliba vonult, ezzel is erősítve tudatos, kissé szemtelen kirekesztettségének egyetemes érzetét.
– Semmi probléma sincs! Az úr egy kissé megszédült, mert bizonyára nem bírja tulzottan az erős bozdaszörpömet, és egy kicsit megfájdult a feje, de már semmi gond nincs! Igaz-e?! – nézett bátorítón farkasszemet a hölgy Balázzsal.
– Igen, köszönöm kedvességét, már jól vagyok! Jól érzem magam! – de ez az utóbbi hevenyészet kijelentés csupán a társaság többi tagjának szólt. Valójában bensejét teljes mértékben megfertőzte egy boldogságot termelő, eddig ismeretlen kórokozó, a szerelem, amivel – miután még soha nem érzett ilyet -, nem igen tudott vele mit is kezdeni!
– Hát, amennyiben az úrral minden rendben van, úgy mi már elköltöttük a vacsoránkat, ha szabad! – nyilatkozta tüntetőn.
– Nem baj! Tudják nem is vagyok igazán éhes! Sokkal inkább szeretném élvezni most már kellemes trásaságuk légkörét! – azzal fogott egy kisebbfajta süteményestálat, és helyet foglalt az ablak mellett, ahonnét a kutyákat is szemmel tarthatta…
– Ha megengedi én nagyon szívesen beszélgetnék még önnel Balázs egy kicsit! Csatlakozhatok? – állt meg előtte, és most leírhatatanul érett, és csinos hölgy benyomását keltette, akinek sokkal fontosabb az, hogy apránként, mint az érett nektár mézet fejtse meg az emberi gondolkodás mélyebb, tartalmasabb mozgatórúgóit, és ezáltal jobban kiismerhesse az emberi, esendő jellemeket!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Tasev Norbert
