ÉRETTSÉGI TALÁLKOZÓ
Húszéves érettségi találkozóra gyűltek össze mindannyian egy étterem külön dísztermében. Különös és furcsa is egyben egy ilyen hosszú időre tervezett, vagy éppen megtartott találkozó. Miközben emlékezetünkben szorongva, és félszegen soroljuk magunkban a névsort; coffos, nagydumás hölgyeket, akik felnőttek szerettek volna hamar lenni, és fiatalembereket, akik az első csókok kábulatából ébredeztek gazdagon az emlékek megszépítő messzeségei közül az utolsó, lényeges pillanatokban mindig kibukkan a lényeg. Óvatosan vesszük figyelembe a másikon a komiszkodó megszépítő idő változásait; egy-egy kihullott hajszál, főként a férfiak letarlott, fűszőnyeges koponyáján, vagy a hölgyek gyönyörű alakját még inkább vonzóvá és kiemelővé tevő kismamaság mámorító érzete.
Már kellőképpen benne voltak a vacsorában, amikor a mindenki által közkedvelt egykori pufók, és nagyon molett kisfiús arcú emberkéből megérett, bottal járó, valami titkos, és magabiztos bölcsességet árasztó fiatalember vált, aki mint mindig most is egy vászonszerű táskát ciepl a hóna alatt.
– Robus! – már harsogva kiáltotta feléje egy gyönyörű, szőkelánghajú, ifjú hölgy, akinek az öröm és a feszengő, tétova zavar keveredett a hangjában, hiszen Róbert nem sokkal a ballagás után – mikor a felnőtté válást sok esetben a lerészegedéssel kellett bebizonyítani, ő köddé vált, mintha a föld nyelte volna el. Azóta legfeljebb csak kósza legendák keringtek róla – nagyobbrészt csupán egymás között -, hogy merre járhat? mit csinálhat? van-e már barátnője? Hiszen a gimiben mindgi is olyan magánakvaló, tétova, félénk, ijedős, és kisfiús gyereknek látszott, aki nem is tudja igazán, hogy mi fán teremhet a barátság szelleme! S akire talán egy kicsit mindannyian fel lehetett nézni; volt a személyiségében valami adakozó szeretet: mindenkit megérett, senki sem utasított el, és bárki bármit, még a legszentebb, és legszemélyesebb titkát is elmondhatta neki – tudta mindenki, hogy olyan, mint egy gyóntató pap, tőle semmi sem szivároghat ki!
– Bocsássatok meg, hogy most érkeztem, de még egyként dolgot el szerettem volna intézni – bár már régen lesoványodott, arcán meglátszottak a drasztikus, már-már kíméletlen fogyás nyomai; húsos, kellemes tokája már a múlté volt, és el is tűnt róla az összes megmaradt úszógumi. Ami nagyon feltűnő, és különleges volt a fizimiskájában az a botja volt! Hiszen mindenki tudott róla, hogy gyermekkorában súlyos, majdnem életébe kerülő autóbaleste volt, és a jobb tédkalácsa fölött egy műtéti, vastag heg éktelenkedett, de azt senki sem gondolta volna, hogy az idő múlása majd bot formájában nyújtja be a számlát. Talált egy alkalmas széket, és leült. Megtörölte erősen verejétkező homlokát: ebben a szép mozdulatban volt valami egészen egyedi, egyedül csak rá jellemző tulajdonság. Ahogy kivette művészi megfontoltsággal a táskájából a papírzsebkendőt, és ahogy elkezdte törölgetni már jócskán csorgó homlokát – mintha az idő kicsit újra visszapergette volna az események láncolatát, mikor még nagyon fiatalok voltunk…
– Hogy vagy? Mesélj magadról? Úgy hallottam, hogy író, költő is lettél! Hát ez remek! Engedd meg, hogy gratuláljak! – a bájos, ifjú hölgy, akibe egykor bele volt zúgva, és akire álmatlan, és holdkóros éjszakáin szinte egyvégtében mindig gondolt, szinte kívánta, hogy minden figyelmét egyedül csak rá összpontosítsa, holott voltak a teremben legalább hatvanan is; valaki, mintha csak kedvenc trófeáit mutogatná elhozta kisgyerekeit, és előszeretettel mutatta be őket azoknak az ismeretlen bácsiknak és néniknek, akikkel valamikor együtt tanultak.
Nem hagyta befejezni a mondatot. – Képzeld államigazgatásit fejeztem be nemrég Szegeden, és most ott állok, ahol a part szakad! – bukott ki belőle a felismerés.
Rá emelte gyönyörű, Cleopátra-szemét, mely most valami olyan eddig ismeretlen meghatottsággal, és bűvölettel csillogott, akár a romantikus filmeken a hőszerelmes pároké. – El kell neked mondanom valamit! – hirtelen suttogóbbra, halkabbra fogta a hangját, mint aki, hogy el ne leplezze mások előtt magát, kénytelen titokzatossá válni. Kicsit fátyolos volt a hangja, mint aki vagy megfázott, vagy az enyhe influenza tüneteit mutatja. Mintha egyszerre ki akarna már végleg, és most szakadni belőle egy hosszan dédelgetett vallomás.
– Várj, kérlek! Várj! – megfogta finoman, és úriemberek gyöngédségével, és tapintatával hattyúfinom kezecskéit, és kacsóját megpuszilta. A gyönyörű hölgy azonnal érezte, hogy vére, mint a nemes nedű azonnal forrni, pezsegni kezd, és ebben a pezsdülésben most jó volt kicsit megnyugtatnia zaklatott lelkiismeretét. – Bocsáss meg, de még mindig gyönyörű vagy, és ahogyan ma mondanák roppant ,,szexi”! Előbb engedd meg, hogy hadd bámuljam szépségedet egy kicsit! – s tetőtől talpig, mint amikor valaki egy fontos döntés előtt áll, ami továbbiakban majd befolyásolhatja az életét szemügyre vette a most igazán kipirult hévtől remegő hölgyet.
– Nahát! Mikor is beszéltünk útoljára? Mennyi ideje is megvan? – nosztalgiázott emlékezetében. – Te jó isten! Megvan annak már több mint tizenöt éve is!
– Ne is mondd! Már is érzem magamon! – úgy mondta ezt a mondatot, mintha valami szándékos sértést kellene továbbra is eltűrnie.
– Ne haragudj drága, de gyönyörű vagy most is!
– Hát igazán köszönöm, hogy legalább kettőnk közül valakinek a humorézéke még a régi! – Nem találtam meg a páromat! Egy ideig tudod, utazgattam, és gyönyörű helyeket, és vidékeket is bejártam, de tudod nem igazán tudtam még gyökeret verni! – bukott ki belőle.
Az elgondolkozó fiatalembert meglepte ez a váratlan kijelentést, annál is inkább, mert az ilyen egzotikus, és briliáns szépséggel rendelkező hölgyek rendszerint mind a tíz ujjukra találnak maguknak elfogadható, és sportosabb partnereket is akár, vagy ha már végképp nagyon unatkoznak egy kikapós, üzletemberszerű férjet is, aki rendszerint többre becsüli a bankszámláját, és akinek a gyereknevelés gondjait bátran átháríthatja kicsi feleségére, akiből jószerivel rabszolgát csinált!
– Ha még frissek az emlékeim a Postás Tomi veled randizott többször is!
A hölgy elbűvölően mosolygott; érezni engedte gyönyörű, hófehéren csillogó, makulátlan fogsorát.
– Az egy tapintatlan bukó hapsi volt! Csak az járt az eszében egész este, hogy mikor prütykölhet végre velem! Ezért azonnal kiadtam az útját! Előbb persze megemlegette, hogy megfogta a combomat! – élesen vilant egyet lebilincselő szeme. – De mesélj inkább magadról valamit! Olyan rejtőzködő vagy még, mint régen? – füle mögé seperte aranyló méz hajzuhatagát, mely előnyösen passzolt fejformájához.
– Hát én is voltam már mindenféle: általános iskolában napközis nevelő, történelem tanár, kidobó ember, bár onnan hamar kitettek, mert nem bírtam az erőszakot, árultam autóalkatrészt, és most azon lobbizok, és seftelek magamban, hogy valaki megvegye szépirodalmi tárgyú könyveimet. –Elővette táskájából eddig megjelent munkáiból az utolsó kettő művét, amikor még a kiadók szóba álltak vele!
– Tessék! – mintha kincseket dédelgetne lerakta egyenként a két kötetet az asztalra, és megengedte magának azt a luxus élvezetet, hogy a bájos hölgy jócskán megdöbbenjen, amint a kezébe foghatta a terjedelmes regényét, és verseinek széles skálájú gyűjteményét.
– Ennyi mindenre időd jutott tizenöt év alatt! Hát ez dicséretes! Nagyon büszke vagyok rád! – most egyszerre fedte föl, és árulta el saját magát, mert ahelyett, hogy magabiztosságot sugároztak volna mondatai mélyen elpirult, és akkorákat dobbant pici mellkasában a szíve, mint aki azonnal meghal, ha nem lehet az ővé az, akit igazán szeret. – Már nagyon hiányoztál nekem! – finommíves tenyerébe fogta a fiatalember szőrcsomóknak látszó, ormótlan, mancsos kezét, és megcsókolta.
– Emlékszel még arra a bugyuta Mátraszemtimrei kirándulásra, amikor kificamítottam a bokámat, és te figyelmesen fölsegítettél a lépcsőn, sőt még a vacsorámat is bátran meghoztad! Be kell, hogy valljam, hogy nem voltam éppenséggel túlságosan udvarias veled!
– Ezt akkor nyugodtan vehetem egy bocsánatkérésnek?
– Igen, azt hiszem! Bár bocsánatot kérek, de kicsit még zavarban vagyok, mert keresem az alkalomhoz illő legjobb szavakat!
A fiatalember is megeresztett egy különös mosolyt, mely sokkal inkább azt volt hivatva elősegíteni, hogy a gyönyörű, ifjú hölgynek megjöjjön saját önbizalma, mely most ingatag talajon állt.
– Csak nyugodtan… előbb végy egy nagy levegőt, és engedd, hogy a szíved vezessen, mert az a legnehezebb! – kinyúlt, és szőrös kezével bátorítóan megszorította verejtékező, finom kezét. – Mondd csak? Te most izgulsz? – lepődött meg.
– Miért talán ennyire látszik? Ne haragudj!
– Ugyan már! Miért haragudnék? De tényleg miért?
– Te nem is tudtad ugye?! – hangja hirtelen gyanakvóvá váltott át, mint aki lelkiismeretfurdalást érez a történtek miatt, pedig igazából már régen csak erre a megfelelő pillanatra várt… – kurta mosoly játszadozott az ajkain.
– De kérlek, meséld el, mert így elég nehéz lesz, hogy minden harapófogóval kell kihúznom belőled! – megsimogatta kézfejét. Most érezte, hogy annak idején nem volt éppen haszontalan, hogy az összes fejlődéslélektani előadáson, és gyakorlaton megjelent, ahol az arra illetékes hallgatók – kísérleti jelleggel persze -, egymás lelkében vájkáltak megismerési célzattal.
-… Szóval az van, hogy én a magam feje után akartam menni, és lementem Szegedre, és az Államigazgatási Főiskolán szereztem diplomát!
– Hát ez nagyszerű! Engedd meg, hogy gratuláljak!
– Kérlek drága, ne szakítsd félbe a gyónást!
Hirtelen hallgatott el, mert megérezte, hogy most minden mondatnak halálbiztos súlya van, mely egyre feszíti, és nyomja a hölgy lelkiismeretét.
– Szóval álamigazgatásin diplomáztam, és utána mentem dolgozni a legkülönfélébb helyeken, melyekről bűvebben nem szeretnék beszélni, mert számomra kellemetlen! A lényeg, hogy szerintem felnőttem, és rájöttem, hogy mit akarok az élettől!
A fiatalember most fészkelődni kezdett a székében, mint akit egy darázs, vagy rajszög csípett meg, de egyre érdeklődőbbre fogta a szemkontaktust, és kitágult a pupillája.
– De azért jól vagy… ugye?! – hirtelen szakadt ki belőle, mint aki tényeleg aggódik, és felelősséget érez a másik iránt.
– Kérlek! Állapodjunk meg jó, hogy nem szakítasz félbe!
– Rendben!
– Szóval ott voltam ahol a kezdet véget ért, hogy egy másiknak adja át a helyét, és nagyon szerettem volna egy kis csöppséget, akivel megoszthatom minden örömömet, és fájdalmamat is; apám tudod… na, szóval… őt nemrég elveszettük, így édesanyám és én magamra maradtunk! – hogy félbe ne szakítsa némán bológatott így jelezve, hogy együtt érez vele, és megérti, és el nem felejtette szorosan megszorítani a kezét.
– Aztán már egyre rosszabbul mentek a dolgok minálunk, mert el kellett adnunk lassan minden értéktárgyunkat; majdnem a lakást is, de arra még nem került sor! Az állam lökött édesanyámnak valamicske özvegységi ellátmányt, de utána levette rólunk a kezét. Azért mondom el ezt neked, mert fontos vagy nekem, és mert tudom, benned akármi lesz is, de megbízhatom!
A fiatalember egyre jobban érezte, hogy a kezdeti hófehéringén masszív vastagságokban átüt a verejték, ami egy ilyen élesedő helyzetben még megengedhető, de, ha mondjuk az ember randizik, talán annál kínosabb.
-… És tudod egyetlen fizetésből tengődtünk, mert anyát nyugdíjazták, és elküldték a dolgozóból, ahol csaknem negyvenkét évig gyűrte naponta az ipart! Én pedig… nem fogom szépíteni a dolgaimat, de egyenesen padlót fogtam, és akkora hullámvölgybe zuhantam, hogy sokszor gondoltam az öngyilkosságra, de kedves, megértő személyed mindig visszarántott. Elég volt a gimis korszakomra gondolnom, és agyamban máris feltűnt az arcod, és megkérdeztem magamtól sokszor: Vajon ebben a helyzetben Róbi mit tenne? – És tudod, nagyon sok hasznos ötleted volt, mint egy belső hang! Tudom, hogy őrültség, de nagyon sokat segítettél!
A fiatalember most legszívesebben azonnal karjaiba zárta volna és megcsókolta volna mindenséget betöltőn, de mindig is pontosan tudta, hogy hol a határ.
A fiatal hölgy előkapta retiküljét, és amilyen gyorsan csak tudott egy papírzsebkendőt halászott ki; olyan védtelenek, meggyötörtnek látszottak kicsi kezei most, mintha egy kislány nézett volna vele farkasszemet, és nem egy kiegyensúlyozott, felnőtt nő! Kiegyenesedett, mert mindig is azt tanulta, hogy kihúzott derékkal magabiztosságot sugároz az ellenfelek, és jóbarátok felé is! Megigazította haját.
Nem tudta, hogy elszólhatja-e magát, és azt sem, hogy egyáltalán mikor is szólalhat meg? Végül már nem bírta a benne lévő kételkedést:
– Bocsáss meg, de én miben is segíthetek? – érezte, hogy ennél megsemmisítőbb, és kegyetlenebb kérdés talán nem is létezik akkor, mikor az ember szívéhez nagyon közelálló valaki szenved valami súlyos sérelem következtében.
A hölgy most közelebb ült, szépen lesímította felgyűrődött ruháját, majd kibukott belőle:
– Kérlek, ne kérdezz semmit, csak ölelj át! – azzal mellkasára hajtotta liliomos fejecskéjét, és hagyta magát éreztetni, hogy dobban hirtelen reszketőn nagyokat a másik szíve. Most jó volt érezni; hogy számíthat valakire, aki nemcsak hogy meghallgatta, de akibe fülig már így husznegy év távlatából is szerelmes!
A fiatalember sokáig tartotta még karjai között a hölgyet; fokozatosan bontakoztak ki az ölelésből. Talán már kívülük nem is volt senki a teremben, mert belekerültek egy örvénybe, ahova együtt mentek, azáltal, hogy bimbót fakasztó tekintetük eggyé kovácsolódott. Valaki hozott egy hordozható CD-lejátszót, és rázendített a zene. Valami divatos dalt játszhattak, amiből az ő huszonadik századi generációjuk egy mukkot sem érett. Innentől kezdve csakis egymásra figyeltek…
– Most már minden rendben lesz… megígérem! – súgta óvatosan, és megértő figyelmességgel fülébe.
– Tudom szívem! Benned most is megbízom!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:00 :: Tasev Norbert