Boér Péter Pál : Szökés

Nyomtatás

A cella teteje enyhén domború volt, ha nem is nagyon, de borospincére emlékeztetett. Ha nem tartózkodik benne húsz, huszonöt személy, egészen tágas helyiség lehetett volna. A mennyezeten, egy vélhetőleg eldugult szellőző kukucskált, a hátsó falon, jó magasan egy pici ablak, amit úgy alakítottak ki, hogy csak fölfelé lehessen kilátni rajta.

Aladár már rég nem tudta, hogy mikor, hogyan és miért került be. Valahonnan csöpögött a rettegés, nagyon beleivódott. Eleinte remegni kezdett, aztán motyogni, majd hangosan, nem egészen harsogva beszélni.

Elmosódott előtte a falakból kilátszó téglák árnya, az emberek összementek, majd eltűntek, és a duruzsoló kényszerbeszélgetést néma csend váltotta fel.

“Ilyen mustgázos pincében nem szabad lélegezni, mert akkor meghalok, ezt megtanultam. De úgy gondolom, ha nem lélegzem, ugyanaz az sors vár rám. Megpróbálom nagyon lelassítani és megritkítani a levegő beszívásokat. Rettenetes ez a bunker! Ki lehet az a szadista alak, aki ide kényszerített? Nem tudom eldönteni, a pince teteje süllyed-e, de a falak biztosan közelednek, és az irdatlan vasajtó nem enged ki! Nem szabad pánikba esnem, mert akkor gyorsabban fogok lélegezni, és éppen azt szívom be, amit nem szeretnék. Micsoda hely! Alig van valami fény, és lent a padlón hatalmas csótányok hevernek, köröttük nagyra nőtt mezei poloskák mászkálnak. Eltaposom őket! Bár nem értem, miért, de a csótányok meg sem mozdulnak.”

– Fiatalember, szedje össze magát! Amit maga csótánynak lát, azok a  priccsek. Tudom mi az a klausztrofóbia.

– Jé, egy beszélő poloska!

– Bogárnak néz?

– Miért, nem az? Ugyanúgy, mint a többiek!

– Barátom, jobb lenne, ha megjegyezné, ebben a fogdában előzetesek vannak. Én is, maga is. Úgy gondolom, nálam megértőbbet nem talál errefelé, szóval vigyázzon, kivel hogyan beszél.

– Mi az, hogy kivel? Egy bogár nem ki, hanem mi, te poloska! Meg fogok fulladni…

– Figyeljen, ahol mustgáz van, ott a poloskák is megfulladnak. Nem?

– Ebben lehet valami igazság, a csótányok viszont meg sem mozdulnak, és csupa penész ez a koromfekete fal is. Érzem, hogy közeledik, szét fog préselni.

– Úgy tűnik, mintha “Poe, A kút és az inga” című novelláját idézné.

– Az egyik kedvencem!

– Most nem ott van. Itt kint a zsernyákok mászkálnak, bent meg csupa ártatlan ember, míg el nem ítélik. Bár ki tudja? Amíg bírósági eljáráson nem esünk át, itt is fogunk üldögélni.

– Na de én megfulladok! Érti!? Megfojt, megfojt, megfojt! Megyek, széttaposom őket!

– Hozzá ne érjen valamelyikhez! Itt olyan kigyúrt, tetovált fickók vannak, akik megeszik magát piskótának! Értve vagyok?

– Maga, hogy fog innen kimenni?

– Vagy felmentenek vagy ha hosszabbra nyúlik, bevisznek egy börtönbe a tárgyalásig. Mindnyájunkra ez vár. Vigyázzon, mert a börtön ennél rosszabb, bár itt még elég sok a kezdő, mint maga. Nehezen viselik a zártságot. Odabent zártság elviseléséből és sok másból is profik vannak.

– Nem várhatok addig, szétpréselnek a falak. Érzem, hogy ez az acélajtó körbe fog venni, besegít a falaknak.

– Meg kéne nyugodni, mert az az acélajtó egy rendkívül masszív deszkaajtó. Én nem nagyon ugrándoznék a maga helyébe. Mivel újonc, nem csodálom, hogy a retket, mocskot, koszt a falon fekete pincepenésznek nézte. A bogarakból, úgy szűröm le, hogy delíriumos állapotba került. Bár még az életben nem hallottam olyasmiről, hogy valaki klausztrofóbiától bedelirál! Maga a kivétel. Csak egy baj van, a zsernyákok nem orvosok, tudja… Amennyiben lehet, próbálja meg az én magatartásomat követni! A löttyök beadásakor, mert hogy ételnek nehezen nevezhető az a valami, amit kapunk, ne szóljon az őrökhöz, csak igennel, nemmel vagy ha nagyon muszáj, tiszteletteljesen válaszoljon a kérdéseikre.

– Nem, nem, nem, nem, nem! Ki kell jutnom! Nekimegyek az ajtónak! Nem bírom, érti? Nem bírom! Rám fog tekeredni az acél, a falak is már csak arasznyira vannak tőlem. Nem látom a csótányokat és a poloskákat sem, még a maga poloskaságának is csupán a hangját hallom.

Odaállt az ajtóhoz, két ököllel döngölte. Az ajtó kinyílt, egy rendőr állt elől, kettő mögötte, biztosításnak. Gumibotját a kiálló nyelénél fogta, és a rövidebb szakasszal hasba taszította Aladárt.

– Befogod, te, ne zajongj! Itt kívül emberek élnek! Világos!?

– Te voltál, te hajítottál be ide! Mi bajod van velem? Már trombita vagyok és kupak nő a fejemre! Találkoztál a tegnapi locsoló zöld elefánttal? Telefröcskölt latyakkal! Menj, állj be a zuhany alá!

Az őr csak nézett, a másik kettő, ha számítógépek lettek volna, lefagynak. Az első összeszedte minden erejét, és egy akkorát sújtott a “pimaszkodó” Aladár gyomorszájára, amitől az hanyatt vágódott, és levegőért kapkodott. Aztán rávágták az ajtót.

– Józsikám, állj itt, és időnként kukkants be! Úgy látom, bajkeverőt hoztunk, az ilyeneket sosem szerettem. Pimaszok, szemetek és aljasok!

Aladár levegőért kapkodott. Ha a poloskának nézett cellatársa nem pumpál bele némi levegőt, talán meg is fullad. Az orrán át fújta be. Nagyon úgy nézett ki, hogy valamikor, valamilyen szinten az egészségügy tájékán dolgozott.

– Ezt ne csináld még egyszer! Várj, segítek fölkelni, nyújtsd a kezed!

– Rendes poloska vagy, de valahogy el kéne innen tűnnünk. Nézd, az összes csótány megdöglött.

– Már meg ne haragudj a tegezésért, de sokkal fiatalabb vagy nálam. Már mondtam, hogy azok a priccsek.

– Ne viccelj, vagy valami beépített alak vagy te is? A hátamat már nyomja a beton! Mondtam, hogy a falak összepréselnek.

– Persze hogy nyomja, ha egyszer a hátadon fekszel.

– Ez milyen város, milyen utca? Nem jár nekem  innen egy ingyenes telefon?

– Ilyen sajnos nincs a hazai jogrendben, bár úgy feltételezem, hogy a hozzátartozók értesítése talán mégis jár. Egyébként vigyázz azzal az ajtóval, ne nagyon püföld! Annyira vastag, csodálom, hogy meghallották. Én már nem először vagyok ilyen helyen. Itt nem különösebben bukhatsz ki. Az luxusnak minősül! Én ilyenkor takarékra helyezem magam, a börtönben meg beleállok a napirendbe. Igyekszem nem nagyon figyelni az elvesztett időt. Ez különösen nehezen megy, mert borzasztóan utálom, ha valaki beosztja a napomat. Ott megteszik, minden pillanatra lebontva. Képzeld, csupán zárka körletrendezés talán ötször is van naponta, és mindig pillanatok alatt, hadd pattogjon a jó vagy rossz nép.

A kukucskálón éppen benézett a Józsi nevű hátvéd, csak annyit látott, hogy két férfi a földön szervezkedik. Hirtelen és sarkig nyitotta ki az ajtót. No, ekkor a mi Aladárunk azonnal meggyógyult vagy csak erőre kapott. Felpattant, kitépte a rendőr kezéből a gumibotot, és a szabálytalanul nyitva hagyott pisztolytáskájából a fegyvert. Volt katona, az ilyen jellegű rendszeresített lőfegyvereket, ha nem is túl jól, de ismerte.

Józsi, az őr, mukkanni sem mert. Aladár a mutatóujjával intett, hogy lépjen be a zárkába. A nyitott ajtónál már mindent valósághűen látott.

– Nos pajtás, meg mindnyájuk, itt tényleg nem poloskák hemzsegnek, fogadjátok szeretettel ezt az úriembert, aki ha netán meg mer szólalni, valamelyik kollégáját megboldogítja. Megértettél, Józsikám?

– Egészségére, bár nagyon meg fogja bánni.

– A kulcsot, légy oly kedves!

– Igen.

Aladár kilépett, a fegyverét körbejáratta az ott üldögélőkön. Szólnia sem kellett, értették az üzenetet.    

       – Arra van a kijárat.

– Már emlékszem, smasszer úr! Lenne olyan kedves a kapuhoz telefonálni, hogyha netán rosszalkodni volna kedve az őrnek, akkor maga, aki addig és nem tovább a túszom lesz, elhalálozik? Azután már nem kell túsz! Rengeteg ember van az utcán! Ugye tud követni?   Nem javaslom, hogy lövöldözzenek.

Szürkés fehérre meszelt folyosón mentek végig, nem sietett. Könyökével átölelte a rendőr nyakát, és halántékának szorította a fegyvert. A kapun, a megbeszélések szerint ki is engedték.

Az utca embere vagy oda sem figyelt, vagy gyakorlatnak vélte amit lát, sosem tudjuk meg.

– Mars vissza az emberketrecbe, zsernyák! Ne mondjam még egyszer, mert lövök!

Aladár kissé idegesnek mutatta magát, pedig az elmúlt idők legnyugodtabb szakaszát élte. Érezte, itt kötelező a fenyegetőzés.

A sarkon túl kirántotta a kis tárat, az első kukába dobta a fegyvert, majd elkezdett futni, ahogy az erejéből telt. Kezdett minden a helyére kerülni benne. Már emlékezett, hogy feleségét arcul ütötte, mire az rendőrt hívott. Hiába mondta, hogy már egy órája hisztériás rohamban üti, veri a drága és rugdossa, tehát valamit tennie kellett, az egyik rendőr gúnyosan kinevette, a másik gyomorszájra eleresztett egy önvédelminek jelentett ütést. Ez is úgy kezdődhetett volna, hogy Aladár visszaütött, bár ekkorra hátrabilincselt kézzel, előre görnyesztett felsőtesttel tuszkolták ki az épületből.

A szomszédok egy bűnöző eltávolítását látták. Aladárban a kocsiba tuszkolás után elkezdett szakadni a film.

Rendkívül rosszul tűrte az ilyesmit, egyébként nagyon racionálisan értékelő alkat volt, most, szökése után átgondolta, hogy amiért lefegyverzett egy rendőrt, túszul ejtett egy másikat, sokkal nagyobb bűncselekmény, mint az a pofon. Talán néhány hónapot kapott volna érte vagy semmit. Így viszont megtudta, hogy felesége sosem szerette, hiszen hasonló helyzetben ő mindent megtett volna, hogy ne vigyék el.

“Ez itt a nyócker, már minden bizonnyal riasztották a környéket, errefelé hemzsegnek a zsaruk. Régebben be lehetett menni egy-egy kapualjba, ma már mindegyiket zárják. Hamarosan elkapnak! Valahogy ki kellene jutnom a városból, de innen teljesen lehetetlen…”

Egy kopottas ház kapuját nyitottnak vélte. Megnyomta a kilincset, belépett, majd magára zárta a kaput. Körülnézett. Jobbra egy darabjaira szedett cimbalom, az udvar – amit nem lehetett azzal megvádolni, hogy a rend uralja  – tele húrokkal.

Az első lakásból kinézett agy öregúr.

– Mi van, hékás?

– Semmi, már megyek is.

– Várj nyugodtan, jövök. Kit keresel?

– Én, tulajdonképpen a Kanalasékat keresem.

– Kanalas? Vág az eszed, gyerek! Az elmúlt félszáz évben, circa és summárum, itt legalább ötven Kanalas család lakott.

– Bocsánat, uram, elnézést!

– El van nézve!

– Maga mindég ilyen szavakat használ?

Megbánta mire kimondta.

– Csigány létemre?

– Mondtam én ilyent?

– Hát ide figyelj, kispajtás! A Zsámbéki Sándor népi zenekarának voltam másodhegedűse. Bejártam az egész világot, mindenütt nagyra becsültek, kivéve hazánkat. Ez már egy ilyen ország. A Sanyi nem tűrte sem az írástudatlanságot, sem a műveletlenséget. Előbb, két éven át, magyar tanárral írtam. Meg kell mondanom, többet gyakoroltam, mint a fellépésekre. A harmadik évet a helyesírásnak rendeltük alá. Aztán gyorstalpalókon elvégeztem a nyolcadikat, leérettségiztem, majd beiratkoztam az ELTE filozófia tanszakára. Más?

– Nincs más. Most már tényleg mennék is…

– Üldöznek?

– Nagyon kihalt ez az udvar.

– Csak látszólag, nem is képzelnéd, de itt mindig mindennek füle van. Na figyelj, én elintézem, hogy ne kapjanak el!

– Mondtam én, hogy engem üldöznek?

– Rád van írva, öreg. Mit csináltál?

– Attól függ, hogy segít vagy nem?

– Én kérdezek, te válaszolsz!

– Pofon vágtam.

– Kit?

– Az asszonyt, az meg kihívta a rendőrséget. Bevittek, majd megőrültem a zárkában. Nem tudom mennyit voltam ott, lehet egy napot, de az is lehet, hogy egy hónapot. Lefegyvereztem az őrt, egy másikat túszul ejtettem, most kint vagyok. Az lenne a célom, hogy ne kerüljek vissza, mert abba belehalok.

– Aranyos vagy gyermekem, gyere szépen be! Válassz, a szekrényben vagy az ágy alatt kvártélyozod el magad? Ilyenkor, akár tetszik, akár nem, minden lakásába benéznek. Engem aki ismer tisztel, aki nem ugyanolyan füstös cigánynak néz, mint te.

– Én nem, de tényleg nem! Meg aztán a Sándort is nagyra értékelem!

– Már rég meghalt, fiam! Mellőzd a fölösleges hízelkedést, mert ha leveszem rólad a kezem, abból amit elmondtál akár tíz év is lehet. Jönnek! Úgy is mondhatnám, megint jönnek, kopogtatnak. Csak hát ez a kaputelefon!

Csörögtek, ő felvette és beleszólt.

– Kotharutno san muro phral*, aki nem hagy nyugodtan? Egy sukár, fekete csaj virágzik az ágyamon.

– A törvény nevében kinyitni!

– Ja, az más! A fekete csaj meg csak mese… Tessék befáradni, már nyomom is a gombot. Parancsoljanak, az egyes lakás vagyok, egyedüli az udvarban, az ajtó nincs bezárva.

Aladár az ágy alá mászott, látta a bakancsokat.        

– Foglaljanak helyet, miben segíthetek?

– Megszökött egy előzetes. Borzasztó és brutális! Most egy ámokfutó fegyverrel rohangál a városban, ha nem kapjuk el, vérontás lesz!

– Eddig nem jött erre, de ha látom, azonnal szólok! Esetleg egy fényképet vagy valamit mutatnának?

– Itt az igazolványképének a másolata.

            – Nem láttam ezt az alakot. Borzasztó jó az arcmemóriám, ha valakit húsz évvel ezelőtt láttam, akkor is megismerem, és ez a jövőre is érvényes. Ha látni fogom, nem tudom elfelejteni. Segíthetek még valamit, esetleg egy kupica pálinkát?

– Az jól jönne, de ha a főnök megorrontja, abból baj lesz.

– Akkor csak mignonnal tudom megkínálni a rend őreit.

– Köszönjük, végül is minden jól jön, mi gnonra vezet. 

– Szeretem a humoros rendőröket, parancsoljanak!

Nevette el magát a vén cigány, aztán kedélyesen kikísérte őket.

Amint visszalépett, a konyha felé kiáltott. Rózám, gyere már egy picit! Igen kövér, pufók arcú, alacsony, pirospozsgás asszony döcögött elő. Két oldalt, férje arcába csípett, meghúzogatta erre is, arra is, majd egy nagyot a szájára cuppantott.

Az öreg nem szégyenlősködött.

– Gurulj elő! – Utasította Aladárt.

– Ez a drága fiú azóta ott fekszik? Én már végig is gondoltam, mit kellene csinálni.

– Aladár, ne lepődj meg, Rózának mindenhol van füle. Az utcára is kihall a konyhából, pedig az a legbelsőbb helyiség. Ő egy ilyen kedves, szeretetteli szerzet. Hatvan éve vagyunk házasok, már mindent megengedhetünk magunknak egymással és egyben semmit, de az a semmi rég nem hiányzik egyikünknek sem. Szóval, mondjad Rózácskám, mire is jutottál!

– Vannak ugye a Tóth fiúk, Aladár, Zsiga és Winnetou. Ő a legfiatalabb, azért ilyen harcias a neve. Aladár a druszád.

– Jé, bátyám, magát is Aladárnak hívják?

– Rácz unokatestvérem után örököltem, apám, meg anyám nagyra értékelték a csimbalmos gyereket. Így mondta, nem cimbalom, nem cigány, hanem csimbalom, csigány.

– Azt hiszem, láttam valahol egy összeállítást róla.

– Többek között a zeneakadémia tanára volt.

– Az igen!

– Na, Rózsám, tehát Aladárunk temetkezési vállalkozó. Drága druszám, hajlandó volnál belefeküdni egy koporsóba?

– A világ semmi pénzéért! Szerintem két pillanat alatt eluralna a pánik.

– Másik lehetőség a mentős Zsiga, de a mentőknél nagyon megváltoztak a dolgok. Már semmit nem lehet félfehéren vagy feketén csinálni. Maradt Winnetou, a taxisofőrünk. Majd beülsz és kifuvaroz a Pilisbe, ott szabadon enged, repülhetsz, mint a madár. Most szép idő van, nyár. Ennél sokkal többet nem tehetek, abban feltétlenül igazad van, ha itt maradtál volna a kerületben vagy akár a városban, órák alatt visszajuttattak a volna. Rózsám, mindent hallottál? 

– Mindent. Akkor tudod, hogy Aladárunk igen csak veszélyeztetett egyed. Egyen is valamit, az ebéd rám eső felét neki adom, úgyis fogyókúrázom.

– Maga bátyám, szerintem hatvan kiló alatt van.

– Igen, a hatvanat már királyomnak tekintem, alattvalója vagyok. Platonikus ideám, a meg nem hízás.

– Ehhez aztán végképp nem értek, azt hiszem valami filozófus volt, de most hagyjuk. Jó?

– Pedig szerettem volna még Pithagorasról beszélni, aki istennek tekintette magát.

– Egy vékony érettségim van, ne hozzon nagyon zavarba! Hogy hálálom én ezt meg maguknak?

– Sehogy. Először is figyelj rám. A jó idő elmúlik. Ha nem kapnak el, hajléktalanná válsz. Ne keress búvóhelyet a városon belül! Keresd az erdő legsűrűbb részeit, egy oldalba vájj vermet! Adok egy baltát, zárd el jól elölről rönkökkel, töltsd meg avarral. Nagy meleged sem lesz ugyan, de megfagyni sem fogsz. Ételt majd valahogyan juttatunk neked. Most irány a konyha, Róza nénéd – nyolcvankét éves korában is a plafonra ugrik, ha néninek nevezik – tálal. Ebéd utánra intézkedem, hogy megérkezzen unokaöcsénk.

Mire Aladár teletömte a bendőjét, Winnetou elő is került. Nem mert röhögni a néven, ha valaki megment, azt nem nevetjük ki.

Beült, baseball sapkát raktak a fejére és egy folyóiratba temetkezett, hogy kívülről ne nagyon lehessen felismerni. Épp a Margit hídon haladtak, mikor nyolc rendőrautó szirénázva közeledett.

Aladár ledobta az újságot az ölébe. Csótányok, poloskák itt, itt mellettem! Te ne, ne ugrándozz, ne ugrándozz! Winnetou megpróbálta csillapítani, de ismét olyasmi történt, ami még Aladár korábbi életében soha. Az autóban, tört rá a klausztrofóbia, erre talán a rendőrautók jelenléte is rásegítettek.

Halványan érzékelte, hogy változik a tudatállapota, de már nem volt ura önmagának. Kicsapta a kocsi ajtaját, épp a lejárónál. Winnetou belelépett a fékbe, így különösebb gond nem történt, de Aladár hason csúszva került az úttestre. Nem történt egyéb baja, csak egy kis horzsolás. Fölpattant, körülnézett, megfogta a híd korlátját, rohanni és még egyszer rohanni akart, de Kállai 14 tizedes felismerte.

Visítva csikorgó fékkel állt meg az ellentétes sávban. Kipattant kocsijából, és mint egy texasi rendőr, ráhasalt a motorházra és lőtt. Az egész tárat Aladár hátába eresztette.

Az esetet ontották a hírműsorok.

– Öregem, ennek a fiúnak nem kell börtönbe mennie és nekünk sem miatta… – mondta Rózsika néni.

A két vénember egymás kezét fogva, patakokban csurgott alá a könny arcukon.

* Honnan valósi vagy testvérem?