Letette a telefont.
Arra gondolt, ez is az a helyzet, amit nem így kellett volna kezelni. Ez az a helyzet, amikor valahol ott belül ki kellett volna húznia magát, állát a természetesnél egy centivel feljebb szegni, s azt mondani, ezt nem lehet megtenni velem. De legalább gondolni. Majd pedig önmaga felé közölni, becsülöm magam annyira, hogy kilépjek ebből a szituációból. Nem így történt. Az utolsó mondatokon átúszkált. Hangja kissé elvékonyodott, valamivel halkabban válaszolgatott. Persze vidáman, nevetgélősen.
A kocsiban ült az épület előtt. Várt. A kereszteződésben fiatal pár terelgetett totyogós csemetét a babakocsi körül. A parkolóba sorra érkeztek az autók. Párok. Fiatalok. Kevésbé. Azon gondolkodott, mivel különbek ezek a nők nála. Néha leplezetlenül megbámulta őket, hátha kitudja a titkukat. Kell, hogy különbek legyenek. Ha nem volnának azok, akkor nagyon igazságtalan ez az egész. Amikor újra meg újra, szinte kényszeresen visszatért ehhez a gondolathoz, minden periódusnál magasabbra kúszott benne a fájdalom. Hevenyészve így nevezte el. Fájdalomnak. Persze rögtön rögzítette is magában, hogy nem lehet fájdalom, csak most épp valahogy hívni kellett ezt a hullámszerűen nyaldosó érzést, ami arra késztette, hogy feljebb emelje a fejét, s ajka elnyíljon kissé, mint amikor haragos vízben úszik az ember. Ha ugyanis ez valódi fájdalom lenne, az azt jelentené, hogy valóban bántották. Az azt jelentené, hogy áthajtottak rajta. Nem úgy, mint éjjel az úton figyelmetlenül átkelő bámész macskákon, konok elszántsággal hazasiető sünökön, azokra visszanéznek. Hanem mint mondjuk egy eldobható műanyagpoháron, amit nagyobb város i események után játékosan kerget, majd odagörget egyszer csak a szél. Azok láttán senki nem tapos a fékbe, nem rántja el a kormányt, talán egy leheletnyit módosít az irányon, hogy kikerülje, de ha nem sikerül, nem áll meg, nem néz vissza, otthon nem gondol rá, zökkenőmentesen folytatja az életét. Amikor a fájdalom épp új erőt gyűjtött, ilyesmi sápadt törmeléknek érezte magát.
Azt mondta. Ő is. Szinte hogy tökéletes. S azután, azt, hogy este randira megy. Hogy reggel majd referál, és pontosítanak a jövő heti találkozót illetően. Egy pillanatra engedett csak a torkán felkúszó keserűségnek, arra a pici pillanatra, amíg kimondhatta, nem, szelfit nem, nem akarom látni az elégedett képedet, s itt a hangjában düh volt. S azután még egy pejoratív kis megjegyzésre, amit meg is bánt, amikor a férfi védelmébe véve magyarázni kezdte: ő nem olyan, vele lehet. Szégyenkezett. Nincs joga bántani. Egyiküket sem. Sem véleményezni. Sem semmihez nincs joga. Hogy akkor miért mondta, hogy „szerintem te egy olyan nő vagy…” Indokolatlan. És érvénytelen. Keserű, mint a vacsora helyett odadobott jutalomfalat.
Azután visszatért a százéves rutinhoz. Nem számít. Később az autóban is ezt mondta magának, nem számít. Például azért sem, mert titok. Soha senkinek nem beszélt róla. Mikor a férfi újra feltűnt, ő igyekezett felidézni, hogyan sikkadt el évekkel ezelőtt ez a parázs eszmecsere, hogy férkőzött be közéjük az egyre hosszabb, majd évekig tartó, kérlelhetetlen csönd. Üzenetek között turkált. Mazochista módon végigolvasta az összeset, amit talált, pedig már az első, tetszőleges helyen történő beleolvasáskor látta, ugyanez volt a helyzet. Nézte az ő bátor, nyílt szavait, s látta bátortalanul lődörögni körülöttük a sajátjait. És a másik sose vette észre. Vagy nem akarta. Ő maga pedig akkor is a diplomáciát választotta, majd a hűvös, méltóságteljes visszavonulást. Persze nem volt abban semmi méltóság.
Most dönteni kellene, mi legyen. A minap azt mondta neki, már nem emlékszik, végül miért hiúsult meg az akkori találkozó. Pedig emlékszik. Pontosan így volt. Készült. Aztán közbejött akkor is valaki más, ő pedig kibújt a dolog alól. Azután ahányszor valami életjelet tapasztalt felőle, a háttérben alattomosan mindig megjelent egy mi lett volna ha- típusú rózsaszínes fényű gondolatmenet. Ezt akarta volna lezárni most. Végérvényesen megtudni, mi lett volna, ha. Most úgy érzi, máris tudja. És ennél jobban nem is akarja tudni. Ennél jobban akkor tudná, ha valóban elmenne a jövő héten, végigmosolyogná az estét, netán sziporkázna, hogy újfent nyugtázva legyen, milyen okos, milyen szellemes, milyen szép, majd felsegítenék rá a kiskabátot, isten vele. Megtörtént? Kicsiben igen. De hányszor… Más ez most? Nem tudja. Ez a torkán felkúszó keserűség olyat akar elismertetni vele, amit soha nem akart elismerni. Nézzük a másik irányból. Sportszerű ez? Vele szemben sportszerű ez? Helyes dolog leülni vele és hagyni, hogy gyötörje? Hogy összemorzsolja? Azután majd távolabbról közölni vele, hogy au, ez fájt. Vagy soha nem közölni. Soha nem közölni, és saját magát alázni meg azzal, nem elég, hogy önként odaállt jól megvilágított céltáblának, visszavonul mindennemű elégtétel nélkül. Helyzet. Helyzet, amire azt kellene mondania, ezt nem tehetik meg velem. És akkor tegye meg magával? Persze titok az egész. Afféle spontán titok, világából egy kis világ, amit valami miatt megtartott magának. Ilyesformán nincs is helyzet, illetőleg csak a saját szemszögéből van, mert egyedül nála valóság az egész, a túloldal gyanútlan, de legalább is annak kell minősíteni a tények és történések valamint nem történések alapján. Minden szégyen nélkül visszavonulhat így is meg úgy is. De van-e nagyobb, zsigeribb szégyen, mint amit maga előtt érezhet az ember? Létezhet-e nagyobb szánalom, mint az önmagunk iránti?
Most dolgozni megy. Reggelig van idő, addig már nem beszélnek. Tudja, hogy este fel fog nézni majd az órára. Felnéz, és akkor majd megint lélegezni kell. Helyesen. Mélyen. Mert nem számít. Semmi. Soha. Tehát most sem.
Nem küldte el a szöveget. Este valóban felnézett párszor az órára, de nem volt idő töprengeni azon, mi történhet épp valahol máshol valaki másokkal. Néha bevillant egy-egy kép. Asztal, poharak, ismerkedés, elragadtatott mosolyok, abból kétféle, az egyik az immár negyvenes pasas őszinte éhsége az ifjúság iránt, amit megtestesít a nyilvánvalóan kellemes küllemű fiatal lány, akié a másikféle: a megbecsültség iránti vágytól hajtva lázasan öltözteti a férfit, elemzi különböző szögekből, hogy egy óra múlva, ha az utcaképből visszanézve rápillant, már a megváltozott hangsúlyokkal lássa az arcát, mozdulatait: vonzó.
Másnap se küldte el a szöveget. A férfi nem kereste. Biztos sokáig alszik a nagyon várt randevú után. Előbb ábrándos megértéssel, majd gondolatai közé belopódzó kezdetben halvány, majd egyre markánsabb megvetéssel vizionálta maga elé, ahogy a férfi felkönyököl a párnán, szép ívű szája vigyorba hajló mosolyra húzódik, mekkora mázlista, hogy ez a fiatal nő ráakadt. Nő. Merthogy magában már a randevú előtt leigazolta, ezt az utolsó telefonhívás során meg is említette, ez a huszonéves nem olyan huszonéves, vele lehet beszélgetni. Már egy hete lehet. Magában óvatosan helyet csinált neki az életében. Ráakadt. Írhatnánk úgy is, hogy rábukkant, de a liezonról való lesújtó és minden bizonnyal igazságtalan véleménye okán egyelőre ez plasztikusabb kifejezésnek tűnik.
Az idő. Az idő, ami élete korábbi szakaszában maga a gyógyír volt, maga a remény. Mindig lehetett arra gondolni, hogy idővel majd… vagy egyszer majd… vagy később majd… baj esetén, hogy túl leszünk majd ezen is… Az idő egy ideje megváltozott. Most korbáccsal jár a nyomában, ha lelassítana, csattog, sziszeg a korbácsszíj, néha csattan a hátán, olykor az arcába csap újabb nyomokat hagyva azon, olyféléket, amit ha felfedez a tükörbe nézve, szánalommal töltse meg tekintetét: így múlik el a világ dicsősége. Az idő egyebekben önmagát üldözi és lehetetleníti el. Az idő múlása maga a jövő. Viszont ahogy múlik, úgy múlik vele, úgy zsugorodik a jövő is. Ebben a jövőben már nincs ott a remény. Ebben az út vége van. Nincs időd. – az anyja ezt hagyta rá örökül pár éve. Akkor még csak sejtette, hogy érti. Most, ahogy nem is múlnak, hanem szinte pattognak a napok, mint ügyetlen kezek közül a színes labda, tudja, hogy megértette. Mélyen, visszavonhatatlanul.
Másnap reggel az összegyűrt párnákon felkönyöklő férfi alakjának képzetével szinte egy időben döbbent rá, hogy a szöveg, ami pillanatnyilag maradék önmaga előtti méltóságának szent grálja milyen szánalmas. E/3-ban írta. Azért így, mert E/10, E/23 és E/végtelen nem létezik. Nem tudja eléggé eltávolítani. Ebből látszik, milyen szánalmas az egész, még ilyen szűk körben – mint ő maga és az Univerzum – sem vállalja fel. Olyan ez, mint a körömgomba elleni és az aranyér kezelésére szolgáló készítmények a patikában. Mindenki a szomszédjának viszi, a dörzsöltebbje a kiszerelésre vonatkozó kérdésre nagy rutinnal válaszolja, nem tudom, nem beszéltük meg. Adja a kisebbet. Így bagatellizál dél felé már ő is. Univerzum, add a kisebbet. No lám, egész kicsi. Úgyszólván jelentéktelen. Délutánra értékét veszíti minden. Hajszárítás közben téved arcára a tekintete. Gyors kutakodással pásztázza végig, nem hagyva időt, hogy megváltozzanak, vállalhatóvá rendeződjenek a vonások. Arisztokratikus sértettséget lát rajta. Az öregedő nő arisztokratikus sértettségét. Micsoda festmény lett volna ebből a reneszánszban… Most meg csak egy pózoktól megfáradt arc, ami gyanútlanságában épp visszaadja azt a konokul maradó megbántottságot, ami épp tovább vájja, mélyíti vackát odabenn. Az élet bántotta meg. Az idő. Az univerzum.
Talán fél éve keresztelte át így Istent. Univerzumként kezelhetőbb, kézzelfoghatóbb lett. Ha úgy gondolt rá, mint valami megismerhető rend szerint örvénylő folyó ágas-bogas eseményhalmazra, nem töltötte el úgy a rettegés, mint ha egy következetlen, életét kénye kedvére befolyásoló mindenható urat képzel maga fölé. Meg akarta ismerni ezt a rendet. Magát is. Hogy értse, utólag visszaigazolja az események egymásutániságát. A közeli elhagyott gyárépületek közé szépült, néhol szelíd ligetes, máshol vadregényes bozótos csendességében sétálva napokat töltött elemzéssel. Igyekezett kizárni a téves következtetésekhez vezető véletlen válaszokat, s nagy akkurátussággal körüljárni a valódi választörténéseket. Ezen az úton ismerkedett meg önmagával is. Ott, a fák, bokrok és állig érő gaz között ismerte meg az arcát is, s kedvelte meg úgy, ahogy. Az öregedő ember arca. Nem a nőé. A nőében mindig ott az idő. A reményidő, az ostort pattogtató valós idő, s a kettő közt kísértetként bolyongó múlt. Ettől lesz a nők arca sértett életük zeniten túli szakaszában. Ott emberarca lett. Távol a tükröktől, világnyi messzeségekre a rászegeződő szembogarak visszajelző villanásaitól, a fák alatt és a nyüzsgő repcetáblában ülve. Ott hallotta először igazán a szívét. Ezt a bordák közé zárt végtelent, amelyben ott lüktet az univerzum összes bölcsessége. Attól fogva gyakran járt ki hallgatni. Szinte észre se vette, csendesen, ahogy a dongók, méhek hordták szorgosan a repceport, úgy osont ki bőre alól az izom, önmaga vázlataként kezdte ezt a tavaszt. Emberidejét kezdte meg. Sem külleme, sem gondolatai nem tükrözték a társadalmat.
Mígnem feltűnt újra, s ő napokra hazatérve az állig érő gazból, diófákról írt. Hogy elmondja. Hogy megértesse vele az időt, az erdőt, a méheket, az arcát. A nő arcát.
Persze nem értette. Senki. Aztán végül megtalálta az E/végtelent. Amikor átkeresztelte ezt az írást irodalommá. Pedig csak szerelmes volt egy férfiba.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:01 :: Nagy Horváth Ilona
