Az ordító nincs csak úgy sajog,
szinte harapnak belülről a sóhajok,
amikor úgy érzed, mindenből elég,
többé sehol sem akad számodra menedék.
Ott még a Nap is csak egy iszonyú sötét
folt, a vágyott jövő temetetlen holt,
talán még virrasztanál az élet ravatalán, hol
szomjas öleléseket kínzón itatnak sós
könnyek, sokak látszatéletét szemlélve
magaddal hitetted, nekik jóval könnyebb,
de többnyire nem, és ez az egész olyan (kibaszottul) istentelen!
Ziháló ködöd homályába vész a rád mért idő,
lélegzetvisszafojtva vár a tüdő, röpke attitűd ő.
Hullacsillagok tetszhalott fénye virraszt, minden tompa,
elterül, majd föld alá fekszik a megszakadt szívverés,
ez annyira, de annyira otromba! Rövid és kevés.
Ahogy a nincs magából kifordulva korog.
Magára hagytad a viszontlátás örömét. Kit küldök majd a sörömért?
Hogyan jár köztünk az utolsó cigaretta körbe? Hát az adomák?
Egyedül hogyan lesz a többi este görbe? Ki eszi meg velem a maradék vacsorát?
Csak egy elnémult gyász kikerekedő szeme néz meredten tükörbe.
Gazdátlanná vált ihletek maradnak utánad, le nem írt szavak.
Ki tudja? Kereste egyáltalán valaha,
valaki a lélek rengésének epicentrumát, ami téged döntött romba?
A csend hallgatása tüntetőleg konok.
Nélküled síri csendben lüktetnek tovább a papírokra vetett sorok.
2018. 02. 10. 23: 55
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 11:56 :: Király Attila
