Dohos falak közt láttam, ahogy rámsötéted’ az ég,
mintha még Ő is villámival büntetné
a már így is nehéz sorsomat
s hiába kiáltnám mimózán „Most már itt az elég!”
úgysem hallaná bősz égi háborúban
csak gyújt’ná még tüzes poklomat.
Vajh’ gyáva lennék, ha hagynám, hogy elragadjon a mély?
Megszabadít’ná bőröm izzó láncoktól
mik nyomában a kín gyökerez
s életutam térképét nem fest ’né többet a szeszély,
mert most csak nyugtatom magam, hogy lesz kenyér,
borravaló, mit e kéz szerez!
Aluljárók bősz forgatagába, díszes hacuka
leplezi gyönge mivoltom, nem láthatnak,
hisz akkor oda a holnapom
s asztalunkon nem fekszik más csak penészes matutka.
Gyermek szemébe úgy, hogy látnék csillagot,
ha a napot el nem koldulom?!
Kínzó ostorcsapás hajtja lelkem a metró felé
büszkeségem könnyim sodrására bízom
szívem facsarom utoljára
majd méltóként járulok a gránit tömkeleg elé
aprót kérve – adakozzanak – gyermekim
csillagjáért állva bitóra.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Németh Alexandra Zita
