Ákos kíváncsian nézte a faluba érkezett idegen öregembert. Ócska, földig érő kabát volt rajta, a fejét zsíros kalap fedte, és a hosszú, fehér szakállát fújta a szél.
Senki nem tudta ki ő, és honnan jött. Még sohasem látták errefelé. Amikor végigment az utcán, a falusiak megbámulták Ákossal együtt. De ez nem nagyon zavarta az öreget. Talán már hozzászokott, hogy az emberek elcsodálkoznak látványán.
– Gyere be, kisfiam! – mondta Ákos nagymamája a kapuban álldogáló kisfiúnak. – Még megfog a bácsi és a zsákjába tesz.
– Nagymama, – szólt vissza Ákos – de hiszen nincs is zsákja.
– Milyen okos kisfiú. Igaza van, nincs nekem zsákom, de ha lenne is, miért raknám bele a gyerekeket. Nem vagyok én rossz ember – toppant a nagymama és Ákos elé az öreg.
Nem értették, ez hogyan volt lehetséges, amikor az idegen előbb még messze járt. Bizonyára valami varázslat volt a dologban. Főleg ez a nagymamát izgatta. Nem nagyon bízott benne. Legszívesebben elküldte volna, de unokája érdeklődve nézte a férfit.
– Hová megy a bácsi? – kérdezte Ákos.
Az öregember elmosolyodott, és leült a kerítés kövére. Egy darabig némán nézett maga elé, majd kibökte:
– Hozzád jöttem.
– Hozzám? – csodálkozott el a kisfiú. – Miért jött hozzám a bácsi?
Ezt már a nagymamája sem hagyta szó nélkül.
– Jóember, köszönjük a látogatást, menjen Isten hírével! Ne bolondítsa el szegény gyerek eszét! Isten áldja!
De az öregember nem mozdult, csak sejtelmesen mosolygott, ami még jobban felkeltette Ákos érdeklődését.
– Miért jött a bácsi hozzám?
– Szeretnék neked mutatni valamit.
– Mit? – kíváncsiskodott türelmetlenül a kisfiú.
– Gyere ide, és kukkants bele a tenyerembe!
– Mi van a bácsi tenyerében?
– Mindjárt meglátod, csak jól nyisd ki a szemed!
Ákos egészen közel ment az öregemberhez, aki a kisfiú elé dugta az addig ökölben tartott tenyerét. Szép lassan kinyitotta, és ha hiszitek, ha nem egy csodálatos világ lapult ott. Olyan szép volt, hogy hasonlót még csak elképzelni sem lehetett.
– Nos, mit szólsz hozzá? – kérdezte a meglepődött kisfiútól. – Ugye ilyet még nem láttál?
– Nem – válaszolta úgy, hogy még a lélegzete is elakadt. Szemei kikerekedtek és megkövülten nézte.
– Szeretnél elmenni ebbe a mesés világba?
Még mielőtt válaszolt volna, hívta nagymamáját:
– Nagymama, elmehetek?
De a nagymama nem volt sehol. Eltűnt a kertből, mintha ott sem lett volna. Szegény Ákos nem tudta, mit tegyen? Ment is volna, de azt is jól tudta, idegenekkel nem szabad elmenni szülei vagy a nagyi megkérdezése nélkül. Édesapja, édesanyja dolgozott, ezért nagymamája vigyázott rá otthon. Hiába szólongatta az öregasszonyt egyszerűen, megmagyarázhatatlan módon eltűnt a kertből.
Érezte gyorsan kell cselekednie, mert a bácsi nem vár sokáig. A tenyerében tartott világ csodás volt és csábító. Vágyat érzett, hogy most az egyszer engedély nélkül elmenjen egy idegennel.
Igazából nem mentek ki a kertből, csak valami varázslatos módon az öregember tenyerében termett. A fura, idegen bácsi nem is ment vele, ott maradt a nagymamája virágos kertjében.
Amikor megérkezett, ez az új világ olyan szépnek és békésnek tűnt. Egy nagy rét közepén találta magát. Eleinte úgy látszott, hogy egyedül van, de alig telt el néhány pillanat, egy nyulacska szaladt hozzá és üdvözölte vidáman:
– Szerbusz, kisfiú! Jössz velem, játszani?
– Miért ne? – egyezett bele Ákos. – Mit játszunk?
– Bújócskázzunk! – javasolta.
– De itt a réten, hová lehet elbújni? Játszunk valami mást!
– Ha úgy gondolod. Mit javasolsz?
Közben a rét megtelt más állatokkal is. Valahonnan előjött a róka, a borz, az őzgida, az égen madarak repdestek zajongva, mintha csak egymást akarták volna túlkiabálni, de még a kicsi, szürke egérke is a kisfiúhoz szaladt. Mind, mind szeretett volna játszani, és Ákost lesték, hogy, mit fog mondani?
– Építsünk homokvárat!
– Hogyan? – csodálkoztak el az állatok. – Itt nincs homok, csak bársonyos fű. Homok a folyóparton van.
– Akkor menjünk oda! Messze van?
– Nincsen. Ha sietünk, öt perc alatt odaérünk.
A társaság felkerekedett, és elindult a folyópartra, hogy homokvárat építsenek.
Amint mentek, váratlanul a medve is csatlakozott hozzájuk.
– Veletek mehetek?
– Gyere! – mondták neki és mentek tovább.
Már majdnem a folyóhoz értek, amikor valaki hangosan kiabált utánuk:
– Én is megyek! Én is megyek! – a kiabáló a vörös szőrű kis róka volt, aki nem akart kimaradni az érdekesnek ígérkező játékból.
Mire a folyóparthoz értek, jó nagy társaság gyűlt össze. Mindenki Ákossal akart játszani, és a kíváncsiság majd kifútra az oldalukat, vajon milyen várat tud építeni a kisfiú homokból.
– Abba a várba, mi is bemehetünk? – kérdezte meg váratlanul az őzgida. Én leszek majd benne a király.
– Miért éppen te lennél a király? – horkant fel a vörös szőrű kicsi róka. – Én szeretnék király lenni! Különben is, nekem szebb a bundám, mint neked.
– De ki a legerősebb? – brummogott a medve. – Nem én vagyok a legerősebb állat köztetek? Engem illet meg ez a méltóság.
Amire a folyóparthoz értek, mindegyik állat király akart lenni, és a másikat túlharsogva mondta érveit.
– Csönd legyen! – emelte fel a hangját a kisfiú. – Még a homokvár fel sem épült, és ti már azon vitatkoztok, ki legyen a király?
Az állatok igazat adtak Ákosnak és elhallgattak. Némán mentek egészen a folyópartig, ahol puha, selymes homok várta őket.
Lázas tempóval nekiláttak a vár építésének. Mindenki serényen dolgozott. Senki nem húzta ki magát a munka alól. Igyekezetüknek hamarosan meg is lett az eredménye. Olyan szép homokvárat építettek, hogy még a király is megirigyelhette volna, ha ellátogat hozzájuk.
Nem győztek gyönyörködni munkájukban. A vár olyan volt, mint egy igazi, csak homokból. Tornyaiba még madártollból színes díszeket is illesztettek, amit a folyóparti szellő úgy lengetett, mintha zászló lenne.
Mindenki nagyon elégedetten húzta ki magát. A kis, szürke egérke boldogan tapsikolt, amikor körbefutotta az építményt.
– Nekünk van a legszebb várunk! Nekünk van a legszebb várunk! – kiáltozta a cincogó hangocskáján. – De ki legyen a vár királya? Én beférek a kapuján, kérlek, koronázzatok meg engem!
Az állatok egytől egyig nevetni kezdett.
– Éppen téged, aki közülünk a legkisebb? – mondták hahotázva.
A jelenlevők újból vitatkozni kezdtek. Mindegyikőjük király akart lenni. Csak a bölcs bagoly a közeli fa ágán ingatta a fejét, és rájuk kiáltott:
– Nem gondoljátok, hogy a kisfiút kellene királynak választani? Neki köszönhetjük, hogy ez a csodálatos homokvár felépült. Ha ő nincs, akkor mi ezt magunktól nem találjuk ki, és unatkozva ténferegnénk valahol várva a jó szerencsére. Javaslom, válasszuk királlyá!
Az állatokat ez meglepte, de kis gondolkodás után igazat adtak a bagolynak és egyhangúan megválasztották a kisfiút királynak. Még egy koronának valót is találtak neki. A békák különböző vízinövényekből készítették el számára, és a szarvas a sas segítségével fejére illesztette ezt a királyi jelképet.
Csodálatosan telt a nap. Ilyen jól még sohasem játszottak. Mindenki sokat nevetett, és vidám volt.
Ákos is igen örült, hogy eljött ebbe az öregember tenyerében tartott világba. Nagyon hálásan gondolt rá, és elhatározta, amikor majd visszamegy nagyanyja kertjébe, megköszöni, amiért lehetővé tette ezt a csodálatos napot számára.
A játék hevében egy dologról azonban megfeledkeztek. Mégpedig, hogy ez a szép, napsütéses időjárás hirtelen megváltozhat.
Egyikőjük sem vette észre, hogy az égen sötét felhők gyülekeztek, és egyszer csak olyan nagy vihar kerekedett, amilyet ember még nem látott. Leszakadt az ég, nagy cseppekben hullott az eső.
Az állatok Ákossal együtt bemenekültek egy közelben álló elhagyott házba, és onnan nézték, mit művel a vihar a homokvárukkal.
A vár falai és tornyai nem sokáig bírtak ellenállni az esőnek. Egykettőre leomlottak és szétfolytak a folyóparton, mintha ott sem lettek volna.
Sírtak az állatok, a kisfiú is könnyes szemmel nézte, mit művelt az égből lezúduló víz a homokvárukkal.
A vihar, amilyen gyorsan jött, olyan hirtelen el is vonult, de várat már nem lehetett újjáépíteni. Minden csupa nedves és sáros volt. Szomorúan indultak haza. Azonban abban megegyeztek, hogy holnap újból eljönnek a folyópartra, és megint építenek egy várat, de azt kőből készítik, hogy a vihar ne tudja lerombolni és sokáig álljon mindenki örömére.
Amint elbúcsúztak egymástól, a kisfiú, ahogyan jött, újra nagyanyja kertjében találta magát, és azt látta csak, hogy az öregember lassan becsukja a markát.
– Ugye nem bántad meg, hogy kirándulást tettél a tenyeremben tartott világba? – mondta, és megcirógatta Ákos kobakját.
– Nem, bácsi. Mindent nagyon köszönök.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:02 :: Apáti Kovács Béla
