Gyerekkoromban ritkán találkoztam Gyuri bácsival. Akkoriban már külföldön éltek, Néha Schwarcz Tivi bácsi – apám csak így hívta – küldött csomagot nekünk, azt fia, Gyuri bácsi hozta el.
Sosem maradt sokáig, csak órákra jött Magyarországra, rengeteg tennivalót sűrített be ilyenkor nagyon rövid időre. Azért nem mulasztotta el, hogy térdére ültessen, és bíztasson kicsit.
– Tudod, Kisgyurka – csak így hívott, hiszen apám is György volt, meg kellett különböztetni minket a megszólításkor, apám volt az Öreggyuri -, nem mindig lesz ez így! Meglásd, az emberek előbb-utóbb megelégelik, hogy lábbal tiporják a jogaikat! Nem fogják a végtelenségig tűrni, hogy akár a származásuk, akár vallásuk vagy bőrük színe miatt másodrendű embereknek tekintsék őket! (Akkoriban a nemi identitásról még kevés szó esett, de lehet, hogy csak nekem nem mondták, mert még kicsi voltam.)
Egy kávét még elfogadott – amíg beszélgettünk, anyám főzött egyet a kotyogón, már abból, amit Gyuri bácsi hozott, nem akarta megbántani az akkori magyar minőséggel -, aztán engem megpuszilt, apámékat megölelte, és indult tovább a dolgára. Mint már mondtam, mindig sietett.
Évtizedekig nem találkoztunk. Apám meghalt, velem, talán a nagy korkülönbség miatt, nem volt olyan közvetlen a viszony.
Azért mindig figyeltem a vele kapcsolatos híreket. Láttam, hogy hűen ragaszkodik azokhoz az elvekhez, amikből nekem annakidején, a térdén lovagoltatva elmondott, és amely szavakra azóta is emlékszem, hiszen fiatal, képlékeny agyamba beleégtek.
Értesültem azokról a támogatásokról, ösztöndíjakról, amik sokat gyorsítottak a magyar demokrácia kialakulásában.
Tudom, hogy sok a dolga, hiszen a Világ számtalan pontján van szükség segítségre. Azt is sejtem, hogy fáradt lehet, több, mint húsz évvel idősebb mint én, és már én is fáradt vagyok, noha sokkal kevesebbet dolgozom, mint ő. Szóval, fáradtságának és korának tudom be, hogy nem vette észre, amikor elkezdtünk lekanyarodni a demokrácia útjáról.
Vártam, vártam, semmi. – Csak nem beteg? – gondoltam. Nem, láttam az Interneten, hogy aktív. Hát nincs, aki szóljon?
Írtam neki egy levelet.
A dátumot nem látom rajta, de tizedike környékén lehetett, mert, mint később láthatjátok, nem volt pénzem, a nyugdíjat 12-én utalják. A hónapot nem tudom, de biztosan nem télen volt. Az írásomon látszik, hogy nem volt rajtam kesztyű.
„- Kedves Gyuri Bátyám!
Remélem, levelem jó egészségben talál!
Olvasom és látom a hírekben, hogy nagyon sokat dolgozol (a 18-ik születésnapomon ajánlotta fel a tegeződést. Persze, ő addig is tegezett, de régen nem volt divat, hogy a gyerekek tegezzék a felnőtteket), én szeretnék ilyen aktív lenni a Te korodban, és, ha nem kerülök valami kisebb baleset miatt kórházba, nem fagyok meg vagy mindig jól döntök a voksoláskor, tán még esélyem is van megérni, hogy egyáltalán éljek még akkor.
Nem tudom, hogy mennyire figyeled a magyar közéletet, félek, hogy nincs sok időd rá. Egyébként észrevetted volna, hogy legígéretesebb tanítványaid mintha elfelejtették volna a Tőled tanultakat!
Én most, a régi barátságunkra tekintettel, megbíználak azzal, hogy figyelj kicsit ránk! A Te szavad messzebb hallatszik, én hiába kiabálok, engem csak a szomszédok hallanának, ők meg annyit görcsölnek a megélhetésért, hogy nem érnek rá engem figyelni.
Tudom, hogy a mai világban a pénz nagy jelentőséggel bír, nem kérem ingyen, viszont fizetni csak tizenkettedike után tudok.
Ölel barátod – remélem, hívhatlak még így – a múltból
Kisgyurka”
Válaszolt is Gyuri bácsi, de azt nem írom le, mert nem sértenék levéltitkot, de a lényeg, hogy 1 Euróért elvállalta. Tizenharmadikán forintban leutaltam.
Így lett Gyuri bácsiból Kisgyurkabérenc.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Zalán György
