Vandra Attila : Nikáb 17. Nicole Otter eltűnik

A DNS-vizsgálat igazolja, hogy a felrobbant autóban nem Maryam, hanem Angélique Ory rendőrtiszt halt meg. Legrand felügyelő pedig megtudja, hogy Maryam és Joseph egy Angélique nevű nő társaságában kávézgatott rendszeresen.

 

 

Legrand felügyelő alig tette le a kagylót, Grandpierre ezredes hívatta, jelentést kért tőle. Miután kijött a parancsnok irodájából, a szolgálatos altiszt azzal fogadta, hogy egy rendkívül izgatott nő keresi, aki egy gyermek eltűnését jött bejelenteni. Körbepillantott a hallban, egy izgalmában kezét tördelő nő épp felpattant a padról, amint meglátta. Intette neki, kövesse az irodájába.

— Laurette Pannier vagyok — mutatkozott be még az iroda felé menet —, a Gymnase de la Riviére igazgatónője. Egy első osztályos kislány, Nicole Otter eltűnését szeretném bejelenteni. Szőke, fehér sapkát, és piros kabátot visel. Megszökött az iskolából.

— Megszökött? Az iskolából? — kérdezte a felügyelő, miközben intett az asszonynak, foglaljon helyet az íróasztala előtti széken, de az izgatott nő nem tett eleget a felkérésnek. A felügyelő nem erőltette, inkább ő sem ült le, hanem megállt az íróasztala mellett.

— Erősen kötődött eddigi tanítónőjéhez, Maryam Anwarihoz, aki a lyoni robbantásban halt meg. Szülei a közelmúltban elég viharos körülmények közt váltak el, apja bántalmazta, nemcsak őt, hanem az édesanyját is. A gyermek módfelett érzékeny. Összeveszett a helyettessel, madame Valiquette-tel. A tanítónő az utolsó órán erélyesebben rászólt, de nem fenyegette meg, ennek ellenére a kislány sírni kezdett. Ez már az óra vége felé történt. Szünetben Nicole még mindig sírt. Madame Valiquette elmondása szerint vigasztalóan meg akarta simogatni a fejét, de a kislány heves mozdulattal reagált. Úgy döntött, hagyja picit megnyugodni, s arra biztatta, öltözzön fel, és követve a többiek példáját, menjen ki az udvarra havazódni. Nicole szót fogadott, felöltözött majd kiment az osztályból, de a szünet ideje alatt eltűnt. Utoljára a bejárat közelében látták. Feltételezéseink szerint leköthette valaki a kapus figyelmét és azalatt surranhatott ki a kapun. Egy nyolcadikos kislányt elküldtem a lakásukhoz, de a csengőre nem nyit senki ajtót. Becsengetett két földszinti lakásba is, de nem látták. Kulcsa nem volt, se telefonja. Több nagyobb gyermeket szétküldtem a környéken, de nem találták meg.

— Mennyi ideje történt?

— Egy órája.

— Az apja?

Mielőtt Laurette Pannier válaszolhatott volna, megszólalt a telefonja.

— Bocsánat, azonnal lezárom.

Táskájába nyúlt, véget vetni a csörgésnek, de amint meglátta a hívó nevét, mégis felvette. Bernard Legrand az elkapott félmondatokból rájött, hogy a gyermek megkerült.

— Hol volt? — kérdezte az igazgatónőt, miután madame Pannier bontotta a vonalat.

— Az édesanyja munkahelyére ment. Gyalog.

— Hál’ Istennek megkerült — nézett a felügyelő az igazgatónő szemébe, akinek arcán, bár látszott a végtelen megkönnyebbülés, még mindig felhők vonultak.

— Üljön le asszonyom… — mutatott ismét a szék felé. Példát mutatva odahozta a sajátját, és ő is helyet foglalt. — Ilyenkor kifut az ember lábából az erő. Még az anya szemébe kell néznie, ugye?

— Múlt héten bejött az irodámba, és kérte, helyezzük át kislányát a madamoiselle Duchamp osztályába. Ő az egyik párhuzamos első osztály tanítónője. A helyettes, madame Valiquette tavaly ment nyugdíjba, és egy tapasztalt, kiváló pedagógus. Az én kisfiam is az osztályába járt — fűzte hozzá bizonyítékként. — Ám ezzel az osztállyal valamiért nem bír. A gyermekek egyszerűen nem tudják elfogadni régi tanítónőjük, madamoiselle Anwari után. Rendszeresen szembesítik az ő idejében meghonosodott szokásokkal, szabályokkal, és Nicole Otter ebben az élen járt. Egyszerűen nem bírom felfogni. Ez az osztály mintha meg lenne átkozva. Amikor Maryam Anwari, frissen végzettként az ősszel megjelent az iskolában, azonnal felforrt körülötte a levegő. Először a kollégák próbálták meggyőzni, ne viselje a nikábot. Ám kicsivel azelőtt az idősebb kollégák madamoiselle Duchamp merész öltözetét kifogásolták, aki védelmébe vette. „Az előbb azt mondták, öltözzek konzervatívabban. Vele meg az a baj, hogy konzervatívan öltözik?” A „Franciaország egy szabad ország” replikára madamoiselle Anwari azt felelte, akkor neki szabad nikábot viselnie. Ezután békén hagyták, de nem fogadták be maguk közé, csak madamoiselle Duchamppal barátkozott.

— Kiközösítették…

— Talán ez túlzás, de így is mondhatnánk. A szülők is azonnal berzenkedtek ellene. Már a neve is ellenérzést keltett, hiszen lerítt róla, hogy muszlim, pedig még nem is látták nikábosan. Akkor még csak monsieur Routhier reklamált, akinek a bátyja a Nemzeti Front helyi fiókjának vezetőségi tagja, de miután meglátták a nikábját… Eleinte „egyéni akcióként” jelentek meg nálam, kérve gyermekük áthelyezését más osztályba. Mindannyiszor megtagadtam a kérést. Ám hamarosan közös panaszt tettek le ellene, hátha megnőnek az esélyeik. Nem maradt választásom, szülői értekezletet kellett összehívnom. Nem lehetett másnapra. Közben a gyermekek is kezdték provokálni, feltételezem, szülői biztatásra. Egyik kislány azt kérdezte, miért nem kezdik imádsággal a napot, mert az óvó nénivel ők így csinálták. Madamoiselle Anwari akkor rákérdett, mi legyen Noahval aki izraelita és Aarthival aki buddhista, hiszen őket nem kényszeríthetik arra, hogy Jézushoz imádkozzanak. Már a következő szüneten megszületett a megoldás. A szülők kaptak egy levelet. Amennyiben igénylik a tanítás előtti imádságot, a gyermeküket hozzák fel tíz perccel tanítás előtt az iskolába, és madamoiselle Duchamp vezetésével fohászkodhatnak, ő pedig a másik osztályteremben felügyel a hamarabb érkező nem imádkozókra. Másnap, még mindig a szülői értekezlet előtt, a gyermekek figyelmeztették, uzsonna előtt is illik imádkozni. Erre is talált megoldást. Uzsonnaszünet elején, aki akart, hangtalanul fohászkodhatott saját nyelvén és saját istenéhez, a többieknek pedig addig csendben kellett megadniuk a tiszteletet az imádkozóknak. Ezek után már megtört a szülői egységfront, de az ellenséges mag továbbra is követelte, az ő gyermeküket ne az iszlám sáriára, hanem katolikus értékrendre neveljék. Elég magasra csaptak az indulatok, végül madamoiselle Anwari arra kérte az ellenséges szülőket, írják össze az iszlám értékrend azon tételeit, amivel nem akarják, hogy mérgezze gyermekeiket, és ő vállalja, hogy ezen elvárásokhoz igazodni fog.

— És megszületett a lista?

— Meg, de kevesen írtak hozzá, hiszen nem ismerik a Koránt. Ám amikor átadták neki, elmosolyodott.  — „Ezeknek az elveknek a nagy részét, ha áthágom, ne is a rendőrséghez, hanem egyenesen apámhoz, az imámhoz forduljanak panasszal, mert ezek a Korán tanításaival is ellenkeznek.”  Majd idézni kezdett a Koránból.

— Azt hiszem, el tudom képzelni a folytatást… — szólt közbe a felügyelő. — Egyik szülő szóvá tette, hogy azt szeretné, ha gyermeke nem Koránból származó, hanem bibliai idézeteket hallana. Erre ő idézett a Bibliából. Majd ismét a Koránból, egy hasonló tartalmút.

— Pontosan! — lepődött meg madame Pannier. — Erre valaki megkérdezte, tud-e más idézetet is. Kapásból mondott még néhányat. Mindenki tátott szájjal maradt. „Ha katolikus gyermekeket tanítok, ismernem kell hitüket, értékrendjüket” — ismerte be a végén. A hangulat megfordult.

— Ezzel vége lett az ügynek?

— Nem. A gyermekek a történtek után faggatni kezdték az iszlámról. Sok megjegyzést hallottak otthon, s meglepve tapasztalták, hogy nem várt válaszokat kapnak. Ő mesélt, idézett a Bibliából és a Koránból. Ez nem tetszett sok szülőnek. „Összezavarják a hitükben a gyermekeket.”

— Kényes helyzet… — ismerte be a felügyelő. — A kérdésre válaszolni kell, s nem mindig lehet „most olvasásóra van”- féle magyarázatokkal kibújni.

— Most pedig a legtöbben visszasírják. Pedig madame Valiquette, mint mondtam, kiváló tanítónő. De honnan tudta előre az előbb elmondottakat? Egy imám lányáról kevesen feltételeznék, hogy ismeri a Bibliát!

— Nyomoztam egy ideig eltűnése után, de át kellett adnom másoknak az ügyet. Megtudtam, Dr. Joseph Beaumarchaisval rendszeresen találkoztak egy kávézóban, és beszélgettek a Koránról és a Bibliáról.

— Át kellett adnia az ügyet? Ne haragudjon, de én nem nyelem le a híreszteléseket, amelyek a sajtóban láttak napvilágot. Nekem hozhatnak ezer bizonyítékot, akkor sem hiszem el, hogy ez a kis tanítónő, meg Dr. Beaumarchais öngyilkos terroristák, fegyverkereskedők, bombakészítők, gyilkosok, drogkereskedők, meg mit tudom én mit nem találtak ki még róluk, csakhogy a lapjuk forgalmát növelhessék! S a lyoni rendőrök is, akik utána nyomoztak, azok is a fejükre estek mind! Ők nem elkövetők, hanem áldozatok! Nem ők öltek, hanem őket ölték meg!

A felügyelő nem tudott válaszolni, mert csengeni kezdett a telefonja. Megnézte, majd látva a hívó nevét, szabadkozva felvette.

— Elnézést… — szólt az igazgatónőhöz, miközben megnyomta a felvevő gombot.

Maurice Ory felügyelő hívta.

— Megkérdeztem feleségem egykori főnökét, Poincaré alezredest, és azt mondta, Angélique nem járt semmilyen küldetésben Saint Étienne-ben. Az a pincér vagy félrebeszélt, vagy véletlen névegyezésről és más személyről van szó. Másrészt van egy új fejlemény. Mielőtt a terrorelhárítás átadta nekünk az ügyet, nem tudtam összehasonlítani a robbanás helyszínén talált robbanószer-nyomokat az elfogott fegyvercsempészeknél talált anyagokkal. Mivel úgy tűnt, a két esetnek semmi köze sincs egymáshoz, ez később sem történt meg. A drogellenes osztály más irányban kereste a kapcsolatokat. Közbenjárásomra ez ma megtörtént. A Semtex robbanóanyagról, amelyet a lyoni autórobbantásnál használtak, a kromatográfiás elemzés kimutatta, azonos összetételű, mint amelyet Painchaud főhadnagy és Leroy kapitány emberei lefoglaltak. Nekem újra megerősödött a gyanúm, az Anwarik keze benne kell legyen a dologban. De elkapom őket, ha addig élek is!

Laurette Pannier felállt, távozásra készen. Zavarban volt, mert nem akart köszönés nélkül távozni. Kereste az alkalmat a búcsúra. Ám a felügyelő felemelt ujjal intette, maradjon. Egy adott pillanatban befogta a telefon mikrofonját, majd rákérdett.

— Madame Pannier, Maryam Anwarinak volt véletlenül egy Angélique nevű barátnője?

— Igen. Madamoiselle Angélique Duchamp. Miért?

Bernard Legrand köszönetet mondott, majd ismét csendre intette, s folytatta a telefonbeszélgetést Ory felügyelővel.

— Megvan a másik Angélique! Angelique Duchamp. Ő is tanítónő a Gymnase de le Riviéreben, és Maryam Anwari barátnője.

— Jó munka volt, gratulálok! — búcsúzott Ory felügyelő.

Bernard Legrand eltette a mobilját, majd az igazgatónő felé fordult.

— Beszélhetnék Angélique Duchamppal?

— Jöjjön velem az iskolába, próbáljuk meg… Bár… Nem biztos, hogy még ott találjuk ebben az órában.

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:13 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 729 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.