Sonkoly Éva : Volt egyszer egy Európa…

 

 

 

Késő este a mesterséges fény világításában pakolt a férfi, nemrég költözött be a lakásba. Tudta. hogy nem fogadják majd szívesen. Bérelte a lakást, a főbérlő különösen mérte végig az első találkozáskor.

— Hol dolgozik? — kérdezte.

— A kikötőben vagyok rakodómunkás, pontosabban leszek, holnap megyek először… — válaszolta félénken.

— Aztán megbecsülje magát, mert ez az előleg, amit adott csak egy összeg, havonta előre kérem a bérleti díjat, ne feledje! — szúrós szemmel mérte végig, el sem köszönt, csak valamit mormogott még maga elé. Nem is látott mást az új lakó, mint a standpapucsba bújtatott sötétbarna lábait, amint lecsoszogott a lépcsőn.

Idős ember volt a főbérlő, néger férfi, mint a lakosság nagy része. Már csak itt-ott élt egy-két fehérbőrű ember Európában, olyanok, mint ő.

A naptárban 2118-at írtak a Gergely-naptár szerint, ez azonban már sok évtizede nem egyezett a hivatalosan használt Muszlim-naptárral.

Márton lassan rámolta a holmiját, már amennyi megmaradt belőle sok költözése, utazása után. Nehéz volt munkát találnia, pedig sok mindenhez értett, amint telefonon megbeszélt egy-egy lehetőséget nem is volt semmi baj, csak ha személyesen jelentkezett, akkor már rövid időre szerződtették. Most egy Adria-parti kikötőben alkalmazták, árut kellett pakolnia. Nem félt a fizikai munkától, erős volt, megállja majd a helyét itt is…

Pár generációval korábban a családjában szinte mindenki orvosnak tanult, így hallotta a szüleitől még otthon, a Balaton parti városban, ahol született.

Mindig szívesen gondolt szülővárosára, azt mondták az ismerősök, hogy a tó fővárosa volt száz évvel ezelőtt.

Akkor régen kezdődött minden baj. Valahol messze Keleten volt egy háború, ennek igazi okát sohasem értette, csak annyit tudott, hogy a keresztény vallásnak pár évtized alatt véget vetett az ellenségeskedés, az idegenek bevándorlása Európába.

Az a vidék, az az ország, ahol ő született sokáig ellenállt a bevándorlóknak, de végülis mit tehetett volna, annyi emberrel szemben, a sok másképpen gondolkodó országgal ellentétben?

Sokat meséltek erről szülei, szerették volna, ha megőrzi múltjukat, történelmüket, de neki mindig dolgoznia kellett, nem is keveset. Épp csak a megélhetésért, nem nagyon maradt ideje arra, hogy meghallgassa szüleit esténként, addigra ő már fáradt, álmos volt.

Amikor elbúcsúzott tőlük, évekkel ezelőtt, átadtak neki pár jól becsomagolt könyvet.

— Régi iskolai történelemkönyvek, pár regény — mondta az édesapja —, ha időd lesz, feltétlenül olvasd el mindegyiket, ne feledd honnan indultál… tudod a családot!

— És imádkozz, minden este, kérlek! — mondta az édesanyja, szemeit törölgetve.

Mostanában gyakran gondol rájuk, de amit szüleinek bólogatva ígért, nem tudta betartani, vagy fáradt volt, vagy nem olyan helyen tartózkodott, ahol alkalma lett volna olvasni.

Lassan mindent a helyére rakott, már csak egy kis doboz maradt a kezében.

Bontogatni kezdte. Kedvetlen is volt, gondolta, majd holnap, de meglátta azoknak a könyveknek a szélét, amelyet otthon bíztak rá. Gyorsan széttekintett a szobában, kinézett az ablakon, sehol senki, mégis megijedt, tudta olyasmire készül, amit sok évtizede tiltanak.

Aztán elmosolyodott, hiszen még a munkaadója, vagy a főbérlő sem tudná elolvasni ezeket a betűket, esetleg a hivatalnokok, de az sem biztos. Másféle betűket írnak, olvasgatnak ők is.

Márton titokban, otthon tanulta meg az írás-olvasás tudományát, nem is beszéltek róla senkinek.

Hosszú utat tett meg eddig, sokat gyalogolt, már alig volt ereje, ezért másnapra halasztotta az olvasást.

Szemével megsimogatta a könyveket és eltette a szekrény aljába, gondolva ott csak ő találhatja meg, majd mély álomba merült.

Hajnalban az első napfénnyel ébredt, gyors mosakodás után sietett az emberektől már nyüzsgő kikötőbe, ahhoz a hajóhoz, amelynek a tulajdonosával tegnap megállapodott.

A napsugár mosolyogva tekintett le a tengerpartra, nem is értette hova süt, olyan különös volt számára mindaz, amit látott, akárcsak a középkorba nézegetett volna, alig változott valami. Hatalmas bálák, csomagok álltak berakodásra készen, és az emberek puszta kézzel rakodtak, görnyedt hátukon cipeltek a csomagtérbe mindent, amit csak kellett. Délben a tűző sugarak alatt megpihentek, pár falatot nyeltek, aztán késő estig kirakodtak egy másik hajóról, amelyik beállt a kikötőbe. Este pár pénzérmét kaptak a kezükbe, s hallgatták holnap kora reggel itt legyenek, mert ha nem, jönnek helyettük újak.

Mártont hiába hívták az alkalmi cimborák ide-oda, csak a fejét rázta, sietett haza, neki fontos volt a holnapi munkanap is.

Már nem láthatta, hogy késő este kikötött egy amerikai hajó is, emelődarukkal berakták az árut és még az esti órában elhajóztak.

— Hova sietsz? — szólt rá egy mosolygós női hang a sötétből.

Megijedt, megtorpant, rosszat sejtett, volt már része hasonlóban… alkalmanként így provokáltak utcai verekedést, ahol elvették a napi keresetét annak, akit megszólított az ezzel megbízott, néha még a kés is előkerült. Most azonban nem volt semmi hasonló, helyette elé lépett egy alacsony, karcsú, szőke lány mosolyogva:

— Ne félj, nem akarok semmi rosszat, csak kérni, kérdezni szeretnék, ha lehet…

— Mondd, sietek haza! — ahogy feltekintett meglepődött, hasonló szépséget nem látott mostanában.

— Látom, komolyan beszélsz, hát a lényeget mondom: nincs hol aludnom, veled mehetek? Nem akarok mást csak beszélgetni, kipihenem magam, ha akarod pár nap és már ott sem vagyok… nem vagyok utcalány, ne érts félre, kérlek!

 

A férfi mérlegelte a hallottakat, a kockázatát annak, ha magával viszi a lányt és meglátja a főbérlő, de a kíváncsisága még a fáradtságát is legyőzte.

— Nem bánom, gyere, de nagyon csendesen kell belopózni a lakásba, nehogy észrevegyék, hogy nem egyedül jövök, csak tegnap költöztem be, nem szeretnék kellemetlenséget.

— Értelek, ne félj. Ha megmutatod hol laksz, egyedül is bejutok, volt már… szóval volt már hasonló helyzetem, majd elmondom… Merre is?

Gyorsan elmagyarázta, hogy juthat be a lakásba, s mire szétnézett a lány már sehol sem volt.

— Lehet, csak képzelődtem… — motyogta maga elé, aztán nagyot nézett, amikor a lány nyitott neki ajtót a lakáshoz érve.

— Hogy jutottál be, kulcsot sem adtam?

— Egyformák erre az ajtók, nem nagyon kell sokféle kulcs… — nevetett a lány.

— Ki vagy te és mit akarsz tőlem? — nézett rá kíváncsian.

— Szeretnél visszamenni a régi világba?

— Miről beszélsz, milyen világba?

— Volt egyszer egy Európa, országokkal, határokkal, biztosan hallottál róla…

— Mesélték a szüleim, de…

— Valld be, nem nagyon hitted!

— Nem tudom, mit kellene hinnem?

— Gondolj valami szépet, tisztát, igazat!

— Persze, és te idevarázsolod?

— Vedd elő a könyveidet, hosszú az éjszaka, elolvassuk!

— Még sohasem néztem bele… — tétovázott Márton.

— Épp itt az ideje!

A csomagból középiskolás történelemkönyvek és két regény került elő.

A lány olvasni kezdett és megelevenedtek az események, az első, második világháború és az utána következő évek, évtizedek… — aztán a lány ölében nyugtatva a könyvet —, halkan sorolta: 2015-ben az első bevándorlási hullám, Európa új arca…

 

                                                   *

 

   — Jó reggelt, kisfiam, igyekezz reggelizni! Nehogy elkéss az érettségiről, tudod, ma van a nagy nap! — simogatta fia vállát Marci édesanyja.

   — Anya! Ha tudnád milyen rettenetes álmom volt!

   — Előfordul, főleg az izgalmas napok előtt… — mosolygott rá a kedves arc.

Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:03 :: Sonkoly Éva

Szerző Sonkoly Éva 570 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"