Fotó: Vehofsics Erzsébet (Fohász a Somló-hegyen)
Bocsáss meg, Uram,
hogy nem vagyok méltó hajlékodba lépni,
lelkemet viseltes rongyokban
színed elé tárni.
Lábamon szakadt szandál,
tenyeremet akác tüskéje szúrta át,
míg kaptattam feléd az ormokon
– megfáradt szolgád –
hogy hallva a szférák titkos énekét,
megfejtsem a jelet;
mit üzennek a rég angyallá vált égiek,
hogy áhítattal megkövesselek,
és pőre lelkemet kiterítsem eléd.
Ó, Uram!
Ha terhedre nem vagyok,
hallgasd meg könyörgésemet,
segíts élni még, áruld el a létezés
végső rejtelmeit, hogy az ég ezüstjén
átszűrődjön a remény; az öröklét negatívja.
Tégy csodát, Uram!
Leheld életre szeretteim,
és lélegezzenek szüntelen
apám, fiam szerelmei,
az örökzöld fenyvesek, mind
– általad!
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 15:04 :: Gősi Vali
