Choli Daróczi József:

Magyarország

 

Magyarország, te szent nagy békesség

melled élettől dagad.

Van kenyered, van vized elég,

mégis éhezik sok szegény fiad.

Éhezik kenyérre,

  éhezik észre,

      éhezik nagyon

          az emberségre.

(Weöres Sándor fordítása)

 

 

Daróczi József 1939. május 26-án született Bedőn Daróczi Károly és Kovács Magdolna gyermekeként.

Daróczi a Tatabányai Bányászati Trösztben dolgozott, amikor kitört az 56-os forradalom. A forradalom idején szökés közben kapták el, 10 hónapos börtönbüntetést kapott, a politikai foglyok közé rakták, Antall József volt miniszterelnökkel egy cellába.

 

Főiskolai tanulmányait a Budapesti Tanítóképző Főiskolán végezte, a hetvenes években beindult irodalmi pályája. Choli Daróczi József 1975 óta tagja volt a Magyar Írószövetségnek és a Magyar Újságírók Országos Szövetségének, szerkesztette a Romano Nyevipe, az Amaro Drom és a Rom Som nevű lapot. Számos publikációja, verse jelent meg cigány és magyar nyelven egyaránt.

 

1985–1986 között az Országos Cigány Tanács elnöke volt, 1987–1988 között pedig a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének ügyvezető titkára. 1987 és 1988 között a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségének ügyvezető titkára, majd a Hátrányos Helyzetű Fiatalok Életmód és Szabadidő Szövetségének elnöke lett. 1995 óta a X. kerületi Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöki tisztségét töltötte be.

 

A pedagóguspályára 1994-ben tért vissza, a zsámbéki Apor Vilmos Főiskolán romológiát, cigány nyelvet, történelmet tanított. Innen vonult nyugdíjba.

1999-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje kitüntetésben részesült.

Daróczi nevéhez fűződik a Biblia Újszövetségének 1996-os fordítása cigány nyelvre. Írt Amaro Drom Cigány–magyar kisszótárt és a Lovári nyelvkönyvet.

 

 

Fotó: Matusz Károly / MTI

 

Művei:

• József Attila: Ars Poetica – fordítás (1971)
• Uzhes Jilesa – önálló szerkesztésű antológia – a Népművelési Intézet gondozásában (1979)
• Fekete korall (versek, 1981)
• Amaro Drom Cigány-magyar kisszótár (Feyér Leventével, 1981)
• Lovári nyelvkönyv (Feyér Leventével, 1984)
• Isten homorú arcán. Pel devlesko bango muj (versek, műfordítás, 1990)
• Csontfehér pengék között (versek, 1991)
• Mashkar le shib dukhades – Nyelvek között fájón (1994)
• Bibliafordítás – Újszövetség (1996)
• Garcia Lorca: Cigány románcok (fordítás, 1996)
• Muri Anglunyi Bibla Kiponca – Az első képes Bibliám (2010)

 

 

Choli Daróczi József:

A legelső szó

 

Az a legelsőbb szó, az a leghosszabb volt,

az a legelsőbb szó, a legédesebb volt.

Az a legelsőbb szó, az a legnagyobb szó volt,

Az a legelsőbb szó, az igaz cigány szó volt.

 

Az a legelső szó, a legrövidebb szó,

azt sem tudja senki, van-e, vagy csak volt.

Az a legelsőbb szó, a legkeserűbb szó,

cigányul ha szólsz, a sorsod kígyósors.

Az a legelsőbb szó, a leghalványabb szó,

az a legelsőbb szó, az az igaz cigány szó.

 

 

Choli Daróczi József: Tudnálak szeretni

 

 

Choli Daróczi József:

Otthon voltam Indiában

 

Ha az ember gyermekkori emlékei között kutat – mostanában gyakran teszem -, néha egészen érdekes dolgokra bukkan. Egyre többször és egyre gyakrabban kerülnek emlékezetem felszínére olyan régen hallott, vagy átélt események, amelyeknek akkor, gyermekkoromban nem, de most egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítok.

Így vagyok azzal az eseménysorozattal is, amelyik nagyanyámhoz, a kilencvenhét évet megélt Dongóhoz kapcsolódik.

 

Nagyanyám még az ötvenes években is árnyékasszonynak számított a megyében, sőt mindkét megyében: Hajdúban és Biharban. Berettyóújfalutól ugyanúgy jöttek hozzá jósoltatni, mint Nagyváradról. Az a kis falu, ahol felnőttem, ahol nagyanyám felnevelt, Bedő, majdnem egyforma távolságra van a két várostól.

 

Nagyanyám, fiatal lánykorában vándorcigány volt. De arról, hogy szülei, nagyszülei; déd- és ükszüleim kik voltak, honnan származtak, mely ország fiainak nevezhették magukat, soha nem beszélt. Ha nyári estéken kiült a cigánysor előtti árok partjára az alig piskáló tűz mellé, és mi unokák, dédunokák már meguntuk hallgatni, és odakuporodtunk nagyanyám köré – mint héja-veszély esetén a csirkék a kotlós köré -, akkor sokat mesélt nekünk a „régi világról”. Ha az övéiről és a „nagyvándorlások” idejéről esett szó, akkor bele-bele szőtt meséibe ilyen, számunkra ismeretlen kifejezéseket, hogy „jöttek a szerbek”, vagy „bementünk a bulgárokhoz, románokhoz”.

 

Akkor még ezek a nevek semmit sem mondtak nekünk, cigány gyerekeknek. Nem tudtuk; fogalmunk sem volt arról, hogy kik is, a világ mely sarkában élnek a szerbek, a bolgárok. De azt sem tudtuk, hogy kik a románok. Pedig Bedő, a Nagyvárad környéki pici falu, amelynek árokpartján nagyanyám  mesélt,  ízig-vérig román  falu.

Annyira román, hogy mi cigánygyerekek előbb tanultunk meg románul beszélni, mint magyarul.

 

Azt már akkor is tudtuk, hogy aki nem cigány, az gázsó. Ha pedig gázsó, akkor teljesen mindegy, hogy nagyanyám minek nevezi őket – gondoltuk akkor. Ha a cigányokról mesélt, akkor soha nem mondta azt, hogy „cigányok”. Minden mese-múltú történetének ismerte a szereplőit, név szerint. Így tudtuk meg, hogy valamelyik ős-rokonunknak, Pápinynak a férje, Gruja nem Aranyosgyiresen halt meg, hanem egy éjszakai lólopás alkalmából Ciligrád alatt lőtték le a szerbek. Ilyenformán ismertük meg a Biszku, Bábáj, Csémér, Rupuj, Friminká és a többi nevű őseinket, de csak ennyit hallottunk azokról a nem cigány népekről, akikkel nagyanyám találkozott.

 

Az éjszakába nyúló estéken, ha jó kedvében volt nagyanyám – mert ha a régi cigány életről mesélt, akkor soha nem volt jókedvű, mindig bánatosan mesélt -, akkor gyakran elmondta azt a meséjét, amikor a cigányoknak saját hazája volt, és a nagy Fáraón uralkodott az országban. Ki volt ez a Fáraón? Merre volt ez az ország, ahol uralkodott? Csak sokkal később, tudtam meg. Sokkal később, felnőtt koromban.

 

Húszéves voltam, amikor először hallottam egy tudományos előadást a cigányok eredetéről, nyelvéről, a cigányok őshazájáról. Ekkor tudtam meg, hogy a cigányok Indiából származnak. Ettől kezdve vágytam, hogy meglássam azt az országot, amelynek népe unokatestvére a cigányságnak. Ettől kezdve kerestem, kutattam azokat az írásokat, amelyek Indiáról szólnak. Kerestem, és ma is érdekel India múltja: történelme, kultúrája: nyelve, irodalma, vallása, szokásrendszere. Érdekel az őshon.

 

1985 februárjában kaptam meg az Indiába szóló meghívót. Meghívtak, vegyek részt a Válmiki Világköltészeti Fesztiválon. Hajtani, siettetni szerettem volna az ezer kilométeres sebességgel suhanó vasmadarat.

 

Hajtottam volna, akár ha testemmel táplálva is, mint a mesebeli hős, aki combjából lehasított húsdarabokkal etette az őt vivő hatalmas griffmadarat. De a mi vasmadarunknak volt elég tápláléka, simán hasította a sötéten villogó eget. Rohant velünk ki az európai éjszakából, siklott a keleti hajnalba.

 

Nyolc órát repültünk, mire India fölé értünk. Késő délelőttre járt az idő, amikor leereszkedtünk vissza a mindent elborító felhők alá. Tíz óra körül pillantottam meg Indiát. „Az idő kellemes – mondta a gép parancsnoka -, a hőmérséklet 30 fok.” Fejszecsapásként sújtott le tarkómra Új-Delhi repülőterén az európai kánikulának megfelelő kora tavaszi indiai forróság.

India hatalmas ország, szép ország, csodaország. E csodaországban minden csoda megtörténhet anélkül, hogy bárkinek is eszébe jutna csodálkozni azon. Indiában a csodák nem három napig tartanak. A csoda addig tart, amíg történik.

 

Az, hogy a Ramajana írójáról, Valmikiről elnevezett hagyományos Költők Világtalálkozójára (World Poetry Festival) engem is meghívtak, még Indiában is csodának számított. Elsősorban azért, mert európai, illetve Indián kívüli cigány költő még soha sem vett részt a Valmiki Fesztiválon, és főleg az volt a csoda, hogy ezen a fesztiválon cigány nyelvű vers is elhangozhatott.

 

Az első meglepetés mindjárt Új-Delhi repülőterén zuhant rám! Úgy éreztem megfulladok. Nincs levegő! Indiában 1985. február huszonnyolcadikán nincs levegő!

 

Levegőt, levegőt, levegőt Indiának! Könyörögtem Dévlához, Istenhez, Brahmához, Sivához, Visnuhoz, Kálihoz, a prófétához, és minden indiai istenhez. Hiába, gondoltam magamban, ezerötszázéves távollét után elszoktam az indiai klímától. Ami mélyen belém ivódott Indiában, az az, hogy itt testvérként megfér egymás mellett összebújva a mérhetetlen gazdagság, az Új-Delhit képező előkelő villasorok és Ó-Delhi nyomortelepei. Delhi egyik külvárosában láttam a világ legnagyobb kiterjedésű putri-telep alatti színvonalú: több tízezer ember hajlékául szolgáló rongy és rothadó papír, szemét, hulladékból összetákolt nyomornegyedét. Itt, Indiában a természet, úgy tűnik, alkalmazkodott a társadalmi szerkezethez. Az utca egyik oldalán villák, szállodák és magánrezidenciákat körbe ölelő holdas parkokban pálmák, füzek és sátornyi lombú indiai fák, cserjék, bukszusok buja zöldje, a másik oldalon a putritelepen csak emitt-amott szökik a putrik fölé egy-egy árva, maréknyi levéllel megáldott soványka pálma. Talán azok is csak azért tévedtek ide, a nyomor nyomorának kellős közepére, hogy az ide vánszorgó ösztövér szent tehenek csupacsont testüket néhanapján hozzádörgölhessék vékonyka törzsükhöz; valamicskét letudjanak bőrükre rárakódott szent nyomorukból.

 

Indiában csak a városokban láttam szent tehenet. Az indiai falvakban csak bivalyt láttam, egész csordák legelésztek a tikkadt, az európai szikes legelőkre emlékeztető mezőkön. Az indiai falu minden portáján ott sorakozik a bivalytrágyából gyúrt és kiszárított lepénykazal. Láttam asszonyokat, amint kézzel gyúrták meg az összegyűjtött bivalytrágyát. Összekeverték szalmával, megdagasztották, majd palacsinta nagyságú vékony lepényeket formáltak belőle és kirakták az indiai napra száradni. Ezekben az asszonyokban láttam meg leginkább, hogy ők a cigányok unokatestvérei. Minden mozdulatukban, minden gesztusukban cigány asszonyok voltak. Ahogy az indiai nő leül, vagy leguggol, úgy senki más nem tud, csak az európai cigány asszony. Ahogy az indiai asszony el tud hallgatni, úgy csak az európai cigány asszony tud beszélni. Láttam a Ghandi emlékház hatalmas parkjában dolgozó nőket, akik ugyanúgy guggolva dolgoztak,  puszta  kézzel   szedve  össze   a  park  fáiról lehullott száraz falevelet -, mintha nagyanyámat, anyámat és minden ismert és ismeretlen ősanyámat láttam volna ott, Delhiben.

 

Ifjúkorom mesevilága India. Álmaim mindenkori végállomása e hatalmas ország. Hatalmas ország, hatalmas eredményekkel, és még hatalmasabb gondokkal, problémákkal. Hatalmas ország; komoly külső és még komolyabb belső feszültségekkel. Bevallom, elsősorban nem India jelene; politikai-gazdasági helyzete érdekelt, sőt egy csöppet sem csábított – és most, hogy már láttam Indiát, még jobban csábít és vonz – történelme: múltja, kultúrája, Indiában járva – és csak Indiában járva – kezdtem megérteni azt, hogy őseink vajon miért vándoroltak ki Indiából. A szegény India szegény, és legszegényebb cigányai számára már a kivándorlás korában sem lehetett más választás, mint éhen halni, vagy más haza után nézni. A cigány embernek még ma is csak az lehet szép Indiában, hogy kutatja múltunkat; őseink nyomát, tanulmányozza nyelvét, amely valamikor nyelvünk volt, tanulmányozza ősi kultúráját – a mely még ma is szerves része kultúránknak -, filozófiáját, vallását és ősi erkölcsét.

 

Új-Delhi szép város, csinos város, teljesen új város, tele sugárúttal, és tele parkokkal, tele villákkal. Meseszerű modern európainak is beillő kedves, egy-két szintes házikók mosolyognak piciny ablakaikkal ki a sugárutak járókelőire, a buja, mélyzöld parkok mélyéről. Mert a csodapaloták szinte mindegyike, a park mögött, az utcától a lehető legtávolabbi ponton épültek fel.

 

Szép város, kellemes város. Jobb oldalon. Az utca jobb oldalán. Bal oldalon? Amint mondtam már, a jobb oldal lehető legnegatívabb szélsősége: a nyomor, a szegénység, az elhagyatottság, az árvaság, a kietlen-puszta fájdalom égig ordító síkja, nyomortelepek egymásra futó végtelenje. A kunyhók előtt, mögött, alatt, mellett: az indiai nap csontsoványra aszalt, nélkülözésekben született és felnőtt tömeg: kolduskenyéren tengődő asszonyok, gyermekek, agg és aggnak tűnő fiatalok százezrei. Furcsa ország. Furcsa, szép, furcsa csúf, furcsán groteszk. Nekem, aki itthonról most „hazamentem” Indiába szokatlan, ismerős idegen ország, idegen város. Ismerős a nyomor, a nyomorgó ember, aki ezt a kibírhatatlan nyomort kibírja.

 

A Samrat hotel, ahol megszállunk, modern, tizenöt valahány emeletes, csupa üveg, csupa beton épület. Minden igényt kielégít. Jó itt lakni, gondolom. A szálloda portása, hatalmas termetű libériás fekete turbános szikh (itt Delhiben minden szikh hatalmas termetű), ismerősként üdvözöl, természetesen hindi nyelven. Én csak bólintok. Mást úgysem tehetek, hiszen egy mukkot sem tudok „őseim nyelvén”. A szálloda személyzete gyanakodva fogad. Velük nem, de – a fehérekkel – akadály nélkül beszélek? Ki ez? Később derül ki, az indiaiak, nemcsak a személyzet, az írók, költők is azt gondolják, hogy India valamelyik tartományából jöttem. Azt hiszik, indiai vagyok. Igen, bizonygatom nekik – tolmács segítségével -, indiai vagyok, közel ezerötszáz éve vándoroltunk ki.

 

– Hogyhogy kivándoroltatok? Vendégmunkások vagytok? – kérdezi Vinod Seth, hindi költő, észre sem véve az óriási időkülönbséget!

 

– Nem , mi nem vendégmunkások vagyunk, mi európai cigányok vagyunk — mondom.

 

– Á-á, cigány vagy! – mondja -, hallottam rólatok, és végtelenül  tisztelem  az  európai  és  a  világ  cigányait. Azokat a cigányokat, akik kultúránkat ezer éven keresztül megőriztétek és terjesztitek szerte a világon.

 

– Hát ez őszintén meglep – mondom.

 

– Miért?

 

– Mert én azt gondoltam,  Indiában senki nem  akar tudomást venni rólunk, és főleg senki sem akar vállalni bennünket. Vagy nem erről van szó? Indiában olyan sok belső probléma van, hogy az indiai embereknek nemcsak elég, de túl sok a maguk gondja-baja. Nem jut sem idő, sem energia például az európai cigánysággal való foglalkozásra.

 

– Igen, ez így van, de ne gondold azt, hogy az indiaiak nem tudnak az európai cigányság problémáiról. Tudunk, érdekel bennünket, de azonkívül, hogy együtt érzünk veletek, mást nem sokat tehetünk. Ez az egyik oldala a kérdésnek. A másik az, hogy az európai cigányság sorsa és helyzete még mindig jobb és biztatóbb, mint mondjuk az indiai cigányoké. Mert Indiában is élnek cigányok. Igaz, mi nem cigányoknak hívjuk őket, és maguk sem nevezik magukat cigánynak. Indiában a cigányok egy indiai népcsoport fiai, akiket rom-nak vagy xom-nak, vagy homnak hívnak. Attól függően, mely nyelvjárási csoporthoz tartoznak.

 

Tehát megvan a kapcsolatom – gondolom magamban -, ha Vinod Seth ennyire ismeri ezt a kérdést, biztos el tud vezetni az indiai cigányokhoz.

 

Nem kell sokat várakozni. Este, az első közös vacsorán indiai barátom, nem tudom, milyen úton-módon, de megkéri az étteremben játszó zenekart, hogy nemzetközi műsorukban játszanak cigány népdalokat is. Igazi meglepetésben van részem. A cigány népdalok szövegének hetven, nyolcvan százalékát értem. Értem és megértem. Vacsora után megkérem az egyik felszolgálót, mutasson be a zenekarnak. Az együttes három főből áll. A prímgitáros egy huszonnyolc-harminc éves asszony, kísérő szitáros egy korát megállapítani lehetetlen fiatalember és egy dobos fiú. Cigányul szólítom meg őket, és ők cigányul válaszolnak. Természetesen megkérdezik, honnan, mely tartományból jöttem. Ők is azt hiszik, indiai vagyok. Én európai vagyok, mondom. Értetlenül néznek rám. Mi az, hogy európai? – kérdezik a szemek. Aj-aj, gondolom, ezt valahogy frappánsan kellene megmagyaráznom. Igen, de hogyan lehet azt frappánsan megmondani, hogy cigánynak ugyan cigány (azaz cigány nyelven rom) vagyok, de nem indiai? Úgy magyarázom meg nekik, hogy honnan jöttem, hogy földieimnek nevezem az angolokat. Ezt már tudják, értik.

 

Mondanom sem kell, hogy az európai cigányságról fogalmuk sem volt. Nem tudták, hogy Indián kívül is van és él egy népcsoport – nem is kis számú -, akik unokatestvéreik.

 

Ettől az esettől kezdve következetesen kerestem a szállodákban zenélő cigányokkal való találkozást. Minthogy indiai tartózkodásom ideje alatt több városban, több településen is megfordultam, volt lehetőségem több „cigány bandával” találkozni. De nemcsak úgynevezett zenész cigányokkal találkoztam, és nem csak zenész cigányokkal akartam találkozni, hanem egyéb, nem zenész csoporttal is. Találkoztam három nagyobb mutatványos vándorcigány családdal. Legnagyobb sajnálatomra, nem találtam Indiában munkás cigányt. A vándor cigányok ugyanúgy vándorolnak Indiában, mint pár évtizeddel ezelőtt Magyarországon az én, és az én néptörzsemhez való cigányok vándoroltak. Azzal különbséggel, hogy az én és a mi őseink rossz, vagy kevésbé rossz gebékkel, ekhós szekerekkel rótták az ország útjait, az indiai cigányok elefánttal, medvével, majmokkal vándorolnak egyik városból a másikba.

 

Indiai programunkban volt egy kétnapos agrai turistaút is. Valószínű úgy gondolták a rendezők, hogy nem térhetünk vissza a világba anélkül, hogy ne látnánk a híres Agra városát, az agrai TAJ MAHAL-t. Az agrai Red Fort-t, és mindazt, amit az agrai építészet, az ezt az építészetet létrehozó, vagy létre hozató MUMTAZ MAHAL hagyott az utókorra.

 

Az agrai úton, úgy négyórás buszozás után, megálltunk egy egyáltalán nem tipikus indiai, sőt nagyon is európai ízlésre valló, és európai ízlés szerint berendezett „csárdánál”, némi üdítőt venni magunkhoz, mert a hőség a légkondicionált buszban is elviselhetetlen.

 

A „csárdát” övező parkban láttam az első vándorcigány családot. Lehettek tízen-tizenketten. Férfiak, asszonyok, sok-sok gyerek, Mintha szülőfalum, Bedő cigány telepére csöppentem volna. A két középkorú férfi egy pálmafa árnyékában heverészett. Az asszonyok, vagy öten kicsit távolabb a park szélén két téglára állított fazék alatt tüzeltek, főztek valamit. Az India-szerte használt tüzelő: a bivalytrágyából gyúrt és szétlapított, napon kiszárított tüzelő olyan bűzt árasztott, hogy a mindenhol jelenlévő légyrajokat is mesze kergette. Ez is ismerős volt. Ismerős volt, de nem tudtam, hogy a szarvasmarhatrágya tüzelőanyag nem a cigányok találmánya.

 

Nagyon jól emlékszem a bedői legelőre, és nagyon jól emlékszem a legelő szélén húzódó árokparti kunyhósorra, ahol születtem, ahol felcseperedtem. Jól emlékszem önmagamra, amint a legelőt járom zsákkal a vállamon és a már kiszáradt tehéntrágyát szedem bele a zsákba, mert a cigány telepen nincs más tüzelő, csak a száraz tehéntrágya. Nagyanyám szerint a tehéntrágyaparázsban lehet legjobban megsütni a „BOKOLYI”-t. (Parázsban sült pogácsa, a régi, a telepen élő cigányok kenyere.)

 

Emlékeim frissek, néha gyönyörűek, néha fájdalmasak. Itt Indiában, szépnek tűnnek, a tűz mellett guggoló asszonyban anyámat, a gereblye-sovány kutyával játszó gyerekben magamat látom. Ezer és ezer kilométer távolságra, száz és száz és távolából otthon érzem magam. Ismerősök az emberek, ismerős az emberek nyugalma, az egykedvű unalom a férfiak arcán, ismerős a mozdulat, a szavakat kísérő gesztikuláció, és ismerős a beszéd, a nyelv. Megszólítom a pálma alatt könyöklő embert:

 

– Zhanes romanes?

 

Kényelmesen feltápászkodik, jól szemügyre vesz:

 

– Dzhahav – mondja határozottan. – Ha tuja xom?

 

– Haj, som rom – mondtam.

 

Az igaz, hogy az indiai cigányok beszédében vannak olyan szavak és kifejezések, amelyeket mi európai és elsősorban magyarországi cigányok nem ismerünk, vagy nem úgy ejtünk ki, mint ők, de ez nem olyan nagy akadálya a kommunikációnak, mint gondolnánk.

 

Nézzük meg például egy idézett mondatot. Beszélgető partnerem azt kérdezte tőlem „Ha tu ja xom?”. Mi magyar cigányok ezt így mondjuk: „Haj tu san rom?”. Mindkét nyelven azt jelenti szó szerinti fordításban: Hát te vagy cigány?

 

Találkoztam más cigánycsoporttal is. És most már tudtam, hogy megértjük egymást. Agrába érve a MUGHAL SHERATON szállóba szállásoltak el bennünket. A Sheratonba úgy lehet bemenni, hogy egy mesterséges tó közepén halad végig az ember, természetesen megépített töltésen, illetve a bejárati híd két oldalán mesterséges tó van, amelyből számtalan szökőkút tör fel a magasba. E mesterséges tó partján ült az én mutatványos cigány családom. Majmokkal, medvével mutatták be idomításuk eredményeit. De volt egy fiatalember, aki óriáskígyót tekert maga köré, közben csodálatos zenét játszott egy töröksípon. Jellegzetes indiai pózban, keresztbe rakott lábakkal ült egy szőnyegen, előtte és mellette több, kisebb, nagyobb fonott kosár sorakozott. Ült a szőnyeg közepén és fújta, fújta a sípját, miközben a testéről és néha a szőnyegről lekúszó hatalmas óriáskígyót farkánál fogva vissza-vissza húzta. Amikor már elég sokan gyűltünk össze, leemelte az egyik kosár tetejét és tekerő kézmozgással belenyúlt. Kezét kiemelve egy pompás kobra emelkedett a levegőbe, követve a fiatalember kézmozgását. Mindannyian hátrahőköltünk. Nos, ezzel a cigánnyal is beszélgettem, elég hosszan. 0 mondta el, hogy Indiában nagyon sok cigány él. Elmondta, hogy ő és társaik Kalkutta környékéről valók, de az egész országban végig vándoroltak, mindig oda, ahol valamicske jövedelmet remélnek mutatványaikért.

 

– Csak az a baj – mondta -, hogy igazán csak a külföldi turistáktól lehet valamit remélni. Az indiaiak nem fizetnek, vagy nagyon ritkán. Abból pedig nem lehet megélni, Kalkutta környékén a cigányok általában gazdagabbak, mint az ország egyéb államaiban, mondta, de azoknak a cigányoknak legtöbbje kereskedelemmel foglalkozik, állatkereskedők. Nem kevés a kalkuttai cigányok körében az elefántkereskedő. Azok a cigányok igazán nagyon gazdagok.

 

A harmadik cigány családdal a szomorú emlékű BHOPAL-ban találkoztam. A csodálatos szépségű Bhopali-tó partján felépített BHARAT BHAWAN művelődési-alkotóház szomszédságában táboroztak. Voltak vagy húszan, körülbelül négy család. Ezek az indiai cigányok is mutatványosok voltak, beszélgetésünk során elmondták, hogy csak egy napja érkeztek meg Bhopalba, de máris mennek tovább, mert egyrészt még a nyár folyamán el akarják érni az agrai utat, mert ott több a külföldi vendég. Másrészt, mert Bhopal nem biztonságos hely. Sok az amerikaiak elleni tüntetés, meg nagy a mérgezés veszélye.

 

Ebben a szomorú városban elérzékenyültem. Elérzékenyülésemnek elsősorban nem a bhopali tragédia volt az oka – bár az is elszomorított -, de igazi oka magyarságtudatomnak hirtelen és váratlan rámtörése volt. A Bharat Bhawan kultúrcentrumban váratlanul szembe találtam magam József Attila életnagyságú fényképével. Itt, a világ legtávolabbi sarkában így, ilyen testközelbe kerülni a magyar irodalom egyik géniuszával? Váratlan dolog volt. Váratlan és izgalmasan jó érzés. Olyan jól esett ez a találkozás, mintha húgommal, anyámmal, nagyanyámmal találkoztam volna ott, messze India egyik tragikusan szerencsétlen városa kultúrintézményében. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy mennyire magyar és mennyire európai vagyok. Ebben a pillanatban jöttem rá, hogy nekem Indiát, az őshazát csak vendégként szabad szeretni. Mi, Indián kívüli cigányok nem vagyunk indiaiak! Úgy vagyunk Indiával, mint az Afrikából Amerikába hurcolt néger rabszolgák leszármazottai lehetnek Afrikával. Indiából származnak messze, messze őseink, de mi, mai cigányok már tökéletes európaiak vagyunk. Szülőföldünkön: Magyarországon, Európában érezzük jól magunkat. Ezt az érzést is – mint annyi más élményt és érzést – József Attilának köszönhetem.

 

 

Choli Daróczi József:

Elvitték a cigányokat

 

A sok cigányt mind elvitték,

nagy árkokat ásni vitték.

A nagy árok lassan mélyül

víz bugyog fel a mélyérül.

Szegény fiúk, mind mifajták,

a csendőrök űzik-hajtják,

verik őket, kapják kézre,

lemaradót puskavégre.

Az a nagy árok minek kell,

a fekete, feneketlen?

Nem tudják, honnan is tudnák,

csendőröktől meg nem tudják!

Ha tudnák, hogy minek ásnak,

hogy maguknak, hogy nem másnak,

maguknak, a többieknek,

asszonyoknak, gyerekeknek.

 

Choli Daróczi József:

Férfiként

 

„Férfiként: halálraítélt.

Megfogni neszeit az éjszakának.

Zuhanni, zuhanni mint a kő!

Arcom csontján a rés,

Hiányod miatt tátong.

Szememet feléd fordítom,

Lepergett húsomból kikelt

Szirmokat szórok nyomodba,

Mert most tudom,

Most már tudom,

Hogy múltamba belevesztél.

Befagy a szám,

Megpüffedt ajkaim között

Holdarcod ívét hordom,

Magamba beépítelek.

Sírgödör szélébe kapaszkodó

Fű hajad selyme fáj.”

 

 

Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI

 

Choli Daróczi József:

Cigány vagy

 

Dolgozhatsz sokat, nehezet:

„Cigány vagy!”

Hiába vagy szép és okos:

„Cigány vagy!”

Te lehetsz a legerősebb:

„Cigány vagy!”

Hiába vagy nagyon gazdag:

„Te akkor is Cigány vagy!

 

 

 

 

  

Forrás:

nlcafe.hu

sulinet.hu

kethanodrom.hu (Közös út, XXIV. évf. 4. szám)

epa.oszk.hu („A 100 éve született Weöres Sándor műfordításaiból”)

hirado.hu

 

Fotó forrás:

Choli Daróczi József – Szigetváry Zsolt  MTI

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva