H.Pulai Éva : Anyák napja

(Egy jó ölelésnyire van / meghalkult otthona.) / Váratlanul jöhetsz, fiam, / de rosszkor nem – soha. – Böröczki Mihály – Mityka: Egy mondat anyámtól

 

 

Szilágyi Hajni – Lumen:

Megkésett ringató

 

…hiába a közelség bennem, ha egyre nagyobb a távolság benned

 

 

Megfeszítve hallgatok
kereszt nélkül, egymagam,
szemhéjam alá zárulnak az álmok,
te fent én lentről csodálom
az est szétterpeszkedő szárnyaiba
kapaszkodó csendes világot.
Te a lángoló napban égsz messzi,
én egymagam félek a porban állva,
csendben zuhanunk bele
az örvénylő fénykörbe,
lepketánc, néma éjkeringő,
gyermekin szeretve
öledhez bújnék álmaimmal.

 

Csupasz zajjal
kondulnak a harangok,
csendes eső szitál odakinn,
anyám takarj be, fázom,
szólnék, de kevés az idő.
Levegőt sóhajtok széttárt
szárnyakkal a kavargó szélben,
kiáltanék, de a csend túlnőtt,
hiába írom szavaim némaságát,
fájva lángolok méhfaladon belül.
Világok perzselődnek bennem,
a tűz lassan betakarja arcom,
szikrák táncolnak szememben.
Te vajúdsz, én fájlak,
szemedben könnytavak áradnak,
sírva törnek a csontok,
érfalak tágulnak lélegezve.
Te üvöltesz, én hallgatlak,
reped a burok,
holt-csillagokká olvadnak
a kimondatlan szavak.

 

mielőtt földet értem
tenyeredben vacogtam
idegen életem

 

Már nem vajúdsz,
de én mindig fájlak,
a hold nélküli éjben
elindulsz, arcod a fényben.
Futnék utánad a hold-apályban,
keresnélek a világ-dagályban,
de a kövek mozdulatlansága
felhasítja mezítelen talpam.
Körülöttem homályos álomfolt,
betonrések közt hervadnak
a sziromtalan virágok,
krétarajz az aszfalton,
elmaszatolt könnyek
a fakó tükörben,
rozsdás hinta nyikorog
üresen a szélben.

 

a hiány hiányát érzem
tűnik a fény, zárul a kör
zuhanok a kéklő semmibe
alattam a mély…
záródik tenyered

 

Csendes eső szitál idekinn,
pernye hull a földre,
nélküled vajúdom életem,
már nem ott vagyok, ahol hagytál,
nem vacogok tenyeredben.
Ma roppan a csend
a rőt máglyán,
lángol, sír, izzik a szó.
ölelve köszöntenélek…
szavak nélküli, hajnali ringató
Anyám, érints meg, nézz rám,
sercegő lángoktól halnak
szívemben a versek,
takargasd ki lázban égő testem…
ott várlak, hol egymáshoz
némulnak a hajnali kráterek.

 


Bereczki Gizella – Libra:

A szeretet íze

 

A lomha busz akkorát fékezett, fejem az erős zökkenésbe beleszédült, csak reflexeimnek köszönhetően maradtam talpon. A vezető és vele beszélgetőtársa a másodperc tört része alatt nyitotta ki az első ajtót és ugrottak le. A kényszerű megállás sokkjától magához tért utazóközönség nyújtogatni kezdte nyakát, az ülésekről felállva próbált az események miértjére választ találni. Leszállni senki sem akart. Az eső kérlelhetetlenül, és oly ridegen verte a szabad ég alá merészkedőket, mintha a világ bűnét e kicsiny ország kis városának lakóin akarná megbosszulni.

   A busz reflektorai előtt idegesen futkosott a sofőr és társa, de a sötétség nem engedett többet láttatni. Az utasok feszengtek, mocorogtak, egyesek a nyitott ajtó felé araszoltak, de vártak mindaddig, amíg a busz vezetője felszólított mindenkit, kinyitva a többi ajtót is.

   — Baleset történt! Nem megyünk tovább! Kérem, szálljanak le!

   A busz előtt, a középvonalhoz közel egy féloldalt fekvő test feküdt. Megborzongtam. Egy kis test! Egy gyerek? Vagy inkább egy kamasz? Istenem, ugye, nem az én lányom? Nem, ez egy fiú, a ruházatából ítélve.

   A buszvezető bénán állt, kopaszodó fejét simogatta ütemesen, látszott, nem ura mozdulatainak, arcán félelem és rémület rajzolódott ki. Beszélgetőtársa gyorsan és serényen intézkedett. Kezében mobiltelefonnal, az áldozat mellé térdelve szólongatta azt, de mozdítani nem merte. A mentősökkel tárgyalt.

   A közönség soraiból hamarosan a hetven év felé közeledő hölgyek és urak haditudósítóvá léptek elő. — Egy gyerek fekszik ott! Nem mozog! Meghalt?! Mert beszélgetni kell vezetés közben, ugye? — rikoltozta egy hang.

   Éltes férfi kelt a sofőr védelmére. — Zöld volt a lámpa a jobbra kanyarodó busznak és a gyalogosnak is. Ott van a kölyök mellett a mobilja, amoda meg az a „vókmen”, vagy mi. Így kell sötét este közlekedni? Egyik fülén a telefon, másikban a füldugó? Ő is hibás!

   A hölgykoszorú tagjai, akik a fagyos szelet feledve, kitartóan topogtak az útpadkán, a lehető legjobb kilátási ponton, tromfoltak. — Mind szemtelen, azt hiszik, ők az urak. Becsukják az ember előtt az ajtót, pedig látják, hogy szaladunk! Megérdemli a sorsát!

   Az érintett ebből semmit nem hallott. Fel-alá járkált a busz előtt, figyelte a gyereket, aki beszélni ugyan tudott, de furcsa féloldalas helyzetén nem változtatott.

   A mentő percek alatt ott termett. Ez mindenkit megnyugtatott, még az amazonokat is. Miután a mentőszolgálaton nem tudták köszörülni nyelvüket, visszatértek a buszosok „rémtetteihez”. Egy másik jól informált férfi frissítette a híreket. — Nem halt meg, nem is került a kerekek közelébe, csak meglökte a busz eleje. Alig indult el a piros után, nem is tudott felgyorsulni. Kanyarodott, ez a gyerek meg nem nézett se jobbra, se balra, csak lelépett a zebrára. Látják, beszélgetnek vele a mentősök. Beviszik, megvizsgálják, lehet haza is engedik. Nagyobb volt az ijedelem.

   Közben az őszi cipőm nem tagadta meg a használati utasításban foglaltakat — nem vízálló.

   A nadrágom combközéptől lefelé megszívta magát, s a gravitációtól csak az övem mentette meg. Szó szerint hazacsattogtam, a látottak hatásától és az őszi hidegtől dideregve. Egy pillanat, egy félrenézés, egy meggondolatlan mozdulat dönti el, életben maradunk-e, vagy megússzuk?!

   Az amúgy is pocsék napomhoz ez már nem hiányzott, ő sem hívott…

   A kolleganőmet riasztották reggel az óvodából, lázas a gyermeke. Rám maradt a pénztárazás, a saját ügyfeleimet el kellett küldenem, ráadásul ma a „nehéz esetek” találták meg a hivatalt.

   A lakás kellemes melege sokára térítette magához fagyott végtagjaimat és gondolataimat. Irány a konyha! Forró tea!

   Nem igaz! Nem lehet megjegyezni, ki melyikből ivott? Tripla annyi csésze és egyéb ivóalkalmatosság sorjázik a mosogatóban, mint amennyi a család létszáma! Előbbi megállapításomnak hangot is adtam, erre lányaim sokatmondóan egymásra pillantva villámgyorsan eltűntek szobájukban.

   — Voltak itt mamiék! — kiabál a kisebbik, mielőtt berántja az ajtaját.

   Dühöngve tüntetem el a poharakat, bekészítem a teát. Fáradtan hallgatom a teafőző szuszogását, szörcsögését.

   Szemem a pulton lapuló csomagra téved.

   — Hát ez mi?

   Ma telefonáltam anyuval, tudtommal nem sütött semmit hétvégén.

   Igaz, kénytelen voltam beléfojtani a szót, mert jöttek hozzám, de megígértem…

   Huu! Tényleg! Elfelejtettem visszahívni!

   A téglalap alakú alufóliába csomagolt, valami puha. Kíváncsian bontogatom!

   Birsalmasajt!!! Az imádott birsalmasajt!!!

   Nem is egy, hanem két rudat hoztak nekem mamiék. Tényleg szóba jött a minap, de szabadkozott, hogy nem tudja jól elkészíteni.

   A kés lágyan siklott a tökéletes állagú édességben. Bekaptam egy falatot.

   — Mamikám, ez mennyei! Az íz, amit vártam!

   Pedig nem is hívtam vissza! Ehelyett veszekedek a gyermekeimmel néhány nyavalyás csésze miatt.

   A torkomban erősödött a szorítás, az orromba felszaladt a bizsergés, a tarkóm feszített! Nem bírtam tovább, eleredtek a könnyeim.

 

 

Böröczki Mihály – Mityka:

Egy tegnap léckeretben

 

A mi szobánkban olyan szép volt

a priccs, a barna dupla ágy,

s tólett-tükör összezsúfolt

körében elfért a világ.

 

A tükörképem maradéka

még ma is szembenéz velem,

s a fejsze ette hasadékfa

ropog a piros melegen.

 

Anyám rendjét a kéz akarta,

akadt is ünnep, alkalom,

s a fűzfa söprű tarka-barka

cirádát rótt az udvaron.

 

A kút vízével föllocsoltam,

öröm párállott szerteszét,

anyám fürdött a friss mosolyban,

s leszaladt kékjéből az ég.

 

A ház alját körülmeszelte,

egy aprót trillázott a pinty,

és tégla-combú, vályog verte

házunkból kastély lett megint.

 

És emlékszem, ahogy a házat

csiszolgatta, mint gyöngyszemet,

s amint a kétkezű alázat

a gádorunkba érkezett,

 

már tudtam, jön a csikótűzhely,

a vak kemence, deszkamenny,

majd egy szobánk, s csak annyi tünt fel,

hogy fényleni kell idelenn.

 

Hogy miket rejtett pléhedénye?

Az istállóig vitt a nyom,

s a döngölt agyag sárga fénye

ma is ragyog a talpamon.

 

A tegnap így jön velem szembe,

s míg ölbe veszem dolgaim,

hogy ne szóródjon szét a beste,

keretet gyalul rá a rím.

 

 

dr. Bige Szabolcs:

Bújócska

 

(Részlet Simona Cratel: Az idegenek – című regényéből) Az eredeti mű megjelent a LiterNet.ro oldalán 2007-ben Străinii címen.

 

Azon a napon, valami érthetetlen indulattól vezérelve verstecken* (bújócska) nevű játékot szerettem volna játszani az öcsémmel. Derűs nap volt, de én mégis bent akartam játszani távol a többiek tekintetétől. Mivel Mihnea nem tudott, én számoltam. Kezdtem: eins… zwei… drei, neki más dolga nem volt, mint hogy bújjon el. Előszörre egyáltalán nem bújt el. Amikor befejeztem a számolást és megfordultam, ott állt előttem boldogan röhögve. Újra alaposan elmagyaráztam a játék lényegét. Megértette, de befeküdt az ágyába a fejére húzva a pokrócot, égnek álló popsival. Nem volt nehéz így rátalálni. Újra elmagyaráztam, mit kell tenni.

Ismét kezdtem a számolást: eins, zwei, drei…

Keresni kezdtem. Most már jól megértette! Túlságosan is. Mivel az emeleten voltunk, a keresést fent kezdtem a padlásnál. Sehol sincs. Folytattam lennebb. Szekrények, asztalok. Semmi. Se asztal alatt, se a szekrényben. A pincéig is eljutottam, de ott se találom. Úgy gondoltam, talán nem kerestem elég alaposan, és újra kezdtem. Minden egyes szobát alaposan megvizsgáltam. Mikor újból a padlásra érkeztem elfogott a pánik. A szívem hevesebben dobogott, mint életemben bármikor. A rémület elöntött. Úgy kiabáltam, hogy már fájt bele, de semmi válasz. „Vége a játéknak, gyere elő!” Se nem válaszolt, se elő nem jött. A ház most kegyetlenül óriásinak tűnt, százszor nagyobbnak, mint eddig. Magam meg aprócska, jelentéktelen figurának éreztem. Bárhol is van Mihnea a ház elnyelte. „Megijesztesz!” — kiáltottam — „Kérlek, gyere elő!” Semmi válasz. A fülemben dobolt a tökéletes csend. Álltam egyhelyben a semmibe meredve, a csendet hallgatva, az egyedüllétet, és a félelmet. Valahol itt lehet előttem, röhögve. Dacol velem!

Kezdtem rohangálni összevissza. Valahol egy nem keresett helyen van, valahol várja, hogy megtaláljam. Biztos elmentem mellettem, csak nem láttam meg. Ott van valahol.

És ha már nincs ott? Ha eltűnt? Ha én tehetek róla? Mit mondok majd anyának?

Sírva rohangászok, kihajigálom a szekrényből a ruhákat, feltúrok, felforgatok mindent. Hátha kiment az ajtón és elment? Hová mehetett? Anya meg a supermarketbe ment. Azt hiszi, elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vigyázni tudjak a kisöcsémre.

Elhatározom, hogy az udvaron is próbálkozom. Kiszáradt a szám, ég a torkom. A homlokom csurom víz. Leizzadtam tetőtől talpig. Epekedve egy korty után, kinyitottam a hűtőt az üdítőért. Akkor rátalálok. Az idióta ott gubbaszt a polcok alatt, tágra nyílt szemekkel néz és reszket, mint a kocsonya. Bőgve rángatom ki onnan. Lehúzom a konyha kövére, és mellé kucorgok, hogy testemmel melegítsem. Bőgök, mint egy őrült.

Anya elaludva talál ránk. Én hátulról szorosan magamhoz ölelem, összetapadtunk, mint két kifli. Semmit nem mondtam el a történtekből, de valami magyarázat mégis szükséges a nyitott hűtőajtó, és a nagy felfordulás miatt. Kaptam jó pár pofont, aztán együtt sírunk mind a hárman.




 

Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:15 :: H.Pulai Éva
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva