Zakatolás. Zizegő lapok. Kék huzat.
A sorokban nyárutó, ismerős utcák.
Belekapaszkodni kéne. Emezt letenni.
Nem tudom.
Fel-alá járkálok önnön homlokom mögött,
hajlamom van rád.
Ennyi.
Ülj le.
Elégtelen. Az egész.
Néhány alkalom kevés,
hát nem formálok jogot,
hogy jövök én a
rajongáshoz.
Fegyelmezett vagyok.
Az első pillanattól. Az utolsóig,
amikor kimondod még egyszer a nevem.
Bólintunk,
a bordaközben elfér a detonáció.
Bólintsunk megint.
Csak most nem vagyok magam.
– Amikor annyira vágysz, hogy beharapod a szád. –
Racionalizálni kell.
Töltésfalon megkapaszkodott sörösdoboz, alagút,
még alagút, megint a töltés, kerítés, gaz.
Mint orgazmus előtt, amikor nehezül, selymesül a levegő.
Siklik. Tüdőig erotika.
Minden sejtig. Ahogy kinyitom a szemem.
Minden jó
lenne. Lenne jó. Tudom.
Szavaid közé túrok.
És most nem tudom, mim szerelmesebb
az agyam, a szemem, az ágyékom.
– Elnyomni kéne. –
Körülötted csapkod a sorsom.
Ugyanakkor, ugyanott.
Én ugyanakkor, ugyanott.
Talán pont befordultál a sarkon.
Aztán hazamentem.
Nem tudom abbahagyni. Elteszem a füzetet, aztán elő,
még négy sor. Vissza.
Épp elköltelek.
Már csak magam mellé dobom. Lecsúszik félig. El ne vesszen!
Szorongok.
El ne vesszen. A sorsom.
Lehetnél az erdőm. Tágas.
Fáradt vagyok.
Képzelődöm.
Csak ez a kis elemiség a bugyi szegélyen. Valódi.
Nem.
Racionalizálok.
Az ablakon túl árokba roskad a meglóduló peron, tétova kövekkel bukik a sárba,
mintha elfelejtette volna, hogyan tovább.
Szerűtlen vagyok. Sem közép-, sem ész-, sem egy-.
Nem a hangod. Nem a szád, nem a szemed, orrod, rebbenésed.
Nem a zárt szavak. Mintha zárójelbe akarnál
tenni mindent.
Nem ez.
A pillanat. Egy-egy.
Kuszálsz. Össze.
Hagyjuk. Olvasok tovább.
– A szádba suttognám, hogy még.
Örökkévaló leszel. –
Hátán a lemenő nappal világít a sín.
Ráció.
Rózsaszín-naranc sos a magasra nőtt gazok feje,
„mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak” .
Ha elvetlek, mások learatnak.
Elvi síkok.
Te fennakadtál bennem.
S úgy lógsz tépett emlékezetemben, mint a szögön felejtett kabát.
Valami elemi erővel gondolnom kell rád.
Talán fordított Pygmalion. Tökéletessé gondollak.
Élj. S hogy ne éltess, gazembert nevelnék belőled.
(Megtarthatlak?)
Padok, lámpaoszlop, felhők a hegy fölött.
Minden játszik velem.
A combomról az ágyékomig csúszó jegyzetfüzet.
A nekifeszülő fekete spirál.
Orromban nedvek őrjítő szaga.
Ráció.
Csak az agyam állította elő a tavaszból.
Fajfenntartás. Ösztön. Hogy szaporodjak.
Benned akarok.
Fennakadtam. Mint a sörösdoboz a töltésfalon.
Aranylunk. Aztán alagút vagyok. És sín meg gaz és szántó
meg őz. Összefirkált régi ház. Megbontott kerítés. Gondolat.
Sok kis gondolat. Szívkalimpálás, zihálás.
Elcseszett idő.
Legutóbbi módosítás: 2018.04.08. @ 21:48 :: Nagy Horváth Ilona
