Mikor az ég tiszta pelyheket bocsát reánk,
elkortyoltuk utolsó, meghitt-forró teánk,
végül kilépek a szabadba nyíló ajtón.
A ház maradjon tiszta (én is így óhajtom).
Már nem küzdhetek magamért sem, soha többé,
szemeim párájában vált az Élet köddé,
és körülöttem, bennem leomolhat minden.
Hordjátok hát – de ne lássam – az összes kincsem.
Csak a fagy öleljen hamvas kérget rám lassan,
hogy hűlő szívem titkába beavathassam.
Illanjon, aminek csupán túlzó ára volt.
Virrasszon itt, akinek maradok: drága holt.
Eztán nincs helye szónak, ne magasztaljatok,
ha hiány osztja meg veled toros asztalod.
Szórjátok szét hamvaim a csendes Tó felett.
‘S engedjétek el világgá fásult lelkemet.
Legutóbbi módosítás: 2018.02.10. @ 18:37 :: Schifter Attila
