Vandra Attila : Kenguruk és eukaliptuszok között – Epilógus

Mit jelent Ausztráliában magyarnak lenni, illetve érdemes-e ott megbetegedni?

22. Magyarként és/vagy bevándorlóként Ausztráliában

 

Habár Melbourneben, Victoria állam fővárosában nincs Hungarian Garden, mint Wellingtonban, és a magyar bevándorlásnak nincs „nyoma” a melbourne-i múzeumban, mint a Te Papa Tongarewaban, a városban elég nagyszámú magyar közösség él. A magyar gyermekekhez is eljön a Mikulás, ami egy nagy ünnep, van magyar játszóház, és mi több, jól felszerelt magyar „vasárnapi” óvoda, sőt iskola is van, ahol megtanulhatnak magyarul írni—olvasni.

A magyar közösségnek nemcsak iskolája működik, hanem saját temploma is van, a Szent István Ökumenikus templom, mely nem messze található a Melbourne-i Magyar központ kertjétől. Az utóbbiban rendszeresen szerveznek programokat, a magyar közösség részére. Nem jártunk ott, erre nem adódott alkalmunk, így mesélni róla nem tudok. Ám lányomék alig költöztek oda, máris kerültek magyar barátaik.

Ausztrália egy olyan ország, ahol a huszonnégymilliós népesség fele első vagy második generációs bevándorló. Annál meglepőbb az ausztrál alkotmány negyvennegyedik paragrafusa, amely szerint egy kettős állampolgársággal rendelkező (más államnak elkötelezett) személy nem lehet a Parlament, vagy a kormány tagja. Ez a paragrafus 2017-ben komoly parlamenti krízist okozott, miután Scott Ludlam szenátorról kiderült, hogy kettős — ausztrál és új-zélandi — állampolgár. A szenátor 2017 július 14-én lemondott, de az eset után sorra derültek ki hasonló esetek. A legbizarrabb közülük Joshua Anthony Frydenbergé, aki a második Turnbull kormányban 2016. július másodikán a Környezet és Energia minisztere lett. Édesanyja Strausz Erika mivel 1943-ban Magyarországon született, magyar állampolgársággal rendelkezik, tehát a fia is… Joshua Frydenberg azzal hárította el az őt ért támadást, hogy édesanyja a holokauszt elől menekülve hagyta el az országot, 1950-ben (miután több évet menekülttáborokban töltött) hontalanként érkezett Ausztráliába. Az ügyet még nem zárták le, de a napokban, amikor e sorokat írom, az ausztrál humor fő témája, ki álcázott magyar még az országban. Aki golyóstollat használ, az már gyanús, mert az magyar találmány! Egyesek a paragrafusnak az Ausztrál Alkotmányból való kitörlését kérik anakronisztikus jellege miatt, de a napjainkban fellángolt bevándorlásellenesség miatt a cikkelyt sokan védik.

A helyzet pikantériája, hogy az eset kormányválságot idézett elő, mert hét képviselő és szenátor távozásával a kormány elvesztette a többséget a Parlamentben…

 

23. Ausztrál egészségügyi viszonyok

 

Eredetileg e személyes történetet nem akartam közkinccsé tenni, végül úgy döntöttem, okulásul másoknak, mégis megírom. El ne induljatok külföldre egészségügyi biztosítás nélkül, és ne spóroljatok! Maximális biztosított összegre kell megkötni!

Az utolsó dolog, amire vágytunk odautazásunkkor, hogy az ausztrál egészségügyi viszonyok ismerőivé váljunk… Előlegben hallottunk már egyet, s mást leányunktól. Szakorvosi rendelésre való előjegyzés minimum három hét, unokánk orrmandula műtétekor tíz hónapos volt a várakozó lista, bár az orr-fül-gégész azon csodálkozott, egyáltalán még tud levegőt venni, orrmandulái akkorára nőttek…

 

Én már hazajöttem Melbourne-ből, mert rövidebb a szabadságom, feleségem még maradt volna egy hónapot. Három napra rá minden előzmény nélkül jelentek meg az első „kiütések” a bőrén. Skarlátra gyanakodva mentek el a legközelebbi kórház sürgősségére, ugyanis unokánk óvodájában járvány tört ki. Legalább nyolc órát kellett volna várjanak… A sürgősségen! A „legalább annyit mondjanak meg, sürgősségi eset-e, vagy sem” — kérésre azt a tanácsot kapták, hogy egy félóra autózásra van egy orvosi rendelő, ahol 24 órás a szolgálat, próbálkozzanak ott. Ott „csak” két órányit kellett volna várniuk. A megismételt kérést meghallotta az orvos, s amikor ránézett feleségemre, máris írta a küldést, piros kóddal. „Ha autóval van, ne várja a mentőt!” — figyelmeztetés hatott.

Amint a Northern Hospital sürgősségi osztályán megmutatták a küldőpapírt, egy percet sem kellett várniuk. Igaz, addig orvos elé nem került, amíg le nem pengették az ötszáz dollár beutalási költséget. A napi kórházi költség ezerhatszáz ausztrál dollár, akárcsak egy hatcsillagos szállodában, és ez nem tartalmazta az analíziseket, beavatkozásokat, transzfúziókat, műtéteket, stb. A Nothern Hospitalban való „üdülés” összköltsége egy kétszobás lakás árával azonos nagyságrendű. Szerencsére kötöttünk biztosítást, de egy külön kalandnak bizonyult érvényt is szerezni neki… Ki gondolná?

Több mint egy napot egy sürgőségi ágyon kellett töltenie, mert nem volt a hematológián üres ágy. Négy személyes, „koedukált” kórteremben helyezték el, de mindegyik ágyat elhúzható elválasztó függöny vette körbe. Ágyára kiírták, „a beteg nem beszél angolul” és a személyzetből mindenki igyekezett e nyelvi korláton túllépni, és megértetni magát vele. Hihetetlen, de való: feleségem ott, ahol nem tudott angolul, több információval rendelkezett saját állapotáról, mint a későbbiekben itthoni beutalásakor, ahol kollégáim a személyzet, még ha nem is egy épületben, de ugyanabban a kórházban dolgozunk…

A nővérek, köztük sok férfi (nem az ápolók!), naponta cserélték az ágyneműt, és átöltöztették a betegeket, ahányszor szükség volt rá. Ha kellett, naponta többször is takarítottak a WC-ben, és lemosták, fertőtlenítették az ülőkét. Feleségem egyik szobatársának, egy férfinak vizelési problémái voltak, és naponta többször is „félrecélzott.” Soha rá nem szóltak.

Kórházi kosztnak kórházit kapott, nem első osztályú vendéglői menüt, de háromféléből lehetett válogatni, rengeteg gyümölcsöt adtak. A gyógyszert a nővér szeme előtt kellett bevenni, és csak azt, amit ők adtak. A nővér felelőssége, hogy a beteg ne egyen például vérvétel előtt… Minden váltásnál a távozó és érkező váltás végigjárta a kórtermeket, és átadták egymásnak a betegeket.

Ezzel szemben itthon nem ajánlatos saját tekercs WC-papír nélkül kórházba vonulni, és én magam cseréltem ki kétszer is a villanykörtét a női WC-ben…

Ha van különbség az ausztrál és az itthoni kórházi ellátásban, azt nem műszerezettségben, és a gyógyszerellátásban, vagy az orvosok-nővérek szakmai felkészültségében tapasztaltam, hanem egy olyan emberi tényezőben, aminek (elvileg) nem kellene (sok) pénzbe kerülnie. Feleségem ott nem kapott olyan kezelést, gyógyszert, amit (miután hazaért) itthon nem kapott/kaphatott volna meg. Nem végeztek rajta olyan analíziseket, amelyet nálunk nem lehetett volna elvégezni.

A kapcsolat mégis létezik. Ha ezerhatszáz dollárt fizetsz naponta, a beteg jogos elvárásai is megnőnek. Hálapénz természetesen szóba sem jöhet. Tapasztalataink után már kevésbé lep meg az a sok per, amivel a kórházaknak, egészségügyi személyzetnek szembesülnie kell. „Lehet, gyógyíthatatlan vagyok, de ha ezerhatszáz dollárt fizetek naponta, minimum WC-papír legyen, és betegségemnek kijáró figyelemmel kezeljenek.” Pedig, amint ecseteltem a várakozási időket is, komoly orvos- és nővérhiány van ott is, ha nem nagyobb, mint nálunk.

Ami talán mégis más — de ez megint, direkt vagy indirekt módon kapcsolatba hozható az ingyen/méregdrága kórházi költségekkel — sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a fájdalommentességre. Kisebb beavatkozásokat is, mint például csontvelőminta-vétel csak altatás alatt végeznek el. Nálunk hetven lej (huszonhárom ausztrál dollár), ott ugyanaz ezernyolcszáz ausztrál dollár, és néha (ha kifogod a hétvégét is) öt napot kell rá várni, hogy legyen üres műtő. S a várakozás is napi ezerhatszáz dollárba kerül…

Az óriási költségek miatt mentőt csak tényleges életveszélyben hívnak ki az ausztrálok. Egy-egy műtét után nem tarják benn a beteget, néha már harmadnap kiengedik, olcsóbb egy házhoz járó nővért megfizetni, aki kicserélje a kötést….

S ne csak jót mondjak e horrorisztikusan magas egészségügyi rendszerről, nálunk a kórházból való távozás napján a betegnek a kezébe adják az elszámolást és a számlát. Számítógép világában élünk… Két hónapig szotyogtak a számlák, például a laboranalízisek költségeiről. (Az analíziseket nem a kórház saját laborjában végezték el). Miután elküldték végre a „végelszámolást”, két napra rá még kaptunk egyet… A számítógép világában ilyesmi miként lehetséges, el sem tudom képzelni, főleg, mert én is kórházi laborban dolgozom, és két percembe kerül előkeríteni a számítógépes rendszerből bármely betegünk összes analízisét, amelyet elvégeztünk neki az utóbbi hat évben, mióta a számítógépes nyilvántartó rendszer megvan. A kórház még rálicitált erre, ők három hónap után (mikorra végre a biztosító fizetett), még időt kértek, ellenőrizni, nem maradt e még egy-két elkallódott kifizetetlen számla…

No, de a biztosítót sem kellett félteni, a velük való együttműködés sem volt leányálom. Végül fizettek, de az biztos, nem a kommunikáció bajnokai. Az ügyintézőkkel nem lehet értekezni, csak egy telefonistával, aki nem tudott semmilyen információval szolgálni, de „majd szól a kollégának”, aki rendszerint nem hívott vissza, az e-mail-ekre nem válaszoltak, csak ha nekik volt információra, számlára, adatra szükségük. De a „Pótoltam a hiányzó iratot, kérem, jelezzék megkapták-e, és rendben van-e?” — már nem. És nem egyszer kiderült, még van szükségük valamire… Eközben ott lógott Damoklész kardjaként a fejünk felett egy lakás árát kitevő, kifizetetlen számlacsomag.

Mint említettem, e fejezetet csak azért írtam, tudassam mindenkivel, a baj jön hívatlanul is (nálunk az égvilágon semmi előjele nem volt), s a külföldi kórházi kezelés árát, hacsak nem milliomos valaki, megfizetni nem lehet. El ne induljatok biztosítás nélkül, s olvassátok át figyelmesen elejétől végig a szerződést, többször is: mire biztosít, mire nem, és milyen feltételek mellett tagadhatja meg a biztosító a fizetést, ezért főleg ne sajnáljatok néhány lejt/forintot pluszba kiadni, és azzal maximális összegre megkötni a szerződést! Nekünk harmincezer euró alig lett elég.

Ausztrália gyönyörű és érdekes, különös világ. Érdemes oda látogatni, s ha már ott vagy, nyitott szemmel járni. Én alig várom, hogy újra lássam, lehetőleg egy másik évszakban.

 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2018.01.21. @ 21:00 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.