Egy hatalmas jégkunyhó közepén, jégcsúszdák labirintusán át repültek a hercegek a saját szépséges sorsuk felé. Volt, aki a kék, volt, aki a sárga, volt, aki a vörös és volt, aki a fehér, csillanó fények sodrába került. Tiszta vizű tó, tenger, óceán, patak állt mindegyik színvilág tövében.
A kis hercegnő a kék vizű tenger partján várta barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett.
A Fekete Fény irigyen figyelte az éjszakai eseményeket. Annyi gonoszságot eltervezett, és még semmi sem sikerült. Huszonhárom veszedelmes ordastól megmenekült a kis hercegnő. Hajtók nélkül maradt a kis királylány hintaja és mégsem lett semmi baja. Ez a tizenkét tündérherceg eddig minden tervét keresztülhúzta. Egyre zöldebb, igazi méregzöld lett az északi Fekete Fény.
Bajban volta, tudták. A jégcsúszdák labirintusa elszakította őket egymástól. Van, aki a tóhoz került, van, aki a tengerhez, az óceánhoz, és van, aki a patakhoz. Nem tudhatták, hogy hol vannak a többiek, csak azt, hogy újra találkozniuk kell. Soha többé nem szabad elszakadniuk egymástól.
Sárkánybarát mindenkin segíteni akart. Hányszor megmosolyogták ezért a többiek. Most bizonyíthat! Igenis, a szeretet és az önzetlen segítség erejében bízni kell!
A sirályokat hívta segítségül:
– Drága barátaim! Segítsetek! Tizenkét tündérherceg veszítette el egymást, és így nagyon gyengék lettünk. Én is közéjük tartozom. Segítsetek! A kis hercegnő és a kis királylány is velünk volt. Biztosan ők is a segítségetekre szorulnak.
– Jégvirág? Aranyfény? – sikoltották kétségbeesve a sirályok.– Honnan ismered őket?
Sárkánybarát mindent töviről–hegyire elmesélt, ami az elmúlt két éjszaka történt velük. A sirályok, miután megismertek minden apró részletet, rögtön munkához láttak. Tudták, kihez kell fordulniuk, hogy a dolgok békésen elrendeződjenek. Értesíteni kell a felhők között Csillagfényt, Jégvirág és Aranyfény édesanyját.
– Jégvirág! Aranyfény! – üvöltötte tajtékozva a két lány apja, mikor hírét vette, hogy lányait álmaikban megmenekítették.
Mennyi munkája volt abban, hogy ne halljon hírt többé felőlük. Úgy látszik, mindhiába. Dühödten tartott a tengerpartra. Hallani akarta a cápák beszámolóját, milyen kifogásokat találnak, milyen hibákat vétettek?
A cápák sokáig hang nélkül, ide–oda cikázva a sekély tengervízben úszkáltak. Féltek a találkozástól. Semmi sem sikerült az előző két éjjel, pedig mindent elkövettek, hogy Jégvirág és Aranyfény a homályba merüljenek. A céljuk az volt, hogy a király elégedett legyen, s amikor a mostoha lányai végleg eltűntek, majd mindenki hipp–hopp elfelejti őket.
A terv nem sikerült. Ezért féltek a találkozástól, tudták, hogy bosszút áll rajtuk.
– Nem tudom, hol voltatok, mikor szükségem lett volna rátok – mondta a király dühödtében felfuvalkodva. – Két éjszaka töröm magam, hogy mostoha lányaim a feledés homályába merüljenek, de a tizenkét tündérherceg keresztülhúzta számításaimat. Most viszont ők is a kelepcémbe kerültek: a kis hercegnő a kék vizű tenger partján várja barátait, a kis királylány a fehéren csillanó hegyi pataknál. Mindenki más a sárga tóhoz és a vörös óceánhoz érkezett. Egyszóval mindent tudott mindenkiről.
Csak róla nem tudta senki, miért haragszik lányaira. A Fekete Fény tündére bolondította el az eszét. Ő hitette el vele, hogy a lányai mostohák. Szegény Csillagfény, a lányok elfeledett édesanyja, mindent elkövetett, ami hatalmában állt, hogy drága lányait és megkeseredett férjét megmentse.
Most is ott állt a torkolat feletti vakítóan fehér felhőcskén, ahol a patak vize, a kék vizű tenger, a sárga tó vize és a vörös óceán összeért. Azonnal megpillantotta a felhőcske alatt lányait: Jégvirágot és Aranyfényt. Megtelt szíve melegséggel, mióta a fellegekben kell élnie, nem érzett ilyet. Már tudta, mi a teendője. Meg kell találnia a harag forrását, ha törik, ha szakad. A Fekete Fény tündére el kell, hogy veszítse hatalmát férje felett.
Látta, amint közeledő lányai éppen ölelésre emelték karjukat. Bíbort és Sárkánybarátot ölelték át boldogan. Kezdett megnyugodni, hogy nem kell tovább aggódnia.
Felhőfény, Cián, Skarlát, Hamu, Foltos, Vörös, Pega, Bajnok, Gőgös és Maraton tündérhercegek a sárga tónál és a vörös óceánnál tanakodtak. Hol lehet két fivérük?
Az önfejű cápák csak erre vártak. Tudták, hogy előbb–utóbb beúsznak a tengerbe a hercegek. Akkor biztosan lecsaphatnak rájuk.– Tízen vannak, nem tizenketten – állapították meg úszás közben a cápák.
Csillagfény átlátva a cápák sunyi támadásának tervét, nyomban cselekedett. Felhőcskéjéből kicsippentett tíz vakító labdacsot és ledobta a hercegeknek. Ahogy elkapták ezeket a hercegek, teljes alakjuk vakított a napsütésben. A cápák teljesen megzavarodtak, nem láttak semmit, azt hitték, megvakultak. Szégyenszemre elmenekültek. Csak úgy, mint a Fekete Fény tündére. Nem állhatta a ragyogást, ilyenkor minden ereje elszállt. Tudta, itt ő nem nyerhet. Örökre elveszíti a király feletti hatalmát.
A tündérhercegek boldogan szemlélték az eseményeket. Mióta a vakító labdacs a kezükbe került, már ők is látták a felhőcskén álldogáló gyönyörű tündért, Csillagfényt. Bíbor és Sárkánybarát boldogan ölelték át Jégvirágot és Aranyfényt. Fivéreik megmenekülését, a cápák zavarodott szégyenletes megfutamodását ujjongva figyelték.
Ekkor tajtékozva megjelent a király: – Hol vannak a cápáim? Hol van Fekete Fény? Mindenki cserbenhagyott?
Jégvirág és Aranyfény erőt merítve Bíbor és Sárkánybarát öleléséből, csendesen megszólaltak: – Édesapánk, mit vétettünk mi ellened?
– Az ordasok közé vetettél volna? – zokogta Jégvirág.
– Hagytad volna, hogy a hintóba leljem halálomat? – ölelte át nővérét Aranyfény.
Az apa zavarodottan motyogta:
– Én csak azt kívántam, hogy a feledés homályába merüljetek. Soha többet ne halljam, hogy a mostoháim vagytok.
Ekkor a vakító felhőcske leereszkedett. Összegyűjtve 10 kis labdacsát lebegett, alig a föld felett. Odaúszott először a lányokhoz. Megölelte lányait, aztán tovább úszott a felhő és megcsókolta férjét.
Mintegy varázsütésre az apa szemük láttára átváltozott. Fekete, szőrös gúnyáját, fehér palást váltotta le. Fekete loboncai hófehér tincsekké alakultak. Hófehér szakálla növekedett. Egy kedves, mesebeli királyra emlékeztetett.
A belső átalakulás még döbbenetesebb volt. A sok gonoszság fekete villámok formájában cikázott ki testéből.
S még utoljára egyszer – egyetlenegyszer megölelhette feleségét, Csillagfényt. Ebben az ölelésben benne volt az öröm, hogy láthatja, a bánat, hogy elveszítette, a köszönet, hogy megmentette a gonoszságtól, a bocsánatkérés, hogy bántotta lányait, egyszóval minden. Ebben az ölelésben benne volt Csillagfény megbocsátása, szeretete is.
A felhőcske jelezte, hogy indulniuk kell, és emelkedni kezdett. Először lassan, majd szélsebesen. Szempillantás alatt eltűnt a szemük elől, a boldogságot hátrahagyva maga mögött. A király letérdelt, és bocsánatot kért lányaitól és a hercegektől. A két herceg is letérdelt és megkérte Jégvirág és Aranyfény kezét. A tíz herceg pedig körbeállta őket, és táncra perdültek örömükben.
Még aznap megtartották a menyegzőt! Az egész királyságban boldogan ünnepeltek. Máig boldogan élnek a palotában mindannyian.
Egy vakító felhőcske ettől a naptól kezdve mindig a palota felett őrködött. Mindenki tudta, hogy Csillagfény óvja minden léptüket. A tündérhercegek küldetése véget ért.
Legutóbbi módosítás: 2019.05.29. @ 13:20 :: Szokol Bernadette
