Azok a kezek ugyanolyan mások voltak, mint az addig látott kezek, különbözőségük abból adódott, hogy beszéltek, csak mozgással és fül helyett a szemnek.
Zoli magas volt, szőke és mosolygós szemű.
Emeletes ágyon aludtunk, én lent, ő fent. Esténként, villanyoltás előtt a szomszéd kezekkel beszélgett, kíváncsian figyeltem.
Reggel felöltöztették Zolit, bevetették az ágyat, munkába mentek, új fogásokat tanultak, és késő délután hazajöttek.
Ilyenkor mindig felszabadultak voltak a beszélő kezek. Múltba, jövőbe kalandoztak, mozgásuk volt a jelen. Az ujjak gyorsan formázták a különböző jeleket, miközben hol fejre, hol mellre, hol más testrészek felé röpültek, amíg Zoli megunta értetlenkedő figyelésem.
„Csináld utánam!”
És mutatta mit. Sikeres próbát követően értőn figyeltem a beszélő kezekre, miközben bennünk tengerként hullámzott a csend.
Legutóbbi módosítás: 2017.12.19. @ 10:56 :: dudás sándor
