Ha észrevennéd, nyerőre játszom –
lelkem nyilván örökéletű,
mert szerepszemélyiségem,
mit eléd löktem,
s annyi lenne még, mi rám köszönhet,
miért érdekelne Téged pusztán ennyi.
Magam sem tudom, melyik utam,
ami vezet,
melyik jár körbe – örök vezetett.
*
Valami önvédelmes sportoló
és az odahajló mindentudó
riporter beszélgetett:
-Valóban, annyi palát, cserepet
ütni keresztül, lehetséges-e;
de hogyan? Mennyire kell
összpontosítani rá, hogy sikerüljön?
-Nem, soha! Rajtuk túlra kell
koncentrálni, különben
bele is törne a kezem.
*
AMI SZERET
Nem téged.
Az utat, ami hozzád vezet.
Vagy téged, a hozzád vezető úttal.
Vagy túl rajtad; de te az út része vagy.
Sem egyik’, sem másikat.
Mindazt, ami ennek során bennem.
Ami szeret.
Ami kifordít magamból, és egységessé tesz a világgal.
Magamról végül is nincs mit mondjak.
Je est un autre – állította Rimbaud;
mást se tudott tán. Akár mester a fát
faragni állítja: máris tárgy, nem én,
mert csupán az élet marad ki belőle.
Ennyit tudok. Magamról. Hogy nagyobb mester
segítsége kell a végső kimondáshoz, amikor
már nem tréfál meg idő, kedély; beáll a kép.
„Az én más” „egy másik”, mi leválasztható,
s már nem teljesen én. Ki én vagyok, az nem
bontható – jóllehet maga bomlik,
nem építhető – habár maga épül.
„Vagyok, aki vagyok” az út, igazság, és élet –
egy autópálya melletti hitvány földúton;
jutok, amíg jutok, s tudom: út tovább nincsen
lábaim lóbálásánál; araszolásom határjel.
