Nézek a tükörbe, nem hiúságból. A bevérzéseket nézem a szememen. Magas vérnyomás, vagy fojtogat valami belső késztetés. Sápadt vagyok. Nem egészséges ez a szín, és a kontraszt is zavar. Tudom a válaszokat, nem csak a kérdések jönnek elő, ki tudja honnan?
A lány megtöltötte a poharát, és leült az ágy szélére. Lassan, kortyolva itta az erős italt, érezte, szétárad benne, minden tagja zsibbadni kezd. A fiú nézte, ahogy elernyed a teste, és hátradől az ágyon. Odament hozzá, betakarta. Ez volt az utolsó pohár. Minden este így alszik el. Reggel fáradtan ébred, kiábrándultan. Csak az a néhány pohár erős ital minden vigasz, csak ez a bódulat képes feledtetni a tragédiát, ideig-óráig. Nem sok.
Kedd van. Ez a legnehezebb nap, ezt nem mindig lehet túlélni. Kezdem érteni, hogyan működik az emberi agy. Azonnal pánikrohamot produkál, ha megbomlik az egyensúly. Vannak, akik egyszerűen mentális zavarnak nevezik, vagy kevesek kognitív disszonanciának. Ilyenkor az értelem korrigálja a hibát, és új egyensúlyt keres. Akinek meghalt a gyereke, azt nem lehet korrigálni.
A reggel erős fénnyel világította be a szobát. A fiú ott aludt a lány mellett. A lány nem mozdult egész éjjel. Egyenletesen lélegzett, nem vett tudomást az idő múlásáról, neki már minden perc egyformán üresnek hatott. Lassan kinyitotta a szemét, és felült az ágyon.
— Itt voltál egész éjjel?
— Mint minden éjjel.
— Bocsáss meg, de én nem tudom. Nem értem.
— Azért vagyok veled. Egyedül most nem boldogulsz. Szükséged van segítségre.
— Nem. Nem tehetlek tönkre téged is. Kérlek, menj, ne törődj velem!
— Szeretlek.
— Ugyan, hülyeség. Csak azt hiszed, hogy a lelkiismeretedet megnyugtathatod. De nem tehetsz semmiről.
A félelem mindig velünk van, néha képes kiszökni az őrizet alól. Nincs tárgya, nincs oksági összefüggés a dolgok között, mégis, mintha egyik következne a másikból. A tükör nem hazudik, csak mi homályosítjuk el a képet, amit látunk. Kiüresedik a gondolat, más tartalommal töltődik fel. Ezen a hit sem segít. Nincs kiben bízni, nincsenek sarokpontok. Kiábrándító, hogy minden, ami logikus egységben, meghatározott rendben alkotott minket, most összeomlik, és struktúrát vált. Az összerendeződésnek egy eddig nem ismert módja építi tovább a rendszert. Megzavarodott a régi rend, békétlenek ordítanak, feszületeket cipelnek a saját terhüket elhagyók, mindenki retteg a változástól. A megtérés nem feltétel.
Megszabadulok a rosszérzéstől. Megborotválkozom, felfrissítem az arcom. Amíg öltözöm, rá gondolok. Mi lehet vele, hogy tudja elviselni a megpróbáltatásokat? Egy hete még csak egy hír volt, de aztán lassan minden megváltozott. Közöm lett hozzá. Nem csak azért, mert engem bíztak meg a nyomozással. Már az elején tudtam, ki a tettes. Nem tudtam elfogadni. Erről van szó, nem másról. Meg kellett szoknom, hogy a világ alapvetően más, mint ahogy az évtizedek alatt felépítjük magunkban.
A fiú magához ölelte a lányt, aki egy kicsit eltartotta magától, de nem bontakozott ki az ölelésből.
— Nem tudtam — mondta a lány elcsukló hangon.
— Mit?
— Hogy ilyen nehéz lesz.
— Én nem is értem.
— Ne kezdjük megint.
— Rendben van.
— Azért tudom én, válaszokat vársz, de én sem tudom őket. Most csak sodródom, mintha egy másik világban lennék — mondta a lány, lassan eltolta magától a fiút, és leült az ágyra. — Adj még egy kis időt. Az elmúlt néhány nap elég volt arra, hogy elhatározásra jussak. Csak ez a kábulat.
— Igen, tudom. Szólj, ha mehetünk!
Egy újsághír volt. Az anya, aki kilakoltatás előtt állt, néhány hónapos csecsemőjével élt, munka nélkül. A lakóhelye szerinti illetékes hatóságok mindent elrendeztek. A gyerek állami gondozásba került volna, ő pedig az utcára. Hiába a kérvények egész sora, csak elutasítás volt a válasz. Mintha a rendszer becsődölt volna, tehetetlennek bizonyult az üzleti érdekkel szemben. A hatósági intézkedés előtt egy nappal a lány három hónapos csecsemőjét kidobta a kilencedik emeletről. Az anya elmenekült, egy barátjánál talált menedéket. A fiú rábeszélte, hogy adja fel magát a rendőrségen. A lány megígérte, de időt kért, hogy összeszedje maját, és szembe tudjon nézni a tényekkel.
— Akkor indulhatunk? — kérdezte a fiú. Nem jött válasz. A lány nem volt a szobában. A ház előtti padon feküdt, teste kihűlt, már nem lélegzett.
Legutóbbi módosítás: 2017.11.01. @ 18:59 :: Horváth János
