Vandra Attila : Pírocska és Farkacs

Poligráf

 

Szokatlan trópusi hőhullámmal köszöntött be az indián nyár. Szellő sem rebbent. A fiatalok elővették nyári ruhadarabjaikat, az idősebbek „mégiscsak október van!” jelszóval izzadtak „az abnormális időjárás” miatt. 

A színházból távozó utolsó csoportocskák is elindultak hazafelé. Utolsónak egy egyedülálló, húsz év körüli lány lépett ki a főbejáraton. Arcáról lerítt, felkavarta a darab. Megigazította vállára vetett kis táskáját. Lecsúszó keze inkább végigszántott, mint simított bal karján. Néhány tétova lépés után telefonján akarta megnézni hány óra, de eszébe jutott, hogy otthon hagyta, a töltőben. Mielőtt színházba indult, még felhívta második váltásban dolgozó édesanyját, s megmondta hova megy. Ha hazaér, ismét telefonálnia kell, ne izguljon. Olyan ciki mindenhonnan „jelentkezni”, de Anyu paranoiásan félti második válása óta. S csak most, amikor ő megkezdte az egyetemet, költöztek Brassóba. Inkább ő ingázik Sepsiszentgyörgyre…

Hirtelen rossz érzés hasított belé. Lázasan kereste kulcsát, de hiába: kizárta magát. Csapózár van bérelt lakásuk bejárati ajtaján. Egy hete, mióta odaköltöztek, Anyu közelharcot vív a főbérlővel, hogy cserélje ki. Eddig csitította Anyut, de miért kell mindig igaza legyen?

Hova menjen? Sepsiszentgyörgyön, bekopoghatott volna egy éber szomszédhoz. Itt senkit sem ismer. Felet kondult a közeli templom harangja. Csak fél tizenegy… Egy séta a Nagy Parkban csak addig tűnt vonzó ötletnek, amíg egy kopaszodó, nyakkendős férfi végig nem mérte az utca túlsó oldaláról. Életében először döbbent rá a nő kiszolgáltatottságára… Az utca túloldalán az induló busz üresen hagyta a megálló környékét. A férfi ismét végigmérte, majd öltözetéhez nem méltóan köpött egyet. Prostinak nézte… De végül elment a dolgára. Végeredményben… nem is volt veszélyben. Ráragadt Anyu paranoiás félelme…

Egy pár jelent meg, összeölelkezve. Felültek az épp érkező buszra. Ismét kiürült a tér.

 

Boda Gyöngyi becsukta a könyvet, és hátradőlt a hintaszékben. Már megint kifogott rajta Agatha Christie… Pedig legutóbb Miss Marple „előtt” megoldotta az ügyet. Miközben a faliórára pillantott, többször nyitotta-csukta jobb öklét. Keze elzsibbadt olvasás közben.

— Nemsokára itt lesznek… — állapította meg, de kissé nehezére esett a felállás. Melegfront van, erre egyre érzékenyebb. Pedig reggel még igencsak gyorsan sürgött-forgott a konyhában, hiszen vendéget vár. Nyolcvankilencedik születésnapját ünnepli, s Kökösi Csilla és Gyergyai Boróka eljönnek felköszönteni. Egyúttal hárman megünneplik a hetven éves találkozót is. Már csak öten maradtak… de Békéssi Jutka a nevére sem emlékszik, Egressy Jóska már nem kel fel az ágyból… Borókát behozza a lánya Kovásznáról, s Csillával együtt itt alusznak. Holnap bemennek az iskolába is!

Csengetés zavarta meg a tervezgetését. Erre már felpattant, a hirtelen mozdulattól kissé megtántorodott, de azonnal visszanyerte egyensúlyát, és sietett ajtót nyitni.

— Boldog szülinapot, Gyöngyike! Boldog hetvenéves találkozót nekünk!!

Miután „abnormális meleg van!” jelszóval fogasra tették a felesleges ruhadarabjaikat, és a felkínált papucsokba bújtak, Csilla ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki:

— Egy ilyen kettős ünnepen panaszkodást ne halljak! Bulizni jöttünk, vidám történeteket mesélni, tréfás eseményekre emlékezni!

— De azért Buffyt, a vámpírok rémét ugye megnézzük? — pillantott rá kétségbeesetten Boróka. Lehet ily könyörgő szemeknek nemet mondani? Pont a találkozón?

Gyöngyi áfonyalikőrje által is motiválva sikerült a film kezdetéig maradéktalanul eleget tenni a szabálynak. Amint a sorozat végetért, Boróka és Csilla egyszerre indultak ablakot nyitni. Már elült az utcazaj, s hátha kintről hűvösebb levegő jön be… Gyöngyi a fotelben ülve maradt, és végigsimított jobb combján.

Az ablakhoz értve, egyszerre csúszott ki szájukon a „Jesszusom” a szemközti, felújítás alatt álló kávézó teraszán egy fémlábú, támla nélküli  padon fekvő élettelen, húsz év körüli lány láttán. Magas szárú csizmát, fekete ruhát viselt. Hosszú szőke haja feje alatt, de arcát nem láthatták, az ellenkező irányba volt fordulva. Jobb keze élettelenül fityegett, bal keze a hasán feküdt. A pad alatt két üres üveg, egy vodkás és egy sörös.

— Hívd a mentőket! — szólt Csilla Gyöngyinek. Mégiscsak ő a házigazda.

— Részeg! — akadékoskodott Boróka.

— S ha a lányod lenne? Még tökrészegen is! Ott hagynád? Reggelig, mire magához tér, lehűl az idő… Talán nem is ivott, hanem leitatták… — torkolta le Csilla.

— Vagy belekavartak valamit az italába… Valami drogot… Talán meg is erőszakolták. Buliban, vagy diszkóban járhatott, lehet akár… — rémült meg Boróka a legrosszabb lehetőségtől. Hívasd a rendőrséget is! — biztatta már az 112-vel tárgyaló Gyöngyit.

A diszpécser nehezen bár, de beadta derekát, mert tudta, az ideggyógyászatról a mentőállomásra „hazatérő” mentő épp a színház közelében halad majd el.

Gyöngyi is türelmetlenül várta, hogy láthassa az elalélt lányt. Egy ideig nézte, nem avatkozott be a barátnői találgatásaiba, de egy idő után meglepő következtetésre jutott:

— Az a lány nem halott. Sőt, nincs is magán kívül!

— Tesséék? Ezt honnan veszed?

— Bár magas sarkút visel, bal lábával teljesen a talpára támaszkodik. El tudsz képzelni egy részeg, drogos vagy halott személyt, aki még maga alá húzza a jobb lábát? Ha valaki csak odadobta, erre nem ügyelne. Aki émelyeg és elájul annak is kibicsaklana a magas sarka. Hosszú haját elrendezte feje alatt. Balra néz, de a jobb keze lóg le a padról. Feltehetően a bal kezével magához fog valamit, gondolom a táskáját.

— S az üvegek? — akadékoskodott Csilla.

— Egyik sörös, a másik vodkás… A kávézó felújítás alatt van. Valaki idehozta. El tudtok képzelni akár egy alkoholista lányt is, aki sörrel és — nyomta meg a szót — vodkával bandukol idáig? Legalább ketten itták. S fél liter vodka elfogyasztása után még le tudnátok tenni az üveget anélkül, hogy eldőljön?

— Talán egy prosti, aki így várja a… — próbálta Boróka egyeztetni a helyzetet az érvekkel. Ám Csillát nem lehetett kibillenteni hirtelen kialakított véleményéből.

— Megyek, megnézem — próbálta Gyöngyi elvágni a vitát.

Határozottsága mögött ott lappangott a vágy, hogy visszafizessen Agatha Christienek a mai lefőzésért. Barátnői aggodalmaskodása sem tudta eltéríteni szándékától. A lépcsőn, mintha gödörbe lépett volna, kibillent egyensúlyából, de megkapaszkodott a falban. Kezdeti határozottsága kezdett alábbhagyni, s egyre lassuló és bizonytalanabbá váló léptekkel közelített a padon fekvőhöz. Egy pillanatra megállt, végül megérintette a lelógó kezet.

A sziréna nélkül közeledő mentő épp fordult be a színház melletti kis utcába, amikor kettős női sikoly hasított a levegőbe. Mire odaértek, Gyöngyi már élettelenül feküdt a földön. Azonnal egy rendőrautó is megérkezett. A törzsőrmestert megkísértette a vágy, hogy a nyombiztosítás szükségességére oktassa ki a piros egyenruhásokat, de lemondott szándékáról. Az elsősegély fontosabb — gondolta —, amint meglátta a lázas küzdelmet az áldozatért.

— Még él! Vérnyomást! …

Röpködtek az orvosi kifejezések, utasítások. A rendőr is közelebb lépett, de észbe kapott, ő itt csak akadályozni tud, segíteni nem.

— Maradjanak távol! — reccsent a helyszínre elsőnek érkező két öregasszonyra. — Legalább tíz méter távolságot tartsanak!

A két, kilencven körüli nő rémülten tett eleget a felkérésnek, egymást támogatva álltak meg tisztes távolságban, láthatóan feldúltan, házi papucsban.

— Mindenkinek szólt! Maradjanak távol! — hasított a levegőbe a társának a hangja is, miközben széttárt karokkal tette nyomatékosabbá szavait a szirénázásra egyre nagyobb számban oda vetődő kíváncsiskodóknak.

— Önök hívták ki a rendőrséget? — emlékezett a törzsőrmester arra, amit a szolgálatos diszpécser mondott a telefonba. — Melyikük Boda Gjongi?— törött bele a nyelve a kiejtésbe.

A két öregasszony száját nem hagyta el hang, de egyikük megrázta a fejét, a másik pedig remegő kézzel mutatott a földön fekvő felé, akit a mentősök épp újra próbáltak éleszteni.

— Ő? — hitetlenkedett. — Elcsacsogott a diszpécserrel, megadta az adatait, a címet, és közölte vele, hogy… majd…

Mi a fene történt itt? Az életmentési kísérlet eddig lekötötte figyelmét, és csak ekkor vette észre a mentősök mögött egy pad mellett a földön kuporgó, láthatóan sokkos állapotban levő fekete ruhás lányt. Fiatal, pályakezdő kollégája is abbahagyta a bámészkodók rekcumolását, s a földön kuporgó lány elé lépett, aki meg sem várva a felszólítást, remegő két karját bilincselésre nyújtotta. A rendőr megfogva a feléje nyújtott csuklókat, leguggolt eléje.

— Miért bilincseljem meg?

— Me-hert meheg-ö-öl-tem.

— Hogyan? — kérdezte a rendőr, majd a háta mögötti hangok felkeltették a figyelmét.

— Kinyitotta a szemét! — hallotta a mentős hangját. — Néni, hall engem? Mi történt?

A bágyadt hangfoszlányból egyetlen egy szót lehetett kihámozni: „Vámpír.”

— Úgy tűnik, mégsem… — fordult vissza a lány felé. — Próbálj megnyugodni, és meséld el, mi történt! Véletlenül fellökted? — váltott tegezésre és magyar nyelvre. Közvetlenebb… A lány kiejtése elárulta háromszéki származását.

Tagadó fejrázás volt a válasz. A háttérben a mentősök arról faggatták az öreg nénit, érez-e és tudja-e tagjait mozgatni. Az „áldozatába” visszatért élet hírére a lány is megszólalt. Láthatóvá vált alsó ajka alatt, a szemfogak magasságában két anyajegy, amelyeket addig a felső ajka takart… A lány szájából szaggatottan előtörő történet igazolta a rendőr feltevését.

— … Miután észrevettem, hogy prostinak néznek, gondoltam, végigdőlök a padon, s úgy nem vonom magamra a figyelmet, itt mégis fény van, s ha sikítok, meghallhatják, ugyanakkor szemmel tarthatom a házat, ahol lakunk — mutatott az egyikre. — Féltem… S akkor jött a néni, hátulról, és… Me-heg-göltem… Szi-hi-nte… — pontosított sírva.

— Tegyétek a mentőbe! Irány az ideggyógyászat! Szirénával! — hangzott fel a mentőorvos parancsa, majd miközben a felcser és a sofőr intézkedtek, még odalépett a lányhoz.

— Kisasszony, nem megölte, hanem feltehetően megmentette az életét. Bár ezt még a CT-nek igazolnia kell, szerintem nem agyvérzés, csak agyi érgörcs, vagyis TIA. Nem tulajdonított jelentőséget a már órákkal ezelőtt jelentkező tüneteknek. Remélem, a kórházban meg tudják előzni az agyvérzést — mondta, majd ő is beugrott a mentőbe, s felbőgött a sziréna.

— Vámpírnak nézett… S te őt? Vasorrú bábának? — jutott a rendőr eszébe a kettős sikoly.

A lány beismerően sütötte le a szemét.

— Megnyugodtál? Hogy hívnak? Kell a jegyzőkönyvhöz…

— Piroska. Bálint Piroska.

— Inkább Pírocska… — nevette el magát a férfi. — Vám Pírocska!

— Jaj, Édesanyám hazaért! — szegeződött a lány tekintette egyik ablakra, amely mögött épp felgyúlt a fény.

— Megyek és megnyugtatom. Neked itt kell maradnod a jegyzőkönyv miatt — mutatott felettese felé, aki épp elbúcsúzott Borókától és Csillától.

Már épp az utolsó sorok kerültek a jelentésbe, amikor ismét megjelent a fiatal rendőr.

— Ha holnap délig a főbérlő nem cseréli le a zárat az ajtótokon, hívd ezt a számot! — adott át egy névjegykártyát. — Vagy ha valamilyen kalandba keveredsz… Szia Pírocska!

Felettese rosszalló tekintettel csóválta meg a fejét. A lány a névjegykártyára pillantott. „Bögözi FarkaCs őrmester” A keresztnévben a „c” betű golyósirónnal volt betoldva. Piroska arca nevéhez méltó színre váltott. 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.10.29. @ 14:42 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.