Vandra Attila : Kenguruk és Eukaliptuszok közt 14. Eukaliptuszok és a 2009-es fekete szombat

Mivel Melbourne Aucklanddel egy szélességi fokon található, hajlamosak lennénk hasonló természetet várni Victoria állam fővárosa környékén is.

Eukaliptuszok és a 2009-es fekete szombat

 

Mivel Melbourne Aucklanddel egy szélességi fokon található, hajlamosak lennénk hasonló természetet várni Victoria állam fővárosa környékén is. Inkább arra a kérdésre vártuk a választ, mit hagyott meg a (fehér) ember az ausztrál őserdőkből. Annyit tudtunk, hogy nem annyira fenyegetettek, mint az aotearoa-újzélandi ősi erdők.

A távolról „örökzöldnek” tűnő erdők látványa már a repülőből szembetűnt, hiszen télen érkeztünk. Ez nem volt számunkra meglepetés, hiszen akárcsak a szigetország északi szigetén, kész csoda, ha fagypont alá süllyed a hőmérséklet. Ám hiába kerestük az ottani természet deja vu látványát. Fa-páfrányok akadnak itt is az erdőkben, pálmák csak ültetettek, de az ott megismert fákat nem találtuk, amiképp az ausztrál erszényes és tojásrakó emlőseinek nyomát sem Új-Zélandon. Néhány tél közepén is sárgán virágzó aranyos akácia (nem akác!!!) töri meg itt-ott az eukaliptuszerdők monotonitását, amelyek a földrész őshonos erdeinek háromnegyedét alkotják. Ausztráliának vannak ugyan még ikonikus fafajai (egyesekkel dísznövényként, találkoztunk Wellington környékén is: banksziával, grevilliával, vagy a szabadban, például az antarktiszi-ausztrál bükkel), de nem jellemzőek erre a környékre.

Melbourne hatalmas területet foglal el, és akárcsak Wellington esetén a külvárosok „az őserdőbe vesznek”. Időnként a vadonban érzed magad.

Lányunk házától alig tíz percre találtuk eukaliptuszerdőben magunkat, és a város még nem ért véget. Amint kelet felé, Victoria állam síparadicsoma, a Dandenong ranges és a kontinens legmagasabb csúcsa, a Koszciuszko-hegy felé haladtunk, égig érő eukaliptuszerdők között vezetett az utunk. A jelző nem véletlen. 

A földkerekség egyik legmagasabb elő fája, az idősebbek (több száz évesek) gyakran elérik a nyolcvan-kilencven méter magasságot, Tasmániában él egy kilencvenkilenc méter magas példány. Ám fossziliákból került elő a világ valaha élt legmagasabb fája, amely a sequoia fenyőket is lepipálva százharminckét méter magasra megnőtt!

Ha az eukaliptuszok magasságban jóval túlszárnyalják a „csak” hatvan méteresre megnövő új-zélandi faóriásokat: rimukat, ratákat, stb., „törzs-szélességben” nem kelnek versenyre a hat méter átmérőt is elérő ezeréves faóriásokkal. De az eukaliptuszerdők egyéb okból nyújtanak más benyomást, mint szigetország „őserdei”. Hiába keressük azt az sötét, kompakt „áthatolhatatlanságot”, ami egy igazi őserdő látványához illik. Az eukaliptuszok fűzfáéhoz hasonlító, ritkásan elhelyezkedő levelei nem akadályozzák meg a fény behatolását, így szabad teret engednek az aljnövényzet növekedésének. Kissé távolabbról szemlélve fenyő-egyenes ritkás, méternyi átmérőjű törzzsel rendelkező szálfaerdő benyomását keltik, ám mégis közéjük hatolni a sűrű aljnövényzet miatt.

Az eukaliptuszerdők első leírói arról számoltak be, hogy ezekben az erdőkben nincs, (vagy alig van) aljnövényzet. Mi mást tapasztaltunk a Steveanson vízesés felé tartva, ahol kilométereken át ilyen erdők között vezetett az utunk.

A több tíz méteres fák alatt a sűrű aljnövényzet részben fapáfrányokból állt, de áthatolhatatlanná inkább a fiatal eukaliptuszok tették. Ezeket égették fel rendszeresen az aborigének…

Amint egyre magasabbra emelkedett az út, hirtelen borzalmas látvány tárult elénk: viszonylag alacsony fiatal erdő fölé emberderék vastagságú, több tíz méter magas, kiszáradt eukaliptuszok emelkedtek, kilométereken át… Bizonyos értelemben e látvány Aotearoa-Új-Zéland pusszum-pusztította erdeit juttatta eszembe, de azok fiatal fák voltak. Közelebb érve már azt is láttuk, hogy e kiszáradt fák törzse el van szenesedve. Erdőtűz pusztított. Leányomtól megtudom, ez Ausztrália modern történelmének legpusztítóbb erdőtüzének nyoma, amely 2009 nyarán, február hetedikén tört ki egyhetes, rekordhőmérsékleteket okozó hőhullám után, amely mindent kiszárított.

A napot ma Fekete Szombat néven emlegetik. Négyszáznál több különböző helyen tört ki aznap erdőtűz Melbourne környékén, a külvárost is elérte. Száz méternél magasabbra csaptak akkor a lángok, háromszáz méteres körzetben halálos volt a hősugárzás, százhetvenkilenc ember halt meg, és négyszáztizennégy megsebesült, négyszázötvenezer hektár erdő semmisült meg, és ezerötszáz Hirosimára dobott atombombával egyenértékű hőenergia szabadult fel csak a Kinglake-Maryswille területen, ahol a Steavenson vízesés is található…

Ma, 2017 júliusában az akkori borzalomnak csak írmagját látjuk. Több tíz méteres elhalt fatörzsek, emelkednek az ég felé, mint valami szoborrá vált rémült kisgyermekek karjai, akik anyjuk védelméért esedeznek.

Ám ma már másnak is tanúi lehetünk: a természet újjáéledésének. A magasban fénylő fehér, alul meg szenes fatörzsek közt újjáéled az erdő. Hihetetlen, de való, egyesek (nem mind) a tűzvész után újra kihajtottak!

Elsőként a tövig égett fapáfrányok kelnek életre a földben épen maradt gyökereikről. Az eukaliptuszok illóolaj tartalmuk miatt fokozottan gyúlékonyak (leveleiből vonják ki a gyógyhatású eukaliptolt), Egyesek az erdőtűz forróságában egyenesen „felrobbannak”, magjaik kivételes ellenállást mutatnak a tűzvésszel szemben. Nemcsak újra kikelnek, hanem hihetetlen gyorsasággal is nőnek.

Alig kilenc évvel a tűzvész után huszonvalahány méteres arasznyi vastag eukaliptuszok törnek az ég felé. S itt a magyarázat e hasznos fafajta elszaporodására. Nincs még egy fa, amely ilyen ritmusban törne az ég felé.

Minden erdőtűz (szándékos vagy „természetes”, pl. villám okozta) után újabb győzelmet arattak versenytársaik felett. 

Mielőtt ítélkeznénk az eukaliptusz-erdők egyhangúsága felett, érdemes megjegyezni, hogy kétszázhetven fajuk él Ausztráliában. Akad közöttük fenyő-egyenes faóriás, de vannak alacsonyabb, elágazó koronájúak is.

Még egy érdekesség róluk: tévhittel ellentétben elsőként Dél-Amerikában jelentek meg, de ott kihaltak, akárcsak Új-Zélandon, ahol szintén voltak egykor. Bár láthatunk Afrikában is belőlük, de olyan elemükben, mint itt, sehol sem érzik magukat.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2017.10.08. @ 17:42 :: Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 746 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miután két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban kórházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam kémiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakció-analízis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.