Erdélyből érkezett Eszti Budapestre, és úgy érezte, az ígéret földjére lépett. A hatalmas pályaudvar, a zajos város elkápráztatta, rabul ejtette. Mohón itta be az épületekről, autókról kiáltó magyar szavakat, a járókelők felől röppenő édes szófoszlányokat. Földöntúli boldogság járta át egész lényét, csak állt, inkább lebegett a színes forgatagban. Percek, órák múltak, de nem érzékelte. Szél rohant végig a nyüzsgő úton, belekapott a hajába, arcul legyintette. „Ébresztő!” — mondta neki, és visszabillentette a földre. A magas házak mögül még kilesett a Nap. Megigazította zilált fürtjeit, és elindult a megadott címre. A nagyváros barátságosan irányította lépteit, aluljárókon, földalattin, idegen mégis kedves utakon vitte puhán, könnyedén. Elmerülten olvasgatta az utcaneveket — oly jól esett anyanyelvén látni azokat —, hiszen otthon románul láthatta a feliratokat, hiába élt többségében magyar lakta vidéken, hiába volt magyar!
Megérkezett. Zsuzsánna és barátságos kis szobája örömmel fogadta, csábította, végleges maradásra bíztatta, de ő éjszakánként csak forgolódott az ágyban, tépelődött, maradjon vagy hazamenjen. Itt barátságos öröm, otthon megalázó kisebbségi sors. Itt minden ismeretlen, idegen, de otthon a barátok, a megszokott világ, ha keserves is.
Győzött a csábítás, és hamisan kacagott rá a város.
Nem sokáig tartott győztes diadala. Valami megnevezhetetlen félelem, sóvárgó fájdalom hatalmasodott el Esztin. Mellkasában mozdony zakatolt, fújtatott, levegőért kapkodott, kiverte a víz. Egyre többet gondolt elhagyott otthonára, szürke kisvárosára, az ölelő hegyekre. Hiába csillogott, nyüzsgött körülötte csábítóan már a nagyváros. Hívta az otthona, Erdély.
„Hazamegyek” — szólt a szíve, s úrrá lett tiltakozó eszén. A félelem, a remegés kőzuhatagként görgött tova, könnyű boldogság futott szét testében.
Másnap már vidám dalolással, játékos füttyentgetéssel ringatta hazafele a vonat. Sziklafalak, zúgó patakok, otthoni táj. Ahogy nőttek a hegyek, úgy erősödött benne a megnyugvás.
A vasúti megállóban már nem riasztotta a szürke állomásépület, hazai üzenetet hozott. Idegen nyelven szólt ugyan, de értette, ismerős világ nevetett rá. Hazaérkezett. Csak valami űr tátongott a lelkében: a magyar szavaké, feliratoké, amelyek megbabonázták az anyaországban.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Kádár Sára Hajnalka
