„Több generációt tanított Endrődön és korábbi szolgálati helyein. Édesapja Szabó Bálint, a község ismert iparosa, szélmalom tulajdonos, gépész volt. Idősebb testvérei, Ernő és Dezső Endrőd közismert, megbecsült személyiségei voltak. A Nagylány iskolába járt, elemibe. Egy évvel korábban, ötévesen íratták be, mert már nem hagyta a testvéreit tanulni.” — írja emlékiratában az egykori tanítvány…
…A másik tanítvány dermedten olvassa a hírt, nem akar hinni a szemének: „Hosszú betegség után, 89 éves korában, december 19-én, Békéscsabán hunyt el Tankó Andrásné, Irma néni”… a szeretett tanárnő, kisiskolás éveinek példaképe. Szép kort élt meg, mégis sokkolja a hír, de olvassa tovább a szöveget:
„Csernus Mihály plébános külön engedélye kellett ahhoz, hogy megkezdhesse a tanulmányait. Már ekkor kialakult a pedagógus pálya iránti elkötelezettsége. Kirakta a téglákat maga elé és „tanította” őket. A Szent Imre Polgári Iskola következett ezután, ahol különösen Mácz tanár néni emléke maradt meg benne, akit nagyon szeretett. Mire elvégezte a polgárit, visszatért Magyarországhoz. Nagyvárad. Az ottani képző, ahová jelentkezett, állami képző volt. Itt tandíjmentességet kapott, mivel édesapja 50 %-os hadirokkant volt. Hasonló okok miatt került Ernő bátyja is Pápára. Nagyváradon az internátusban együtt laktak az akkori Magyarország keleti részeiből érkező tanulókkal Sepsiszentgyörgytől Debrecenig. Nagyon zárt intézmény volt ez a 200 fős kollégium, naponta egyszer mentek ki csoportosan. Akkoriban román szót nemigen lehetett hallani a városban. A románt, mint idegen nyelvet tanulták heti két órában. Még egy éve volt hátra, amikor odaérkezett a front 1944 őszén. Ekkor hazajött Endrődre.”
A betűk lassan elmosódnak, helyükbe emlékképek lépnek. Maga előtt látja Irma néni felejthetetlen mosolyát, magas, vékony alakját, amit a bő tanári köpeny sem tudott elrejteni. Lassan fél évszázada, hogy a tanítónő tanította. Úgy tűnik, mintha egy szempillantás lett volna…
… gyermekkora képei egyre élesebbé válnak, látja magát hosszú, copfos hajjal, amint az iskola fehérre meszelt falai között ül a többi osztálytársával. Nem emlékszik hányadik padban, csak arra, hogy a tábla nagyon közel van. Az első, vagy a második pad lehetett. Iskoláskora harmadik, negyedik osztálya meghatározó volt későbbi diákéveire is. A Szarvas régi iskolaépületének ma már hűlt helye, lebontották. Az 1889-ben átadott két tantermes (Kiszely-féle) iskola sok diáknak adott otthont több mint száz év alatt. Amióta a Rózsahegyi Kálmán Iskola összes diákja beköltözött a Holt-Körös partján újjáépült nagy iskolaépületbe, az öreg iskola, úgy, mint a többi, szerteszét a faluban, üresen maradt. Némelyiket hasznosították más célra, de felújítani nem volt érdemes, ezért a lebontására született döntés.
A tanterem vastag gerendás mennyezete, az olajos padló jellegzetes szaga elevenen él benne. Két évig a második otthona volt. Felejthetetlen és kitörölhetetlen évek. Olyan élesen látja már maga előtt Irma néni nyugodt, bölcs tekintetét, mintha tegnap lett volna. Látja az ellenőrző könyvében a sok-sok ötöst. Ennél rosszabb érdemjegy még véletlenül sem akadt. Kitűnő tanuló volt. Sosem kellett biztatni, óriási tudásvágya ösztönözte a tanulásra. Hamar észrevette a szigorú tanító a szorgalmas diákot, a tanórákon megmutatkozott lelkesedése belopta magát a szívébe. De a kisdiák is rajongott tanítója iránt.
Nem kevésbé tisztelte első- és második osztályos korának nevelő-tanítóját, Kati-Mari nénit. Az egész falu ezen a néven ismerte. Sokáig nem tudta valódi, becsületes nevét. Olyan alapossággal tanította a nebulókat a betűvetésre, olvasásra, számtanra, amire későbbi tanulmányaik során könnyen építkeztek. Már elsős kora óta játszott tanárosat. Nem a téglákat, a babákat ültette sorba a sezlonon. Nekik magyarázta el a leckét. Jó hallgatóságnak bizonyultak, hiszen türelmesen és szótlanul végighallgatták. Feleltette is őket, naplót vezetett, elképzelt nevekkel, ebbe írta az osztályzatokat. Soha senkinek nem beszélt erről. Restellte volna, ha osztálytársai megtudják ezt a tanáros játékát.
Harmadik osztálytól elleste Irma néni kézjegyét is. Ezután az osztályzatok mellé csak a „Tné”-t írta, ahogy tőle látta. Erről sem tudott senki. Még a szülei sem. Lehet, hogy benne is alakult, formálódott valami a pedagógus pálya iránt, ahogy Irma néniben már ötéves korában.
„1945 januárjában ment vissza Nagyváradra azért, hogy ne veszítsen el egy évet. Édesapja szánkóval vitte el a Körös-parti városba, ahová kétnapi utazás után érkeztek meg. Júliusban már a román rendszer szerint képesítőzött. Tehát Magyarországon kezdte el a képzőt és ugyanabban az iskolában, de Romániában fejezte be. Az oklevelét elismerték itthon. Endrődön akkor nem volt üres álláshely, így Orosházától 11 km-re egy tanyasi iskolába került. Először a felső tagozatot tanította, 5-8 osztályt egyben. Ő még nem volt 20 éves, miközben néhány ismétlős diákja már 15 éves volt. Később az alsó tagozatot kapta meg, ahol szintén összevonva tanított négy osztályt. Így emlékezett erről az időszakról: „Azok az aranyos tanyasi gyerekek, mint egy tiszta, hófehér tábla, úgy jöttek az ember elé. Kisasszony — így szólítottak a szülők —, csak a bőrével számoljon! A legteljesebb bizalommal voltak irántunk, nem is volt bajunk a fegyelmezéssel. Sok tehetséges is volt köztük. Voltak, akik már másodikos korukban megtanulták a negyedikes anyagot is. Az egyik szülő hozta az ebédet, a másik hetente kenyeret sütött. Nagyon sok kóstolót is kaptunk és „csíramálét”, ami ott egy különleges étel volt. A városból is ők hozták nekünk a szükséges dolgokat. Villany nem volt, így az órarendet úgy állítottuk össze, hogy télen közös tornával vagy énekkel kezdtünk, amikor még sötét volt.”
„Villany nem volt, így az órarendet úgy állítottuk össze, hogy télen közös tornával vagy énekkel kezdtünk, amikor még sötét volt.” Visszhangzik újra és újra a tanítónő hiteles vallomása. Nem panaszkodott, nem volt kinek. Nem várt külső segítséget, hisz úgysem kapott volna. A többi tanítóval együtt megoldották maguk az ehhez hasonló nehéz helyzeteket. A második világháborút követő években az oktatás ügyéért felelős vezetőknek az oktatással kapcsolatos tennivalóik háttérbe szorultak.
„Három év múlva férjhez ment Tankó Andráshoz, aki szintén ott tanított. Ő Erdélyben született. Csíkszeredában járt gimnáziumba, Marosvásárhelyen pedig tanítóképzőbe. Vasutas édesapját családjával együtt kiutasították Romániából, mivel nem tette le a román esküt. Vagonlakók lettek ekkor egy ideig, mint oly sok ezren az akkori Magyarországon. Végül Szegeden fejezte be a képzőt.
Férje testnevelő tanár majd tanfelügyelő lett, azonban egy nagyon gyors lefolyású betegség következtében 1968 januárjában, 45 éves korában elhunyt…” — írja Giricz László —, „majd abban az évben halt meg édesanyja is, így teljesen egyedül maradt két gimnazista gyermekével.”
… Erre az időre nagyon emlékszik a másik tanítvány, jómagam. Emlékszem a fekete ruhára, amit akkoriban hordott. Ettől még vékonyabbnak látszott. Így látom most is magam előtt. Pedig később is sokszor találkoztunk, de mégis így bukkan fel az emlékeimben. Azt hiszem, akkor, mély gyászában a tanítás adott neki lelkierőt. Szívvel-lélekkel tette a dolgát. A fekete ruhát nagyon sokáig viselte. Azt hiszem negyedikes voltam, amikor tavasszal színes ruhában jött az iskolába. Gyerekfejjel nem fogtam fel, milyen mély fájdalmat cipelt nap, mint nap. Ugyanúgy mosolygott ránk, mint azelőtt, ha rossz fát tettünk a tűzre, megdorgált, apró csínytevéseinkért megkaptuk méltó büntetésünket. Szeretett bennünket, s mi viszontszerettük. Nagy gyászából semmit sem érzékeltetett velünk. Ezekben az években, azt hiszem mi voltunk az ajándék az életében.
A falakat lebontották, az iskola épületét megsemmisítették. Öreg volt, valószínű sokba került volna a felújítása. Nekünk, egykori tanítványoknak az emlékében az iskola falait soha, semmilyen buldózer már nem semmisítheti meg. Mert azok a falak, s a falak mögötti tantermek már örökké emlékeinkben élnek. Nagyra becsült, szeretett tanítónk alakja, egész emberi lénye kitörölhetetlenül része lett iskoláskorunk néhány boldog évének.
Legutóbbi módosítás: 2017.08.18. @ 12:43 :: Szulimán Eleonóra
