A budapesti szűkölködésből tovább kellett lépni. Francinak zsebében volt már az oklevél, mégsem könnyen talált helyet, ahol képzett, ámde kezdő állatdoktort alkalmaztak volna, hiszen csak akkor kerestek orvost, ha már nagy a baj, és egy kezdőre bízni a vészhelyzetet elég kétes eredményt ígér. Dorogon átmenetileg kapott ugyan munkát, de csak mint helyettesítő, amíg az állandó lódoktor betegeskedik. Itt született meg Karola második kislánya, aki az Irma nevet kapta a keresztségben, de be sem rendezkedhettek, mert az idős kolléga szépen gyógyult.
Így hát égből pottyant ajándéknak számított egy volt oktatójától kapott üzenet, akiről tudták, számon tartja jó képességű tanítványait, elhelyezkedésüket segíti. Franz felkereste, és a tanár kezességet vállaló ajánlólevelével Esterházy herceghez küldte, aki a bérbe adott ozorai birtokára keresett állatdoktort. A herceg azonnal szerződtette a fiatal „csontkovácsot”.
Reménnyel teli, nagy izgalommal indultak útnak az ismeretlenbe.
A távol élő Esterházyak tulajdonát az akkori bérlő irányította, a község is a hercegi birtok része volt. Ozora főterén takaros, a későbbi polgári igényeknek csak jóindulattal nevezhető, de a kornak megfelelő, általánosan elfogadott komfortú, nádfedeles, de tágas házak egyikét kapták szolgálati lakhelynek.
Karolának köszönhetően rövid idő alatt otthonosan berendezkedtek, azzal a szándékkal, hogy itt végre szárnya alá veheti a távollévő gyermekeit is. Meg is próbálta… Legidősebb lányuknak nyolcévesen csak annyit tanítottak meg hogy: „Nem tu-dok ma-gya-rul”. A kis Mariának a nénikéjénél töltött mesés évekhez képest, a hirtelen kapott új, falusi környezet először izgalmas kalandnak tűnt, sütkérezhetett végre a mama szeretetében is, de hamar érezte elviselhetetlen sivárságnak a vidéket az osztrák fővárosi kényelemhez képest. Csakhamar úgy döntöttek, hogy a kislány tanuljon mégis inkább bécsi, mint a kis falusi iskolában. Visszatérhetett ugyan Matild tani védőszárnyai alá, de a szünidőkben mindig repült édesanyja és testvérkéi körébe — mint ahogy bátyuskája is — élvezni a családba tartozás örömét.
Károlyka Ischl-ből, a bentlakásos iskolából mehetett Nussdorfba a nagyszülőkhöz akár egész hétvégére is, a fiúcska azonban anyjához és Francihoz vágyott, alig várta az évzárót… Féltékeny nagyanyja mégis inkább maguknál tartotta volna a hosszú vakációkra is. Schorn papa szelíd erőszakkal győzködte élete párját, hogy a fiúnak szüksége van az anyjára, meg aztán ott élnek a testvérei, akiket ismernie kell.
— Ne feledd, ők is a mi unokáink… — mondta ki, aztán máris visszaszívta volna, neje megsemmisítő pillantásától sújtva. — Francira is gondoljunk… — tette hozzá reménykedve.
Az idő múlásával Terezának kénytelen-kelletlen engednie kellett a szigorból. Károlyka kitűnő bizonyítványát látva, egyetlen kérését nem tagadhatta meg. A fiú utazhatott családjához az új otthonukba, ahányszor akart.
A kis Irma még nem volt két éves, amikor Karola ismét áldott állapotban, boldogan ölelhette magához cseperedő gyermekeit, és hamarosan megszületett Palika, majd Berti…
A korra jellemző bőséges gyermekáldás nemhogy megviselte volna, inkább kivirult, természetesen vállalta újabb és újabb gyermekét… kislányos teremtésből boldog szépasszonnyá érett.
A következő évtized azonban a nagy veszteségeket is meghozta. Hat év alatt három újszülöttjét kellett eltemetniük. Sok apró sírhant árulkodott arról, hogy a halál aratott azokban az években a csecsemők között, ezért az új kis emberkéket azonnal megkeresztelték, életük első óráiban. Így kaphattak sírhelyet, keresztjükön a nevükkel Karola és Franz kisfiai is, Ferenc, Vilhelm és Nikolasz.
Karolát összetörte ez a sok csapás, a régi depressziója visszatért és már-már elhatalmasodott rajta, megszállottan járt a falu szép, de a legnagyobb nyárban is hideg barokk templomába, buzgón imádkozott órákon át, míg Franci haza nem támogatta átfázott kis feleségét.
Aztán újabb reménység hozta vissza az életbe.
Az új országba beilleszkedést egyébként sem mondhatták könnyűnek, de nagy hiány volt állatdoktorokból, Franci jó gyógyítónak bizonyult, ez a híre gyorsan terjedt, elfogadták, befogadták. Egyre növekvő család feje lett, úgy érezte, ebben az országban révbe ért… elkötelezte magát, hát magyarrá kell válnia. 1903-ban Huszár Ferencre magyarosította osztrák nevét, Josefnek három árváját is nevére vette, így is hivatalossá téve, hogy sajátjainak tekinti őket. Az Ausztriában tanuló két gyermeket magyar tagozatú osztályba íratták be.
Mindezt szintén javára írták a környék gazdálkodói, és egymásnak ajánlották, kis és középbirtokosoktól a kispolgárokon át szegényparasztokig, hisz minden kis és nagy vidéki portához hozzátartozott az állattartás, sokszor terjedtek járványok, előfordultak nehéz ellések, bajok, amiket a sokat tapasztalt gazda sem tudott kikúrálni. Ahogy a falusiakat jobban megismerte, az egészen szegénysorban élők állatait is gyógyította, nem egyszer akkor is, ha nem azonnal, vagy egyáltalán nem tudtak fizetni. Nyomorúságos életük, barlanglakásaik, kunyhóik nem csak részvétet keltettek benne, hangot is adott nemtetszésének. A hercegi birtok bérlőjét okolta, a majdnem ingyen napszámok miatt, ezért vele amúgy is örökösen perlekedett, mivel az uradalmi béresek istállószerű házai kezdettől mélységesen felháborították…
Hosszú hodályok egymás után, bennük zsúfolt lakások sorakoztak, az egyes bejáratokon közös konyhákra lehetett bejutni, ezeken négy család osztozott, abból jobbra is, balra is nyílott egy-egy szoba, mindegyikben két-két család szorongott. A legcsekélyebb intimitást is nélkülözték a zsellérek. Ott élték le ifjú házasságtól halálig az életüket, szültek és gyerekeket neveltek, betegeskedtek, veszekedtek, vagy örültek egymásnak, nevettek és sírtak… összezárva egy másik családdal… Ilyent sem a szülőhazájában, az osztrák birtokokon, sem Erdélyben nem látott Ferenc. Próbált a bérlő lelkére beszélni, hogy több járandósággal, orvossal, iskolával javítsanak a jobbágyok sorsán, mire az intéző legyintett.
— Meglopják azok maguknak, ami kell nekik. Élhetetlen, buta nép ez.
Otthon aztán úgy mesélte el, milyen nyomorral, alultápláltsággal és tudatlansággal találkozott, hogy Karolában rögtön feltámadt a segíteni akarás. Különösen, amikor mindinkább megengedhették maguknak a „terüljasztalkámat”, mivel Ferenc munkáját rendesen megfizették, és hamarosan megszűnt a szűkölködés, háztartási gondok. Annak, és ott próbált segíteni, ahol szükségét érezte.
Ferenc nagy bánatára senkivel nem tudott egy jó „bécsit dajcsolni”, mert a helyi elit teljesen más németet beszélt, mint a lódoktor — már aki ismert más nyelvet is a magyaron kívül —, a pórnép között pedig sok sváb élt. Őket is nehezen értette. Ő maga elboldogult, kicsit törte a magyart, a neje, Karola nagyon, de gyermekeik hibátlan magyarsága már nem is árulkodott arról, hogy nem az volt anyanyelvük. Mire Mariska, Karola halála után, tizennyolc évesen végleg Ozorára költözött Bécsből a szüleihez, a faluba velocipéden bekerekezett a vándorórás Hohlfeld Lénárd, akiről hamar kiderült, hogy anyanyelvi szinten beszéli a bécsi németet. Ferenc papa már látta magát unokával a térdén, órás és ékszerész vejével vígan társalogni… de Mariska meglehetősen makacsul ment a saját maga választotta úton. Szülei óhajtásai ellenében a snájdig és bohém, de szegény, fiatal borbélylegényt, Pápay Jenőt választotta férjül, aki a társaság kedvence volt.
Természetesen a fiatal házasokat is a szolgálati ház fogadta be.
Amikor már rendeződött saját életük, Karola figyelni kezdte a falusiak életét. Kezdetben akadályozta, hogy a magyar nyelvet erősen törte, az ő németét meg amúgy sem értették, hiszen értelmesen beszélni magyarul is alig tudtak, főleg az aprónép. A mezítláb szaladgáló gyerekeket becsalogatta az udvarba, megetette, megmosdatta, sebeiket kezelte. Az idegen asszony eddig senkitől sem tapasztalt, szokatlan tetteiért a nyomorgó falusiak bizalmatlanul nézegették, tartottak tőle.
Karola nem hagyta eltéríteni magát. A nagy karéj lekváros kenyérért mindig megjelenő kis lurkók szülei lassan mégis megszokták különcségeit, sőt később elfogadták furcsa nyelven, de kitartóan osztogatott tanácsait a gyógyításban, tisztálkodás fontosságában, titkos asszonyi gondokban, és a nép tisztelni kezdte érte.
Annál is inkább nőtt a tekintélye, mivel a gazdag családok is hozzá kezdték járatni csemetéiket, amikor megtudták, hogy Huszárné igazából tanítónő. A faluban sokan sváb nyelvjárásban beszéltek, nem akarták ezzel a tájszólással útra bocsátani a fiatalokat, amikor felsőbb iskolába íratják őket, hát felkeresték a kéréssel, hogy eredeti német nyelvre tanítsa őket. Szívesen vállalta is csekély fizetségért, és ez sem maradt titokban.
Ferenc sem csupán a szakmai tudásával és segítségre szorulók iránti érzékenységével lopta be magát a környék lakóinak szívébe, hanem fanyar humorának hírét is terjesztették. Ki-ki a maga szemszögéből értékelte. Emlékezetes vacsoráikról napokig beszéltek, és nem csak Huszárné híresen finom főztje miatt. A doktort néhányszor fel is bosszantották a kissé fantáziaszegény társaság közül azok, akik előszeretettel meghívatták magukat hozzájuk, meg másokhoz is, de a vendéglátás viszonzása tőlük igencsak gyéren fordult elő.
A legközelebbi bevásárló útján különös darabot pillantott meg egy toalett cikkeket hirdető kirakatban. Nevezetesen egy öblös éjjeliedényt, de nem ám a megszokott zománcozottat, még csak nem is porcelánból, hanem üvegből valót… hát megdöbbentő ötlete támadt. Olyan titokzatosan cipelte haza, hogy még a mama elől is sikerült eldugnia.
Kivárta, amikor eljött a következő vacsora, amire minden potyalesőt meghívott (de csakis őket), és a takaros kis parasztlánnyal — akit azért tanítgatott Karola, hogy majd felvegyék a kastélyba szolgálónak — gyanúsan sutyorgott egy sort, miközben a lányka előbb értetlenül tátotta a száját, majd olyan vihogásba fogott, hogy rendre kellett utasítania. Aztán mielőtt a forró májgombóclevest kimerték volna a házigazda tányérjába is, intett a lánykának, de figyelmeztette, türtőztesse ám magát… Mindenki égett a kíváncsiságtól, sejtve, hogy itt valami tréfa készülődik.
A lány — vörös képpel a visszaparancsolt, kitörni készülő nevetéstől — behozott egy asztalkendővel letakart tálat, és Ferenc elé tette, aki a kendő felett összedörzsölte tenyerét, majd széles mozdulattal felfedte a titkot.
Az asztal körül előbb döbbent felhördülés, még apró sikoly is hangzott, majd halálos csend következett… A csillogó, félre nem érthető, átlátszó edényben aranyszínű lében úszó, barna valamik úsztak.
Ferenc földöntúli mosollyal nézett körbe, aztán fogta a leveses kanalát, és „Lássunk hozzá” — felkiáltással, jóízűen hozzálátott a sörbe áztatott, olvadozó mézeskalács bekebelezéséhez.
Előkerült ám a repülősó, ezúttal az edzett Karola is majdnem lefordult a székéről. A fárasztó, ingyen szolgáltatott vacsoráknak azonban ezzel, egyszer s mindenkorra végét vetette, míg a valódi jóbarátok, akik az ingyenevők ellen eddig semmi védekező manővert nem tudtak kitalálni, örökre megmaradtak. Ők értékelték a hírt, a durva, de érthető célzásról.
Az már egészen enyhe megjegyzésnek tűnt a papától, hogy temetésre soha nem ment, és amikor ezt számon kérték tőle, megvonta a vállát: „Ő sem jön el az én búcsúztatómra, figyeljétek csak meg.”
Kedvenc kutyáját még Dorogon Mukinak nevezte el, hozta magával a család. Ozorán derült ki, hogy a főutcán lakik valaki, akinek a keresztneve Nepomuk. Ő jókat derült ezen, de nem úgy a Mukinak becézett őslakos, aki dühében szerzett egy csúnya korcsot, és Huszárnak nevezte el… Na, elérte vele, hogy dédapánk oldalát fogta, amikor a kutyáját sétáltató Muki úr, a házuk elé érve így szólongatta, utasítgatta jó hangosan a szegény ebet: „Ide gyere, Huszár! Szolgálj szépen, Huszár!”
Ám még tartogatott az élet boldog eseményeket.
Margitka születéséért azért is hálát adtak Istennek, mert a három eltemetett fiúcska után kislány volt, és végre életrevaló. Karola újra kivirult, és nemsokára legidősebb, férjezett lányával csaknem egyszerre vártak gyermeket. A legifjabb Huszár testvér, Istvánka születését csakhamar követte az első unoka, Jenőke, és 1910-ben, amikor Mariska második kisfiát, Karcsikát szülte, megszületett a legkisebb Huszár testvér, Erzsike.
Karola tündérkertje egyre népesebb lett Ozorán. Hosszú, boldog nyaralások hozták össze a nagy családot, az egykor boldogtalan nussdorfi feleség otthonában. Végre büszke édesanyává válhatott.
Karola kicsit szorongva, de büszkén segítette, figyelte kilenc élő gyermeke felcseperedését, törekvéseit, küzdelmeit, sikereit.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
