A hegedű
Eszmélésemet egy viharsarki városka apró majorjában, Fecskés pusztán még könnyebben Negyvenhatban (Negyvenhatos majorban) kezdtem. Azért hangsúlyoztam ki, hogy eszmélésemet, mert nem itt születtem. Szülőhelyem a huszonhármas számú major volt: Külső Pereg puszta. A bábaasszony egy nagyon kövér, szőke, alacsony asszony volt. A húsz hónapra utánam érkező húgom is nála született. Még háznál születtünk, mert ez volt a praktikus és a megfizethetőbb.
Édesapánk nagyon szépen tudott hegedülni. A háború után közvetlenül gyakran felsírt a hegedű hangja. Volt is mit siratnia. A családunknak gyakorlatilag minden vagyona a mai Románia területén maradt. Amit szóval nem lehetett kimondani, azt kimondta a hegedű. Mi gyerekek nem is tudtunk sok mindenről, mert a felnőttek iparkodtak előlünk is eltitkolni az igazságot. Megértem őket. Ha kitudódik, hogy mit vesztett a család az elcsatolásnál, akkor esetleg kitelepítenek bennünket, vagy éppen osztályidegenné válunk saját hazánkban. Nagyon keserű és szomorú sorsa volt ez a családomnak.
A hegedűszónál tartottam. Kértem édesapámat, hogy énekelje a szépen szóló nótát, de azt mondta,
— Nem lehet, indexen van.
Fogalmam sem volt mi lehet az index, de én azt egy sötét rossz dolognak gondoltam. És amikor később is hallottam a Székely himnuszt, meg a Krasznahorka büszke vára dalt én bizony a gyönyörűséges zenétől sírtam, és ma is, ha meghallom, nem marad száraz a szemem.
Hogy tud egy kicsi gyerek lelkébe így beleégni az emlék, talán soha nem tudom meg. Az édesapám játéka csodaszép volt. Belecsomagolta keservét, életét és gyermekei életét is a szívhez szóló hegedű hangokba. Annyira szerettem a nagyobb ünnepeket, vagy azt az időszakot, amikor a banda éppen nálunk zenélt, s én hallgattam a szebbnél szebb nótákat, és a nagyritkán felhangzó indexre tett dalokat.
Azután betegsége okán véget értek az együtt zenélések, élete végére a hallását is indexre tette a teremtő.
Éppen úgy, mint az enyémet. Lehet bármilyen fejlett az eszköz, ami lehetővé teszi számunkra a hallás javításának az élményét, nem ér fel a természetes hallással, csak egy pótlék!
A citera
Még ebben a kis negyven-ötven lakóházas kis majorban éltem, még iskolába sem jártam, amikor a szomszédunk, a Béla bácsi felhúrozta a citeráját. Gyorsan terjedt a hír, Piri néni és Béla bácsi a gyerekeknek bált rendez délután. Lesz főtt kukorica, meg mákos kalács. Nagy szó volt ez az ötvenes évek legelején. Már betakarítás után, a mák is megtermett, a kukorica is annyira beszemesedett, hogy lehetett főzni.
A Klapeczky család négytagú volt. Nálam két és négy évvel idősebbek voltak a fiúk, és nagyon szégyenlősek. Vagy huszonöt, harminc gyerek összejött a bál kedvéért, de lehet, hogy a mákos kalács és a főtt kukorica csábította a gyerekhadat. Én a zene miatt mentem, mert a finom csemegék közül egyik sem volt a kedvencem, egy szelet üres kalácsot kaptam Piri nénitől, mert tudták, hogy semmiféle édeset nem eszek meg. A citerazene csodálatos, és olyan titkos ajtókat nyitogatott a lelkemben, hogy a hangjától mindig vidám és jókedvű voltam. Vidám csárdások, polkák, néha olyan dalok, amikre nem lehetett táncolni, de nagyon jól esett hallgatni. Ez volt a mi zenei szórakozásunk. A kislányok bátrabbak voltak, mint a fiúk, mert a fiúk inkább a bekötött fejű seprővel vagy a sütőlapáttal táncoltak, mint lányt kértek volna fel, de a lányok szívesen táncoltak egymással is. Még nyolcéves koromban is szívesen jártam vasárnap délutánonként gyerekbálba Piri néniékhez, az egy szem citera Béla bácsi gyors kezei alatt tökéletes báli zenekarrá alakult.
Kisebb húgom születése táján az ötvenhármas évtől már nem volt kedve a magyar parasztnak vasárnapi bált rendezni a gyerekeknek. Leszoktunk a vidámságról, és örültünk, ha görhéből, vagy máléból jutott elég, mert a kenyér, az a parasztok asztalán kifogyott a héjából.
A tárogató
A tárogatóval már a hatvanhetes év nyarán megismerkedtem. Volt iskolatársammal találkoztam, szerelem, majd hosszú-hosszú, gyönyörű kapcsolat lett belőle. Amikor vőlegényem segített felszedni a veteményesben a termést, egy nagy kosarat megpakolva elmentem vele háztűznézőbe. Akkor mutatott be a családjának. Kicsit félve, mert akkor még a fiatal nők nem nagyon mentek háztüznézni, de én szerettem a kihívásokat és kíváncsi voltam, kiknek a fiába is szerettem bele. A fogadtatásom jól sikerült (látszólag), mert, nem dobtak ki. De nem mindenki örült annak, hogy én „egy elvált asszony vagyok”. Mellesleg a vőlegényem is elvált, de én voltam a nő, rajtam nem volt sapka.
Anyósjelöltöm az mindenre nagyon kíváncsi volt. Mondhatnám, levizsgáztatott, (De ez most nem az a történet). Apósjelöltöm pedig, hogy mentse a neje tolakodó kíváncsiságát, elővette a tárogatót, és a Krasznahorka kezdetű dalt kezdte el játszani rajta. Én amint meghallottam a csodálatos dallamot, mint akit elbűvöltek, megálltam az én kedvesem édesapja előtt, úgy hallgattam a gyönyörű dalt. Szememből ömlöttek a könnyek, míg a tárogató szívszaggató hangja szólt, anyósjelöltöm pedig, mint a kotló a vízparton, szaladgált és retteget, hogy mindjárt itt a rendőrség.
Apósjelöltöm meg,
— Muzsikálni ebben a büdös világban is lehet, nyugodjál már meg Örzsi, nem jön senki! Ők már ezt a nótát nem ismerik! — értette a még akkor is indexen lévő gyönyörű dalra. — Látom, te ismered!
Ezt nekem mondta, de hogy a családi béke megmaradjon, áttért a mandolinra, azzal folytatta a zenedélutánt. Később a gordonkával fejezte be, és nagyon jól sikerült a háztűznézőm.
Férjem haláláig tartott!
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:52 :: Győri Irén
