A táltos lánya 23. Gök Tengri! Szakasztott atyja!

Sári Kán felajánlja Bolannak lánya, Ilkay kezét, és hogy legyen az utódja. Bolan nem fogadja el az ajánlatot, sőt feleségül veszi Babbát.

Ha Bolan ezek után Ilkayt is nőül veszi, a kán lánya másodikként is a rangosabb asszony lett volna a jurtában. A férfi neki köszönhette volna a káni cím örökösének kijáró tiszteletet, hiszen nem igazi kanzade, mert nem a Bas Kort Ana leszármazottja. Nem folyik ereiben kék vér.[1] Ám e nősülést Sári Kán ajánlata után válasznak lehetett tekinteni: nem kell neki Ilkay, inkább kán sem lesz. Vagy fordítva? Inkább nem kell Ilkay keze sem, hogy ő lehessen majd a kán?

— Ha nem kell, hát nem! Térden nem foglak kérni! — dühöngött az öreg.

Így is megalázkodott előtte. Az utódjának — leendő vejének — kiválasztásában nem volt könnyű dolga. Kérő akadt volna elég, hiszen Ilkay egyik legszebb nő volt a baskortok között. Ám pont a hozományként járó kán örököse cím tette nehézzé a döntést. Sorban mindegyikben talált hibát. Olyant keresett, aki Ayin és Bolanon egyszerre tegyen túl minden szempontból. Be akarta bizonyítani annak, aki előtt megalázkodott, hogy talál különbet nála. Amint telt az idő a hiábavaló keresgéléssel-válogatással, kezdte a mércét egyre alacsonyabbra engedni. Először a jenei orduból való származás feltételéről mondott le. Majd, hogy Ilkaynak legyen kedvére való. A fiatalasszony belenyugodott az uralkodók lányainak sanyarú sorsába: a nép érdekének kell alávetnie magát. Sári Kán már-már kész volt belenyugodni abba is, ha nős lenne, aki elveszi Ilkayt, amikor rátalált Arüszlan [2] (oroszlán) mergenre.

Fiatal kora ellenére, kiváló hadvezér hírében állt. Legénykorában kétszer is győzött a Teremtés ünnepén tartott viadalon, másodszor csak egyetlenegy kihívója akadt. Házasságából gyermek nem született, felesége pedig nemrég halt meg egy balesetben. Eltaposta egy megvadult bika. Megnyerő külsejéhez határozott jellem társult, batirjai szinte istenként tisztelték. Ilkaynak, még mielőtt személyesen megismerkedett atyja által kiválasztott jövendőbelijével, egy sóhaj szaladt ki a száján:

— Jaj, csak jó atyja legyen Dilaynak!

A bemutatkozó vőlegény aztán eloszlatta kételyeit. Sári Kántól, leendő apósától jó előre megérdeklődte, mi lenne az, aminek unokája örvendene, mert hát leendő mostohalányához nem mehet üres kézzel. Így hát lépes mézzel a kezében közeledett hozzá, de nem aratott nagy sikert, pedig akkor még nem is közölték vele, ő lesz a mostohaatyja. Dilay, aki az ötödik telét alig érte meg, nem épp egy jövendő kánnak kijáró tisztelettel fogadta. A felnőttek el nem tudták képzelni mi ütött az egyébként barátságos kislányba, aki kedvességével az egész jenei ordu kedvencévé vált. Na persze, nem ártott a kánnal jóban lenni, s minden nagyatya szíve felé a legrövidebb út unokáján keresztül vezet, de Dilay ezen túl is megnyerte a felnőtt szíveket. Arüszlán az övét nem. Nem tudni, erélyes, határozott, érces hangja volt-e az, ami miatt a kislány még a lépes mézet sem fogadta el tőle, sőt, kerek-perec szóvá tette előítéleteit iránta, de Sári Kánnak levegőért kellett kapkodnia. Az ilyenkor szokásos: „Ne hozz szégyent a fejemre!” — nem járult hozzá az ellenséges viszony feloldásához. Néhány összepillantásból megegyeztek, nem ez a legjobb pillanat közölni vele, milyen szerepe lesz a férfinak életében. Hagyták inkább elmenekülni a szomszédba kis barátjához.

A bemutatkozó látogatás lejártával Arüszlán még tett egy kísérletet a közeledésre. Ám még akadt valaki, aki osztotta Dilay véleményét. A vőlegény-jelölt nem volt gyáva, de Börű kivillantott agyarai és vészjósló morgása megálljt parancsolt neki is a farkasivadék által kijelölt határon, amelyen Ilkay már egy ideje nyugodtan átléphetett. Biztatta is leendő vőlegényét:

— Majd megszokja a jelenléted. Eleinte engem se engedett oda… S meglátod, Dilay is… Ha jobban megismer, megbarátkoztok.

Nem erőltette kislányát a kényszerbúcsúzásra. Majd…

Nem, nem volt szerelem első látásra Ilkay részéről, hiába volt Arüszlán jóképű férfi. Nem dobbant meg a szíve leendő férje láttán, mint egykor, ha Ayit, de főleg, ha Bolant látta. Ám elfogadta sorsát, amiképp Babba is a nászéjszakája előtt. Egy kán leánya nem szabad ember. A népe érdekeinek rabja. Férjhez kell mennie hozzá. Kell… Atyjának igaza van, a baskortoknak kell egy kánzáde, aki ha atyai ágon nem is, de anai ágon mégis a Bas Kort Ana leszármazottja, és kék vér folyik ereiben.

Ha Ilkay bizakodott jövőjét illetően, és hitt a „Majd megszokjátok egymást, amint mi is atyáddal, és lásd, Babbát is, milyen szerelmesen néz Bolanra, pedig őt elrabolták” — anai meggyőzésnek, Börű magatartása szemet szúrt Babbának.

— Egy kisgyermeknek és egy állatnak hihetetlen megérzései lehetnek…

— Nem kell mindenhol rémeket látnod… — nyugtatta Bolan. — Nézd a jó oldalát… Férjhez megy, s nem kell aggódnod többé. Nem leszel második asszony e jurtában — ölelte át. — Jó, nyitott szemmel járok majd! — ígérte meg.

A gyermeki megérzések egy időre feledésbe merültek, mert Baskortföld másik végén élő Arüszlánnak haza kellett mennie, előkészíteni a költözését, javaival, állataival együtt. Igaz, a hagyomány szerint az asszonynak kellett volna férje jurtájába költöznie, ám Arüszlánnak mint a káni cím örökösének Sári Kán mellett a helye. Bizony jó, ha látja apósa példáját, hiszen van mit tanulnia, amíg átveszi szerepét.

Ilkay úgy döntött, egy ideig még hagyja pihenni kislánya ellenérzéseit, és nem hozakodott elő a hírrel Dilay előtt. Ám alig telt el két nap leendő mostohaatyja távozása után, felkorbácsolódtak az indulatok a jenei orduban. Nem, nem tört ki lázadás, még csak nem is a felnőttek lettek a főhősök.

A gyermek az gyermek, és a kamasz az kamasz volt akkoriban is, és Dilaynak éppúgy kijárt az ébredező férfiasság-szülte komiszkodásból, mint a többi korabeli kislánynak. Ám Alp [3] nem számított arra, hogy a kán unokájának testőrsége is van. Méghozzá fegyveres.

— Hagyd békén! — hasított a levegőbe Csaban hangja.

— Na, mi az, emberizink? Nézzétek, köhög a bolha! — nézett körbe a fiúkon, lesve a hatást. — S ha nem hagyom, akkor mi lesz?

A gúnyolódó Alp több mint kétszer annyi idős volt, szinte felnőtt.

Csaban ökölbe szorult kis keze remegett.

— Azt mondtam, hagyd békén! — rivallt rá még egyszer.

— Adj neki egy nyugtató taslit — ajánlotta Alpnak egyik barátja.

A kisfiú elterült, majd az orrához kapott. Kézfeje vörös lett, amint az orrához ért. A látványtól elöntötte agyát a vér. Előkapta hüvelyéből a fakardját. Egy pillanat múlva egy igazi fegyverrel nézett szembe, amelyet Alp nemrég kapott atyjától, hiszen nemsokára felnőtté avatják. Dilay sikítani kezdett, de nemcsak ő. A nagyfiú kétszer hosszabb fegyverével körözött egyet, majd döfött. Nem akarta súlyosan megsebesíteni, csak megszúrni egy picit és megijeszteni. Nem sikerült. Csaban villámgyorsan perdülve egyet, félreütötte a támadó fegyvert, majd odacsapott tompa fakardjával. Alp felszisszent, bal csuklóját érte az ütés, amikor jobb híján önkéntelen védekezésként maga elé tartotta. Ezzel a játék véget ért.

— Azt a ringyó anádat! Ezért megfizetsz! — emelte magasba éles fegyverét, hogy lesújtson, de ugyanabban a pillanatban mennydörgő hang hasított a levegőbe, a Levent mergené:

— Fegyvereket letenni! Azonnal! Baskort baskortra nem támad karddal! Akad elég ellenség!

A két harcias kakas megdermedt a hangtól. Alp lépett elsőnek hátra leengedve fegyverét. Csaban még megvárt egy második felszólítást, mielőtt követte példáját.

— Kérem ide mind a kettőt! — nyújtotta kezét a mergen a fegyverek után. — Van eszed? Megölhetted volna! — förmedt rá a nagyobbikra.

— Ő vette elő a kardját! És né, mit tett! — mutatta sérülését, melynek széle máris megkékült.

— Csúfot űzött Dilayból! — sziszegte vissza Csaban.

— Ha egymásnak akartok esni, hát essetek! De intézzétek el fegyver nélkül! Bars! — szólt oda a fiatal férfinak — vigyázz, tartsák be a szabályokat! Ökölhasználat kizárva! Álljátok őket körbe, mint a Teremtés Napja alkalmával tartott viadalokon! — dörögte, majd otthagyta őket.

Levent mergen arra számított, hogy „az emberizink” — amint a fiúk nevezték a kis Csabant — meghátrál, hiszen az előkészületek alatt van ideje lehűteni első felindulását, s nem ő volt az egyetlen, aki erre számított. Mindannyian tévedtek. Amint meglátták, ledobni magáról a ruhát, lemeztelenítve felső testét, hogy ne adjon fejjel nagyobb ellenfelének fogást a ruháján, igencsak elindult a pusmogás. Akadt meglepett, hitetlenkedő, kíváncsi, gúnyolódó, de aggódó és elismerő hang is.

A két bajvívó felállt egymással szemben. Alp még megfogta jobb kezével sajgó bal csuklóját és körözött egyet vele, mintegy jelezve: „Ezért most megfizetsz!” Na persze, és a megaláztatásért, hiszen egy alig öt telet megért emberizink „sebesítette” meg. Csaban arcán a dac és gyűlölet a jó szem számára félelmet takart.

— Még meggondolhatjátok magatokat — ajánlotta a menekülő útvonalat Bars Csabanra nézve.

A kisfiú a férfira nézett, majd ellenfelére, kinek szemrebbenésig gúnyossá váló pillantását is meglátta. Nem! Nem fog megfutamodni! Hogy majd legyen oka gúnyolódni! Csak azért sem! Kis keze ismét ökölbe szorult.

— Ököl használata tilos! Hallottátok, mint mondott Levent mergen! Rajta! — állt ki Bars is a porondról.

Egymásnak feszültek… Na, valljuk be, ez kissé túlzás. Alp azonnal elkapta, felemelte, majd röhögve földhöz vágta. Csaban arcával egy apró pocsolyában kötött ki, amely a fűszálak közt bújt meg, a reggeli eső maradékaként. Ám Alp tévedett, amikor azt hitte, ezzel vége. Csaban végigmaszatolta a sarat az arcán, majd újra nekiugrott. Hasonló sorsa jutott, egyenesen orral ért földet, és ismét eleredt az orra vére. Csaban lassú mozdulatokkal állt fel, vérző orrát meztelen vállába törölve. Záporoztak felé a gúnyos megjegyzések.

— Alp, hagyd abba! — szólalt meg egy mértéktartóbb hang.

Ám nem neki kellett volna mondani. Csaban ellenfele válla fölött meglátta közelgő atyját. Nem, előtte nem fog gyávának mutatkozni! Ismét nekirontott ellenfelének.

— Gök Tengri! — futott ki valakinek a száján. — Szakasztott atyja! Emlékeztek Ayival?

— Neem… Ez túltesz rajta is…

Ezúttal Alp, aki nem látta a háta mögött közeledő Bolant, nem elégedett meg a földhöz vágással, hanem szándékosan a pocsonyába nyomta Csaban fejét.

— Kérjél bocsánatot, vagy megtanítlak legelni! — verte bele az orrát még egyszer a sárba, s mivel a kisfiú konokul hallgatott, megismételte.

Ekkor már egyre többen követelték a küzdelem végét. Bars is közbeavatkozott volna már, ha Bolan figyelmeztető ujja Alp háta mögül nem inti csendre. A bíráskodással megbízott férfi értetlenkedve tett eleget a felszólításnak. Végeredményben, ha az atyja ezt akarja… .

— Hogy kérjen bocsánatot, amikor szája a sárban van? Engedd már el, Alp! — kiáltotta egy lány.

A fiú elengedte, majd megállt felette.

— Na, elég? Mersz még kikezdeni velem, kölyök? Fél térdre, és kérj bocsánatot! — ismételte meg a felszólítást.

Csaban csigasebességgel tápászkodott fel, közben ellenfele mögött a hátsó sorokban álló atyjára pillantott, majd lassan ereszkedett féltérdre. Ám mielőtt térde földet ért volna, fejét előre hajtva faltörő kosként lendült ellenfele gyomorszájának. Alpnak elakadt a lélegzete. Mire észbe kapott, már a földön feküdt, Csaban a mellén térdelt, s magasba emelte az öklét.

— Állj! — süvített egyszerre a levegőbe Bars és Bolan hangja is.

— Öklöt nem használunk! — kiáltotta Bars, és közéjük ugrott, elválasztva őket.

— Földön fekvő ellenfél megütése gyávaság! — szólt rá szigorúan Bolan a fiára.

Ám Csaban felháborodása nem ismert határt.

— És neki szabad a fejemet a sárba verni?

Hát ez is igaz… A halálos csöndben minden szem várakozóan Bolanra meredt. Vajon mit mond majd Barsnak? Ám ő nem törődött a bíróval.

— Mit tanultál ebből, fiam? — fordult Alphoz. — Ha Csaban kezében igazi fegyver lenne, most itt állnál bal kezed nélkül… S ha nem, átvágott erekkel várnád, hogy elvérezz. Boldogítana a tudat, ha még azelőtt te megölted? Anád és atád mindenképp gyászolna… Fél kézzel nem tudnád elszorítani ereidet, elállítani a vérzést. S ha ez harctéren történik, ott mindenkinek kisebb dolga is nagyobb lenne, mintsem a segítségedre siessen… Mindketten halottak lennétek most! — nézett előbb fiára, majd Alpra. A fiúk lehajtott fejjel hallgatták. — A játék nem fegyver — emelte magasba előbb a Leventtől megkapott fakardot, majd az igazit is — és a fegyver nem játék! — csak az után folytatta: — Ami a fegyver nélküli küzdelmet illeti, mit tanultál belőle? — fordult a nagyobbik felé.

— Soha ne becsüljem le az ellenfelet… — nézett Alp előbb Bolanra, majd lesütötte szemét és nyelt egy nagyot.

— Életedbe kerülhet! — tette hozzá Bolan. — Ismered Emre, Özgür és társaik történetét? Az ordu legjobbjai közé tartoztak. Két, tíz telet alig megért fiú vette fel velünk a harcot. Húsz fegyveres baskorttal… És öten ottmaradtak a harctéren… Mert alábecsülték az ellenséget — tartott hatásszünetet, aztán fia felé fordult. — Szerinted mi történt volna, ha Levent mergen nem lép közbe? Felfogod mekkora veszélybe sodortad magad?

— De csúfolta Dilayt és…

— És mi történik, ha nem lépek közbe, és megütöd Alpot, amikor a földön feküdt?

Csaban felpillantott atyjára, majd, mint aki bűnös dolgot cselekedett, ismét a gyepet kezdte tanulmányozni.

— Megmondom én. Magához tér az első meglepetéséből, és ismét alulmaradsz. Egy sokkal, de sokkal dühösebb, és mint tapasztaltad, jóval erősebb és ügyesebb ellenség kezében… Megtanultad a leckét? Ne kezdj ki az erősebbel!

— De… — védekezett magyarázkodva a fiúcska. Atyja félbeszakította.

— Nincs de! Ha azokra a fiúkra gondoltál, akik akkor szembeszálltak velünk, nekik nem maradt választásuk. Őket megtámadták. Vagy nem erre gondoltál? Mi haszna lenne Dilaynak egy halott testőrből? Megtanultad a leckét, fiam?

— Meg…

— A meggondolatlan hevesség életedbe kerülhet. Akárcsak Emrééknek. És még két intelem, amit soha ne felejts! Egy: soha ne számíts arra, hogy megmentenek. Kettő: soha nem kell bizonyítanod senki előtt. Kizárólag magadnak tartozol számadással. Szabad ember vagy!

— Sári Kánnak, Levent mergennek és neked sem? — feleselt a fiúcska.

Bolan nem tudott elfojtani egy büszke mosolyt. Vág a fia esze, mint a jól élezett kard!

— Sári Kán előtt felelsz, betartottad-e a törvényeket, és számon kérheti rajtad parancsai teljesítését. De nem kell neki bizonygatnod semmit! Ha Levent mergen majd egy csatában feladatot bíz rád, teljesíted, még ha életedbe kerül is. De nem kell bizonygatnod neki, hogy vakmerőbb vagy másoknál, és ezért felnézzen rád. S nem kell bizonygatnod nekem sem bátorságodat, hogy szeresselek!

— De Dilayt…

— Védelmére keltél… Ezért büszke vagyok rád, fiam! De… — nézett előbb az egyikre, majd a másikra. — Nem az a férfi, aki megüt, vagy megaláz egy földön fekvőt, egy gyengébbet. Sári Kán mondta egyszer nekem: „Nem attól van igazi farkasvér az ereidben, ha legyőzöd a nyulat, hanem ha fel mersz állni!” Néha le kell térdelni, hogy legyen, aki felálljon később. Egy halott hős nem áll fel soha többé! Megtanultátok a leckét?

— Meg! — felelték egyszerre.

A tömeg oszladozni kezdett, bár sokan még maradtak, Bolan szavait lesve. Lehet tőle tanulni! Ő fiához fordult:

— Gyere, Ana mossa ki a sebeidet, nehogy begyulladjon.

— Bolan Baba [4], azt a cselt te tanítottad Csabannak? — szólt utánuk Alp.

— Igen…

— Megtanítod nekem is?

— A fiam ellenségeit tanítsam vívni? — sokatmondóan mosolygott rá a férfi. — Akik kardot emelnek rá? Igazit!

— Bocsánatot kérek, nem fog többé előfordulni…

— Ne tőlem!

— Bocsáss meg, mert csúfot űztem belőled! Te erbörű vagy! Igazi baskort!

— Dilaytól is! — követelte Csaban.

— Bocsáss meg, Dilay… Szemétül viselkedtem. Ha még egyszer valaki csúfolni mer, csak szólj nekem!

Bolan várakozóan fiára nézett.

— Te is bocsáss meg, mert kardot emeltem rád, és megsebesítettelek…

— Ebéd után a patakon túli tisztáson! Ti is jöhettek — fordult Alp barátaihoz.

Nem mindenki díjazta Bolan magatartását. Babba tüzet okádó sárkányként perlekedett vele, miközben kisfiát ellátta.

— Hogy hagyhattad, így helyben hagyni! Végignézted az egészet, pedig megállíthattad volna őket! Atya az ilyen?

Bolan rezzenéstelen arccal hallgatta végig. Egy pillanatnyi szünetben csak ennyit mondott:

— Jobb, ha most vérzik az orra, mintsem később gyászolnod kellene. Kapott egy életre szóló leckét. Gondolod, mindig mellette lehetsz?

— Alig öt telet ért meg! Egy ekkora gyermeknek egyik fülén be, a másikon ki!

— Majd én teszek róla, hogy ne! — elmesélte, mit ígért a fiúknak. — Ma döbbentem rá, ezek a legények megtanulják egymástól, miként forgassák a kardot, néha egy-egy fogást a felnőttektől is. Kevéssel felnőtté válásuk előtt kezdünk el foglalkozni velük. Ott is a hangsúly a fegyver használatán van, a harcos-képzésen. S közben egy tévhit képződik bennük már kicsi korukban. Pedig a fegyver nem arra való, hogy hatalmad legyen tőle, hanem tiszteletet kell keltsen a környezetben: „Ne merj bántani se engem, se enyéimet, mert meg tudom védeni őket”. A fegyver csak az utolsó érv… A legeslegutolsó. Ezt valahol nem tanítjuk meg nekik. Erre döbbentem rá, amikor Csaban is, Alp is olyan könnyen előkapta a kardját.

— A felnőttektől látják a példát. Emlékezz Ayira — értett egyet Babba.

[1] A kék vér kifejezést a királyok-császárok és általánosabban a nemesek vérére szokták használni. Első dokumentált említése spanyolországi, és a samgre azul (azur vér) alakban jelenik meg. A mórok illették ezzel a nyugati gót (germán) nemességet, állítólag a mórok sötét bőrétől elütő fehér bőrön átütő kék vérerek láttán. Lamartine is használta a francia piros és a német kék vér szókacsolatokat. (http://www.kislexikon.hu/kek_ver.html a Pallas Lexikon alapján) Szerintem a kapcsolat régebbi keletű, és legalább a Göktürk Birodalom (szó szerinti fordításban Kék Türk) idejére, de inkább még régebbre, a tengrizmus korára vezethető vissza, (ha nem sumérokig!), bár erre írásos feljegyzésünk nem maradt fenn. A kék a tenger és az ég színe, ugyanakkor Tengrit Gök Tengri, azaz kék (szent) Tengri néven emlegették. A heraldikában a kék a nemesség , magasztosság jelképe ugyanakkor a kék eget is jelképezheti. (https://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A9k_(heraldika)) Kék vér tehát nemes, királyi, szent vért jelentett, abban a korban, amikor a szakrális uralkodókat a szent (állati) ősök leszármazottainak tartották. Emesét is a turulmadár termékenyítette meg álmában. Batacsikán akinek leszármazottja volt Dzsingisz kán, egy szarvas és farkas nászából született Ez a szakralitás az akkori uralkodóknak azért kellett, mert egy istennek (vagy leszármazottjának) a szavát nem lehetett megkérdőjelezni, ezért éppúgy, mint az istenek, ő is dönthetett élet és halál felett.

[2] Az etimológusok szerint az oroszlán török eredetű, és az arslanból (ejtsd: arszlan) származik, tatárul jeruszlán, baskírul arüθlan. Mindhárom nyelvben ejtéskönnyítő magánhangzó jelent meg a szó közepén. A θ nagyjából ugyanaz a hang, mint az angol thin-ben vagy Arthurban a zöngétlen th. (A the szóban ezt zöngésen -nek ejtik ).