dr Bige Szabolcs- : Krajcár Béla a nagyvilágban (III)

Csend! Ne pusmogjatok! – szólt ránk a nevelő.

 

  

A Körös-parthoz közel, egy nagy-nagy házban volt az iskola és az internátus. Szent Vince nevét viselte és apácák rendelkeztek felette. Nagyon sok gyerek járt oda, de a bentlakásba csak vidékiek és olyan árvagyerekek voltak, mint én. Láttam őket a nagy udvaron, mikor szünetet adtak két óra között. Egy elkülönített részen óvoda és bölcsőde is volt külön udvarral.

Hogy mennyit szaladgáltunk azon a nagy udvaron! Fák állottak köröskörül, és egy kiskapun keresztül át lehetett menni a virágoskertbe, de oda minket, kis gyerekeket nem engedtek be. A nagyobbak néha engedélyt kaptak, hogy ott sétáljanak. Sokszor leskelődtünk ácsingózva a kerítés mentén, vajon mit csinálnak a sétálók. Valamiket felolvastak egymásnak füzetlapokról.

— Költőnek készülnek — súgta egyik társam.

Fogalmam sem volt, mi lehet az, de szégyellettem megkérdezni, nehogy sült butának tartson. Azért csak ott motoszkált a fejemben a kérdés, és este lámpaoltás után súgva megkérdeztem a mellettem levő ágyban fekvő iskolatársamat, Vilmost. Ő egy évvel nagyobb nálam, és biztosan sok mindent tud már.

— Vili! Mi fán terem az, hogy költő, a nagyfiúk miért készülnek költőnek?

— Olyanok, tudod, akik verseket írnak.

— De miért?

— Tetszik a lányoknak…

— Csend! Ne pusmogjatok! — szólt ránk a nevelő.

Nagy szigorúság uralkodott itt. Az apáca nénik minden hibát észrevettek, és a büntetés sohasem maradt el. Mindenféle elvonások képezték a büntetéseket. Például, szünetben nem lehette kimenni az udvarra, vagy órák után bent kellett maradni az osztályban még egy órát. Szégyenpad is volt, meg sarokba állítás, sőt nem ritkán körmös, vagy fenekes. A legfélelmetesebb az volt, ha a főnöknő elé hívattak. Én magam is így jártam. Nem csak az esti pusmogás miatt, hanem más bűn is terhelte a lelkemet.

Az történt, hogy az osztályban előttem Artúr ült, egy más felekezethez tartozó fiú. Így mondták, más felekezethez tartozik. Nem tudom, ez igazából mit jelent, de azt mondták, és a vallásórán neki nem volt kötelező jelen lenni. Az édesapja Szent Vincének sok pénzt ajánlott, ha rendes embert faragnak a fiából, mert otthon ez nem sikerült. Összeférhetetlen, rossz gyerek hírében állott. Mi, többiek is gyanakodva fogadtuk, de később megszoktuk és engedtük, hogy együtt játsszon velünk. Valamilyen általam ismeretlen okból kopaszra nyírták még otthon, s most ujjnyi sörte borította a fejét. Engem különösen ingerelt a kugli fej látványa, egyik nap bele is vágtam a tollszemből fabrikált nyilacskámat. Beleállt a bőrébe és Artúr úgy visított, mint a fába szorult féreg. Lett is nagy kalamajka. A tanító néni, aki szintén apáca volt, kirángatott a padból, leszidott mindennek, és beállított a sarokba. Órák után mennem kellett a főnöknő elé. Meg voltam, ám ijedve! Olyan kicsire húztam össze magam, amilyenre csak tudtam.

Egy kis szobába vezettek, ahol egy szentkép előtt térdelve imádkozott a főnöknő. Fel sem nézett, amikor beléptünk. Az engem kísérő szóror térdet hajtott és keresztet vetett, s csendben megállt, kezét fejemre téve várakozott. Egy idő után a térdeplő főnővér keresztet vetet és felállt, rám nézett, majd intett a kísérő szórornak, beszéljen.

Beszélt is! Elmondta összes hitványságaimat, hogy este villanyoltás után beszélgettem, hogy nem ülök rendesen a padban, hogy beleszúrtam a tollszemet az osztálytársam fejébe, hogy, hogy, hogy…

— Krajcár Béla! — kezdett halk, de szigorú hangon. Közben mereven a szemembe nézett, s zöld fények csillantak meg a szemeiben. A nagy cirmos kandúrnál láttam ilyen villanást, mikor megpillantotta az eresz széléről a földre leszálló verebet.

Nagy „prédikációt” tartott nekem, megmagyarázva, hogy csak a tanfelügyelő, főtisztelendő Csikós János kanonok úr külön utasítására vettek fel.

— Én, a Szent Vince apácarend vezetője felelek személyesen a nevelésedért. És rendes embert faragunk belőled, még akaratod ellenére is! — fenyegetett.

Ahogy belemelegedett a mondókájába, úgy apadt el bennem a félelem, s kezdtem figyelni, mit is mond. Gyermeki eszemmel próbáltam megérteni a lényeget, kihámozni a beszéd lényegét. Azt magyarázta, hogyha nem viselkedem rendesen, úgy bánnak majd velem, mint azokkal, akik büntetésből kerültek ide. Közben egy nagy felfedezést tettem — a zárdafőnök fél Bácsitól. Fél Monsignore Csikós János kanonok úrtól.

Ezek után, ha valamiért megróttak, mondtam, hogy bocsánat, többé nem teszem és meg fogom gyónni János atyának. Ettől mindig egy pillanatra felhő futott át a nevelő szóror tekintetén. Napról napra kevesebbek lettek a kifogások a viselkedésem ellen. Egy idő után úgy tapasztaltam, mintha több barátom lenne. Vilmos közeledésének különösen örültem, mert szívesen segített a matematika nehéz tételeinek a megértésében. Másik barátom, akinek hasznát vettem — igazi hasznát — Herzig Ottó volt, egy negyedikes nagydiák. Ő segített, hogy tökéletesítsem az irodalmi német tudásomat és a latin nyelvet. A némettel nem volt semmi gond, hiszen otthonról hoztam az alapot, de a latin eleinte nehezen ment. Ottónak köszönhettem, hogy év végére kitűnő lettem belőle. Később is tartottam a tempót, mert jó érzékkel áldott meg a szentlélek. Meg aztán ott állt előttem Bácsi példája, akit itt az intézetben János atyaként emlegettem.

Igazi nagy példaképem Bácsi. Már kisgyerekkoromban is csodáltam, de akkoriban a külsőségek, a megjelenése, mozdulatai, beszéde ragadott magával. Később nagy tudása, s az a tény, hogy a paraszti világból kitörve lett rangos papi méltóság.

Pappá szentelése után a szolgálat mellett továbbfolytatta tanulmányait, rendszeresen látogatta az egyetemeket, hallgatta a híres professzorok előadásait, diskurzusait és mikor eljött az ideje, exameneken bizonyította a tudományok terén elért előhaladását. Tíz hosszú évig folytatta ily módon tanulmányait, s közben ellátta mind a reá ruházott feladatokat. Végül elnyerte a teológia doktora — Theologiae Doctor — címet és a velejáró magas kinevezéseket. Utóbbi kinevezése így szólt:

 

„Mi Első Ferencz József Magyarország Apostoli Királya emlékezetül adjuk ezennel jelentvén mindennek kit illet, hogy Mi kegyes tekintetbe vévén azon erényes szép tulajdonokat, tudományt, tanultságot, példás erkölcsi jámborságot, s egyéb jeles tehetségeket melyeknél fogva tisztelendő CSIKÓS JÁNOS székes egyház kanonokja, keresztelő Szent János czimzetes prépostja királyi kegyelmünkbe ajánltatott főpártfogói jogunk erejével jogilag, tettleg s törvényszerűen megürült bácskai főesperességbe minden javadalmával, hasznával, s illetményével együtt Őneki, mint alkalmas, miden tekintetben érdemes, Felségünknél is kedves férfiúnak adtuk.”

 

Ilyen jeles férfiú szerettem volna lenni felnőtt koromban. Ennek érdekében tanultam szorgalmasan, s igyekeztem a környezetem hajlandóságát felém fordítani. Egy kis ravaszság, türelmes hallgatás, némi ajándék megtette a magáét. Árulkodni, azt nem! Megvetettem és a többiek előtt megszégyenítettem azt, aki árulkodott a társaira. A bajtársias összetartást tartottam a legfontosabbnak, s ezt szorgalmaztam iskolatársaim között. Megbecsültek érte és hallgattak rám. A nevelő apácákat megtanultam kezelni. Elég volt egy halvány hivatkozás János atyára és máris megszelídült a különben következetes szigor. Négy éven át tartott ez az állapot. Ennyi ideig vállalták a vincés nővérek az ifjúság nevelését. Ezután ki hazament, ki gimnáziumba, vagy másik nevelőintézetbe.

Karácsonyra, Húsvétra mindenki hazamehetett, már ha valaki nem volt büntetés alatt. A nyári szünidő külön izgalmat hozott. Nekem mindenesetre. Piroska jött értem, aki még mindig a Grossmutternél volt a mindenes.

Már ahogy hazaértünk jött az első meglepetés. Ketten vártak rám, két idegen. Akkor még idegenek voltak számomra. Az egyik apa tisztiszolgája Márton néven mutatkozott be, a másik frajlain Tilde, a német lány.

— Hozzám jöttetek? — kérdeztem meglepődve. — S ugyan biza miért?

— Hogy vigyük el Béla úrfit Lembergbe, édesapjához, a főhadnagy úrhoz — jött Mártontól a válasz. — Én képezem a véderőt, és Tilda a kényelmes utazást.

Ugrálni kezdtem örömömben, s cuppanós puszit adtam a frajlain arcára, aki zavarában elpirult, hogy el kellett kacagnom magam. Erre mindenki kacagott, még Piroska is. Persze azonnal megjelent nagymama, és arcunkra fagyott a nevetés.

— Menjetek csomagolni! Kora reggel indultok, Apád kocsit rendelt nektek. Gyorskocsit.

Nem vártunk újabb biztatást, s mind a négyen felrohantunk a szobámba.

— Mi van? Betörtek a tatárok? — bújt ki nagyapa a könyvtárból, ahol egész nap olvasgatott és pipázott.

— Megyek apához! — lelkendeztem.

— De vissza gyere, ám! Kinek mesélek esténként, ha mindig odavagy?

— Visszajövök, nagyapa, a vakáció végén — öleltem meg a nyakát.

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 606 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.