dr Bige Szabolcs- : Szigorúan bizalmas 3

 

Jó év elteltével a helyi kórházban találkoztam Árpival. Törésekkel és ficamokkal kezeltek a karambolom után. Kikötöttek eléggé megalázó módon, csövek lógtak körülöttem, s mondhatom elszontyolodott állapotban feküdtem. Nem volt kedvem nekem beszélgetni, de a mellettem fekvő beteg, mint később megtudtam Kelemen Árpi, beszédkényszerben is szenvedett a már meglevő baja mellé. Eleinte nem értettem dadogó, kásás beszédét, de közben rájöttem, hogy az életét meséli kissé összevissza, gyakori ismétlésekkel. Napokon keresztül. Én csak hümmögtem, meg nyögdösődtem közben, mert cudarul fájt a törött lábam. Árpi ezt bíztatásnak vehette, mert újra, meg újra elismételte a már elmondott részeket. Lassanként így kialakult a fenti történet.

 — Már szépen egyenesbe jött az életünk — hallottam a szomszédom hangját. — Liliánát kinevezték iskolaigazgatónak, a kultúrmunka is jól haladt, divatba jött a kultúrházban tartani a lakodalmakat, keresztelőket, kézfogókat, ami nem kis bevételt biztosított. Egy nap aztán beütött a ménkű! Megjelent az irodámban az a bizonyos fővárosi kiküldött, aki rávett, fenyegetésekkel rákényszerített, hogy legyek informátor. Az átkozott! Úgy lépett be, mintha a legjobb barátságban lennénk. Nagy „szervusz, hogy vagy?” — köszönéssel nyújtott kezet. Én meg csak szorítottam az íróasztalom szélét, s egy halvány „jó napot” is alig sikerült. „Látom, rossz kedved van” — folytatta leülve. Meg sem várta a kínálást (!). „Mindjárt jobb kedved lesz, ha meghallod, miért jöttem”. Választ sem várva folytatta: „Üzletet hoztam neked. Adómentes zsebpénzt!”

Nem reagáltam a kijelentésére, de ő mondta tovább. „A fővárosban nem volt helyem az új vezetőségben, s hogy befogják a számat, kineveztek ide a megyébe a most megalakult Gazdasági Ellenőrző Hivatal vezetőjének. Na, mit szólsz?” Nem szóltam semmit, csak vártam, mi következik. Következett. „Tudod, megalakult ez a sok magánvállalkozás, és legtöbbje szabálytalanságok garmadáját követi el. Az én kezembe futnak össze az ellenőrzések eredményei.” Erre se mondtam semmit.

Én is hallgattam, még csak nem is hümmögtem, nyögdösődtem tovább, nem mertem megzavarni a szomszédom mondókáját. Most már kezdett nagyon érdekelni a történet.

— Tudtam, éreztem, hogy valami nagy disznóság sül ki az egészből — folytatta Árpi. — Jött is a bunkó: „Ha valami szabálytalanságot észlelsz, vagy sejtesz, szólj nekem. Itt a telefonszámom. Minden jelentet esetért jutalékot kapsz!” Ezzel aztán betelt nálam a pohár. Elkapott egy szédülés, mintha egy örvénybe zuhantam volna és rekedten rákiáltottam: „Kifele!” De lehet, hogy csak suttogtam, vagy azt is csak akartam. Többre nem emlékszem. Itt tértem magamhoz a kórházban. Fél oldalamat nem érzem, akár egy deszka, mintha nem is az én testem lenne, beszélni most tanulok.

Miután elhagytam a kórházat, Árpival hosszú időn át nem találkoztam, míg aztán jó két év múlva újra összehozott a sors vele. Rehabilitációs beutalóval kezelésre mentem egy nemzetközi hírű gyógyüdülőnkbe. Régebbi töréseim utókezelése volt a cél. A pihenőben, a mellettem levő heverőből rám köszönt valaki. Néztem, ki lehet az, mert a hangja után nem ismertem rá. Kelemen Árpi feküdt ott, és felém fordulva barátságosan mosolygott. Ő is rehabra jött.

— Mi az, mi mindig ilyen helyen találkozunk? — kérdezte, de választ nem várt, mert folytatta is — Emlékszel még, milyen ramaty állapotban voltam legutóbb? Most már sokkal jobban vagyok.

És mondta megállíthatatlanul. Úgy látszik a betegsége tette ilyen közlékennyé. Azzal kezdte, mikor elhagyta a kórházat.

Otthon ápolt a feleségem, járt hozzám egy gyógytornász is. A fiam, Tibike már leérettségizett és a Katonai Akadémiára iratkozott. Messzire került otthonról. Lassan-lassan annyira gyógyultam, hogy bot segítségével kimehettem az utcára, üzletbe, meg bárhová, csak a beszédemen érződött valami idegenség. Egy kicsit galuskás maradt.

Egy év elteltével azon kezdtem gondolkozni, hogy részmunkaidőben visszamegyek a művelődési otthonba dolgozni. Untam magam otthon. Az új igazgató örömmel kapott a segítségen, lévén új a szakmában és a várost sem ismerte, úgy érezte, nem tud megbirkózni a napi feladatokkal. Én pedig boldogan segítettem. Ha táncolni nem is tudok, meg szónokolni sem — igaz Démoszthenész is dadogós volt —, de ötletekkel, tanácsokkal, a régi kapcsolatai felhasználásával jó szolgálatot tehetek a művelődési otthonnak.

Színjátszó csoport, dalárda, tánckar, százféle szakkör beindítása lett munkájának eredménye. S mindezt betetézte egy helyi lap elindítása.

Magánéletem már korántsem alakult ilyen jól. Miután a fia végzett a Katonai Akadémián, a hegyivadászokhoz kapott beosztást fenn az északi hegyek vidékén. Liliana a fia után ment, és ott vállalt tanári állást abban a helységben, ahol az egység állomásozott.

Árpi egyedül maradt. A gyógytornásznő jár hozzá heti rendszerességgel — lehet oda is költözik…

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.