A nyarakat nagyon szerette Karcsi, mert Véménden, a nagyszüleinél két nagyfiúval játszhatott katonásdit. Mama öccsei, Pali és Berti, a nála pár évvel, és Pista, a csak két évvel idősebb „nagybácsi” mellett soha nem kellett azt hallania, amit otthon, hogy ő legyen az okosabb, mert ő a nagyobb… A „nagynéni” lányok is őt kényeztették, Erzsike vele volt egyidős. Csak húgával, KisMariskával ellenkeztek gyakran, néha a verekedésig, pedig szerették ám egymást, mégis mindig valahogy úgy alakult, hogy hajhúzogatásból dulakodás lett végül, és Karola mamának kellett közbelépnie.
Ez a cívódó-szerető viszony akkor sem sokat változott a két testvér között, amikor 1918-ban előbb Ferenc nagypapa, majd Karola nagymama is meghalt, többé nem lehettek tündérkerti, katonásdi játékok Karola mamánál, és KisMariska is, hat évesen visszakerült Véméndről szüleikhez és testvéreihez. Karcsikával bizalmas kis titkaikat megosztották egymással, de nem sokkal utána pillanatok alatt összekaptak valami apróságon, és durcás „haragszom rád”-ot játszottak, míg meg nem történt a következő fájdalmas sérelem, amit ki másnak suttoghattak volna el… Míg aztán Mariska az iskolában össze nem barátkozott egy kislánnyal, akit Jenőfi Arankának hívtak. Addigra Karcsikát már tanítgatta Papa a mesterségének titkaira.
A korareggeli házhoz járások idején rendszerint kihalt utcákon ballagott, vagy épp sietett a növögető Karcsi, hóna alatt a kis pakkal. Aztán ez úgy változott, ahogy nőtt a gyerek, és nem csak segített, hanem hivatalosan is inas-sorba került: A beteg, vagy a naphosszat csak öregapó székben szunyókáló idősek borotválását is rá merte bízni Papa, mert már felért a magas ágyban fekvőhöz. Ezekhez a kuncsaftokhoz kívánságuk szerinti, meghatározott, nappali időben kellett mennie.
Legszívesebben a Koppány szájával szemben álló házba járt, mert ide napközben bármikor jöhetett, itt nem is időzött sokat, nem várakoztatták, míg az ágyban üggyel-bajjal előkészítik a beteget a művelethez, mint a másik két öregnél. Prajda bácsi nyáron kint, ráérősen pipázgatott a „gádorban” (a hosszú ház oldalán végigfutó, udvar felé nyitott folyosó), a háziaknak elég volt bekiáltania a konyhába egy jónapottal, az öreg meg azonnal, kedélyesen viccelődve emelte állát a kendő begyűréséhez. Gyors pamacsolás, engedelmesen sikló borotva, és máris megvolt, elköszönhetett az ügyes legényke. Az így nyert idővel maga rendelkezett, Papa számonkérésekor mondhatta, hogy várakoztatták.
Pedig az igazság egészen más volt.
Ahol a leágazó utca elkanyarodik a Főszegtől, egy kis tér maradt szabadon a Reirchard kocsma, Piros Lajos bábos boltja és a Koppány szájában első ház, a Jenőfi Lénárd órásüzlete alkotta háromszöglet közt. Ezen a kis téren szoktak labdázni, vagy gübecsezni a süldő lányocskák, rendszerint a napnak ugyanabban az óráiban.
Csak azt kellett Karcsinak kifigyelni, hogy ez mikorra esik. Eleinte arra elhaladva bosszantotta, hogy amíg ő dolgozik, a húgai meg a Mamának segítenek otthon, ezek itt édes semmittevésből is megélnek. Hanem csakhamar felfigyelt a sok mezítlábas fruska közt a lányra, aki az iskolában az ő testvéreivel barátkozott. Neki cipő volt a lábán, szép ruhájával is kitűnt a többi közül, de éppúgy szaladgált, nevetgélt, mint bármelyik kislány. Tudta, Arankának hívják, ő az órás kisebbik lánya. Meg-megállt és nézte őket, nem is értette, miért köti le őt, fiú létére ez a játék, amiben részt sem vesz, sőt sietnie kellett volna inkább, mert Papa azzal fogadja majd, hogy mi tartott ilyen sokáig. A lányok észrevették, ahogy ott ácsorog, nevetgélve súgtak össze, de pár pillanat múlva már ügyet sem vetettek rá. Mégis maradt egy kicsit… Ki méricskél időt ilyenkor?
A gübecsezés akkor abban állt, hogy egy marék kavicsot feldobtak a levegőbe, és a kezüket tenyérrel lefelé a lehulló golyócskák alá tartották, a kézfejet megfeszítve úgy homorították, hogy a kissé felhajló ujjak tövénél megállhasson minél több fentről érkező, elkapott kavics. Mindig Aranka hajlékony, kecses kezén állt meg a legtöbb gübecs.
Később azon kapta magát a tizenöt éves fiú, nem tud megszabadulni a lány finom mozdulatainak emlékétől, a legváratlanabb percekben merül fel a látványa.
Arra is vágyott, hogy ő is focizhasson, mint a korabeli fiúk, de nem maradt egy szabad perce sem a borotválás, inasiskola és a vízhordás mellett. Mama sok gyereket fürdetett, mosta ruháikat, súrolt, és Karcsi volt a legidősebb gyerek, meg inas is, hát rá hárult ez a feladat.
Vállán átvetett fára akasztott két vödörrel ment akkor is vízért a Sióhíd alá, amikor meghallotta a másik part felől jövő gyerekzsivajt. Fociztak a pályán…
Csak nézem egy kicsit — gondolta, és átment a hídon.
— Nézzétek, Karcsi! Gyere már, kevesen vagyunk!
— Á, nem érek rá, a Mama várja a vizet… — szabadkozása túl gyenge volt, a foci utáni vágya sokkal erősebb.
Egy óra múlva Mama Jóskát szalasztotta a borbélyüzletbe, hogy Papa mikor küldi már azt a fiút, meddig várjon arra a vízre, hogy beáztathassa a szennyest.
Papa rosszat sejtve megkérdezte:
— Nem hallottál zajt a futballpálya felől?
— De, kiabálnak — bólogatott buzgón a csöpp emberke. Papa erre már indult is…
Másnap a kántortanító hirtelen egy kissé hosszúnak találta a haját, hát beült barátja forgószékébe.
— Jenő, ne vágj le sokat, csak egy fazonigazítást kérek, de beszélni akartam veled. Ma bedagadt szemekkel és kék-zöld foltokkal jött az inasiskolába a fiad… karjait alig bírja emelni. Azt mondta, elesett vízhordáskor, de a többi gyerek rögtön lehurrogta. Ők látták, amint te a vízhordó rúddal verted el. Jenő, nem vagy te túl szigorú?
— Nem eléggé… Amíg a feladatait nem végzi el, addig tőlem nem kap engedélyt…
— Rossz vége lesz ennek, hiszen még gyerek.
— Nekem etetni kell a sok éhes szájat. Már elég idős ahhoz, hogy segítsen.
— A fiadnak nincs, nem is volt gyerekkora… különben sem verheted!
— Én tudom, mit csinálok, ezt bízd csak rám, embert fogok nevelni belőle.
Az évek nem változtattak sokat sem az apa természetén, sem Karcsi vágyain. Csupán az hozott fordulatot az életébe, hogy a korához képest apró termete tizenhat éves korában hirtelen növésnek indult, és pár hónap alatt a zömök kisfiúból nyúlánk, magas, jóképű ifjúvá cseperedett. A lányok, sőt fiatalasszonyok szeme is megakadt rajta, udvarolgatott erre-arra, ha társaságba keveredett, de őt igazából az a kecses mozgású kislány érdekelte, aki olyan önfeledten játszott mezítlábas osztálytársaival a Koppány szájánál.
Már nem távolról leste meg, hanem közelebb ment a hóna alatt szorongatott kis pakkal, ráköszönt az édesapja üzletének ajtajában álldogáló — talán épp rá várakozó — lányra, pár szót beszélgetni is jutott az idejéből. Hogy miről? Semmiről… csak úgy.
Karcsi otthon soha nem mulasztott el engedélyt kérni, ha bálba, vagy futballmeccsre készült, mert csak akkor késhetett a vacsora idejéről, ha apja előre tudott a távolmaradása okáról. Különben válogatott ötletei tárházából, kapásból varázsolt elő Karcsinak — mint minden gyerekének — szigorú büntetést.
Tizennyolc évét betöltötte már, amikor egy vasárnap úgy jött ki a lépés, hogy a meccset egy másik faluban játszották, ő a legényegylet többi tagjával elkísérte a csapatot. A játékra továbbra sem jutott ideje, de a szurkolásról nem tudott lemondani. A déli órákig ott állt a borbélyszék mellett, nyugtalanul várta, hogy az üzletből elfogyjanak a kuncsaftok, a vasárnapi ebédet sem hagyhatta ki, hiszen jószerivel ez volt az egyetlen nap, amikor hús került az asztalra, meg hát úgy is illett…
— Vacsora hétkor! — szólt rá keményen Papa, amikor sietve köszönte meg az ebédet, puszit nyomva Mama halántékára.
— Tudom, Papa, kérem.
A győztes meccs után visszaérkezve még elidőzött a csapattal a szurkolótábor, mielőtt hazaindultak, és Karcsi sem hagyta ott a jó hangulatú társaságot, bár nyolc is rég elmúlt, otthon pedig nem remélhetett megértést.
Az asztalt már rég leszedték, rajta kikészített pakli kártya… Papa újságja mögül mordult rá:
— Ilyenkor kell hazajönni? Remélem, tudod, vacsora nincs, helyette szépen letérdelsz oda — intett a konyha sarkában álló vaságy vége mögé. Ez ellen tanácsosabb volt nem tiltakozni.
Pár perc múlva energikus kopogtatás hangzott, Karcsi a konyhaajtó függönyén át megcsillanó rézgomb láttán tudta, a szokásos, kilenckor kezdődő kártyaparti résztvevői érkeznek. A szomszéd csendőrezredes csinos kis feleségét előre tolva lépett be, mire a fiú felemelkedett a térdelő pózból. Elvégre a hölgynek — ártatlanul ugyan, de a kor szokásai szerint — csapta a szelet… Papa szívélyesen üdvözölte a vendégeket, közben felé se fordulva csattant a parancsa:
— Térdelsz vissza?!
A fiatalasszonyka zavarában majdnem a felkínált szék mellé ült.
Aranka és Mariska elválaszthatatlanok lettek, a tizenéves lányok viháncoló kedvével jöttek össze vasárnaponként, hol Jenőfiéknél, hol Pápayéknál, hogy délután együtt induljanak sétálni. Karcsi nagy bánatára, az első években rá ügyet sem vetettek… Az ikrek azonban, ha meglátták az érkező barátnőt, egymást lökdösve, mint a macskakölykök, futottak elé:
— Hoztáj nekünk bajamit? — mert ridiküljéből mindig pár darab finomságot varázsolt elő, mivel Jenőfiék minden vasárnap sütöttek süteményeket.
Aztán eljött az az idő is, amikor késő estig társasjátékoztak együtt, és Aranka nem mehetett haza egyedül. Ilyenkor nem illett egy fiatalembernek a szolgálatát elfogadni, csak gardedám jelenlétében.
Ahogy múlt az idő, esténként egyre több fordulóban kísérték előbb Arankát a házukig, majd Mariskát vissza, és az úton azon mulattak ők hárman, hogy Mariska mehet Karcsival egyedül is, akár késő éjjel, hiszen a testvére.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:55 :: Pápay Aranka
