Bereczki Gizella - Libra : A Találkozó margójára!

 

 

Irány Debrecen! — hangzott el a felkiáltás az ország legkülönbözőbb pontján és a határokon túl május 21-én vagy az előző napokban. Legalább is ezt igazolta az a verőfényes szombat délután, amikor a patinás Aranybika Hotel küszöbét sorra lépték át a Héttorony alkotói, azok hűséges kísérői, a vendégek és vendég előadók.

De hogyan is jutottunk el idáig? Mármint a küszöb átlépésig. Sokkal nehezebben, mint például 2009 márciusában, amikor a Déri Múzeum dísztermébe hívott a Héttorony mind a hét harangja.

Mi változott? Eltelt hét év. Az alapító álmától számítva pedig tíz. Erre már muszáj visszatekinteni. Tornyosultunk eleinte évente akár több alkalommal is, azután már csak félévente, majd évente egyszer. A torony tagságában csak a változás volt állandó. Ezzel nincs is baj, hiszen az élethelyzetek alakítják sokszor még az irodalomhoz kapcsolódásunk intenzitását is: a nagy szerelmek és a még nagyobb csalódások, az örömteli avagy szomorú családi események, a testi-lelki bajaink, az új baráthoz vagy barátnőhöz, esetleg egy új hobbihoz „igazodás” kötöttségei.

De mégis van itt valami, ami elgondolkodtat. Az internet kínálta számtalan kapcsolódási lehetőség mintha elnyomná a személyes élmények utáni vágyat. Ilcsi találóan fogalmazta meg az Attilával készített sziporkázó interjú során, hogy a facebookon él a fél ország. Szinte minden percben felkerül egy fotó arról, ki mit csinál, mit szeret, mit vagy kit kedvel, kit utál, mit eszik és épp hol pihen vagy bulizik, ki az aktuális nagy Ő, avagy a házi kedvencnek hogy kunkorodik a szőre fürdetés után… vagyis minek találkozni, amikor a face-ről „kiolvasható” az általunk egyébként nagyon kedvelt és érdekesnek talált személy.

Na, de nézzük a Tornyot! Adott egy ember, aki átvette a stafétát, azt évek óta viszi, hol lobogtatva, hol csak úgy a vállán átvetve, de viszi. Ő a főszerkesztő, a mecénás, a békebíró és ő talán az egyetlen, aki még egy toronytalálkozóról sem hiányzott, mert nélküle nem Találkozó a találkozó.

Hozzá szorosan kapcsolódva ott masíroznak a szerkesztők, akik hol hosszabb, hol rövidebb ideig bírják a bírák szerepkörét. Kalapot lehet emelni előttük. Nem főállásuk és nem pénzforrásuk e kiemelt státusz, sőt jócskán megnyirbálja a szabadidejüket is eme foglalatosság. A legkitartóbbak Ilcsi és Aranka, évek óta nyesegetik „remekeinket”, amiért a jubileumi esten többek által megfogalmazott köszönet és hála jár nekik.

No és vagyunk mi, író, költő jelöltek és önjelöltek, akik nem csupán a szerkesztők bosszantása céljából írunk, hanem magunk és értő vagy legalább is reményeink szerint, érdeklődő toronytársaink örömére.

Debrecenben magunkon kívül olyan vendégek is bemerészkedtek a Holló László terembe, akik eddig még soha sem vettek részt ilyen rendezvényen, s most először hallottak a Héttoronyról. Bevallom, fél szemmel folyamatosan fürkésztem az arcukat. A műsor összeállítása során láttam, nagyon érdekes és színes anyag állt össze, Péter Erika gyerekzeteitől, Smider Dorka cica meséin át, a lelkünkből és lelkünknek szóló humoros, ironikus, szomorú és /vagy romantikus, realista verseken és prózákon át, Thököly Vajk mély érzésű és tiszta hangú verséig, daláig.

A büszkeség beszélt belőlem minden előadó és mű felkonferálásakor. A toronytársaim, azoknak az embereknek a szemében, akik vendégként ültek a sorokban, kivételesekké váltak. Nem csak a hétköznapok átlag polgárait látták bennük, hanem az Alkotót, az Előadót, akik a napi vállalt vagy „valamiből élni kell” után képesek és alkalmasak papírra vetni és közzé tenni az életüket, az élményeiket, érzéseiket.

Ezt igazolták a várva várt szünetben zajló beszélgetések is. A tervezettnél jóval hosszabbra sikerült első „félidő” után életmentőnek bizonyult a hatalmas terasz, mely a főtérre nézett. Zsongott a terem, melyben egyedül Roberto volt a biztos pont, aki kerekesszékében fogadta az üdvözléseket. Tizenöt perc alatt lehetetlenség enni, inni, pisilni, cigizni, fotózkodni és beszélgetni. Így, a már dinamikusabb második rész után mindez folytatódott. Akinek szaladni kellett, az sajnos szaladt: pl. Léna és kísérője, mert a vonat nem vár — ahogy Demjén is megénekelte. Akinek ideje engedte, az maradt és jutalmul kapott vacsorát, ölelést, jóleső szavakat, néhány közös fotó-emléket.

Igen. Kell a facebook, de kell az arc, ami az arcodba néz, a kéz, ami keresi a kezed, az érintés, a simogatás, amitől mosolyra húzódik a szád, és valami melegség fonja körbe a szíved.

 

  Roberto verse nagyon találóan fogalmazza meg, mi marad utánunk:

 

„Magába ránt majd, szív a lék,

  Maradhat nyomnak pár marék,

  Szonettbe illő szóvirág,

  Dunára hajló fűzfaág.”

 

 De adhatunk ennél többet is egymásnak, magunknak. Csak rajtunk múlik.

 

 

Legutóbb szerkesztette - Bereczki Gizella - Libra
Szerző Bereczki Gizella - Libra 80 Írás
Bereczki Gizella a nevem, Debrecen a legkedvesebb tartózkodási helyem. "Mindenevő" vagyok, ha irodalomról van szó. Magam is szivesen írogatok, főként hangulatok ihletnek meg. Hiszek Gárdonyi Géza szavaiban: "Minden műnek akkora az értéke, amekkora rezgést kelthet a szívekben."