Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekre kereste a választ Balázs, miközben lenyomta az indexet, és fehér furgonjával megelőzött egy teherautót, majd száztízzel vágtatott tovább a főúton. Meleg, júniusi délután volt, a nap időnként Balázs szemébe sütött, a klíma egyenletesen fújta a hűvös levegőt.
„Tizenhat óra” — hangzott a rádióból, Balázs önkéntelenül összerezzent. Megrázta a fejét, amely egyre fájdalmasabban sajgott, szemeibe pedig, mintha megannyi tűt szurkálnának.
— Rohadt légkondi! — mondta fennhangon, és kicsit lejjebb eresztette az ablakot.
A hűsítő szél rögtön az arcába csapott, és érezte, hogy kitisztul az agya. Ha jól számolta, már harmincnégy órája volt talpon, előző nap, hajnalban kelt, ebéd után azonnal indult szállítmányával, majd az éjszakát munkával töltötte, reggel pedig folytatta útját a piacra, ebédelt, majd újabb út következett. Feleségével együtt virágkötészettel foglalkoztak, kiépített megrendelői rendszerrel, külső bedolgozókkal és helyi alkalmazottakkal. Ballagás előtt nem állhattak meg egy pillanatra sem, hiszen az egész év legnagyobb bevételét ilyenkor gyűjtötték össze. Balázs részben kiosztotta a kellékeket a munkásoknak; a kész csokrokat — melyek szárazvirágokból, plüssállatokból és édességekből álltak — és az ajándékokat elhordta a piacra, boltokba, otthon pedig, ha nagyon szorított a határidő, segített a feleségének. Ebben az időszakban pedig az egész család munkájára szükség volt, hiszen a nyár többi részében már alig számíthattak vevőkre.
Balázs elkanyarodott, és a nappal szemben kellett tovább folytatnia útját.
— De jó, most végig ez lesz — zsörtölődött félhangosan, és elővette a napszemüvegét.
Próbált kizárólag arra koncentrálni, hogy nemsokára otthon lesz, és, munka ide vagy oda, ő bizony lefekszik aludni. Nem érdekli sem a felesége sopánkodása, sem a plüssmacik ragasztása, sem a csodálatos profit, csak az alvás. Érezte, hogy arcát elönti a forróság a napsütéstől, szeme a folyamatos hunyorgástól — ami még a napszemüveg oltalmazó sötétsége alatt is elkerülhetetlen volt — időnként le-lecsukódott. Feje egy pillanatra magatehetetlenül lebillent, de Balázs, minden erejét összeszedve fölemelte, és kimeresztett szemmel, tovább koncentrált.
— Nem hiszem el, hogy ezeknek éppen itt kell a lovaskocsival bohóckodniuk — mondta, miután meglátott maga előtt egy szekeret.
Ahogy figyelmesebben szemlélte a járművet, észrevette, hogy csupán hagyományos utánfutót húz egy másik autó, ami most jobbra fordult, és a mellékúton haladt tovább. Balázs egyedül volt a betonon, száguldhatott, ahogy csak bírt, és csodálhatta a fákkal szegélyezett, enyhén dombos vidéket. Balra nézett, és egy óriás lábát pillantotta meg. Önkéntelenül összerezzent. Hátra fordulva rádöbbent, hogy csak az egyik fa tévesztette meg az elméjét. Elmosolyodott, és eszébe jutott, hogy gyerekkorában a különleges kérgű, hatalmasra nőtt fákat mindig valamilyen mesebeli lény tulajdonságaival ruházta fel. Maga előtt látta ráncos bőrüket, torz arckifejezésüket, melyek néha gonoszságot árasztottak, máskor kedvességet. Levelekkel felöltöztetett karjukkal hívogatóan integettek Balázs felé.
— Persze, hogy felmászok, megyek, kényelmes vackot készítek magamnak, és a jó, puha levelekre lehajtom a fejem — mondta, és elindult.
Egyre közeledett, és már előre elképzelte, milyen pozícióban helyezkedik el rögtönzött szálláshelyén. A kedves lények vidáman csalogatták maguk felé.
— Megyek már, nem kell úgy sürgetni! — mondta, és mosolyra húzódott a szája.
A következő pillanatban hatalmas ütést érzett a mellkasán, majd a homlokán, egész testét őrületes nyomás járta át, mintha satuba került volna.
— Nem kell ennyire megölelni! Ez fáj! — mondta Balázs, és próbálta magát kiszabadítani az erős kezek szorításából.
Az óriások most gonosz arcukat vették elő, és hahotázva nevettek. Balázs kétségbeesve vergődött az egyre erősebben préselő karok között, de a kegyetlen lények csak nem engedtek. Ki tudja, mennyi ideig tartott ez a tehetetlen állapot, amikor egyszerre vihogni, ujjongani kezdtek körülötte, majd a hangjuk egyre erőteljesebben, megannyi szirénához lett hasonlatos. Már nem tudta eldönteni, melyik porcikája fáj jobban: egész teste hasogatott.
Majd az óriások egyszer csak engedtek a szorításból, és Balázs végre kinyújthatta a lábait. Most viszont törpék kezdték vizsgálgatni, szemébe világítottak, szurkálták, lekötözték, orrába csöveket dugtak, aztán ringatták.
— Hát persze! Fájdalomcsillapítót adtak a törpék! — állapította meg Balázs, és kellemes, bizsergető érzés járta át az egész testét. — Köszönöm, kedves tőletek! Ez nagyon jó!
Felnőttként újra kisgyermeknek érezhette magát, tudta, hogy felemelik, kiságyba fektetik. Édesanyja arcát látta, amely mindig gyengéd volt, megsimogatta, majd betakarta. Aztán felriadt, és eszébe jutott, hogy még nem ragasztotta fel a plüssmacikat. Legalább ezer plüssmaci tornyosult előtte, Balázs elővette a ragasztópisztolyt, de nem tudta használni, mert a ragasztó teljesen eldugította.
— Nem baj, akkor addig úszom egyet bennetek, macik! — mondta, és a világ legtermészetesebb módján belevetette magát a plüssállatok tömegébe, amely egy egész páncéltermet foglalt el, mint a Kacsamesékben Dagobert kincsestára.
Balázsnak régi álma volt, hogy úszhasson és ugrálhasson a plüssmacikban, most fejest ugorhatott a tömegbe és lubickolhatott, mint a delfinek. Majd felesége jelent meg az ajtóban, és kétségbeesve szólongatta:
— Balázs! Kedvesem! Nézz rám! Kérlek, ne hagyj itt!
— Nem hagylak itt, csak úszom egyet! Mindjárt folytatom a munkát!
— Kérlek, ne tedd ezt velem! Bocsáss meg!
Érezte, hogy az asszony megsimogatja az arcát. Most egészen közel látta magához, érezte az illatát. Becsukta a szemét, és élvezte a finom kezek érintését.
— Gyere, feküdj ide mellém! — invitálta feleségét egy óriás macihoz, és ő maga már el is helyezkedett. A nő azonban elfordult tőle, és egy fekete árnyékhoz beszélt, akit Balázs nem tudott pontosan beazonosítani.
— Az egész az én hibám — mondta az asszony. — Túlterheltem. Sosem bocsátom meg magamnak.
— Ne hibáztassa magát, asszonyom! A férjének kivételes szerencséje volt. Az a hölgy, aki mosdót keresett, ezer másik helyen megállhatott volna. Így viszont idejében felfedezte a balesetet, és az ön párja a legjobb kezekbe került. Még pár nap, és felébredhet a kómából. Jöjjön, muszáj kicsit pihennie!
— Tudod mit? — mondta Balázs. — Akkor majd egyedül alszom ezen a kényelmes fekhelyen! — Azzal magához ölelte a plüssöket, és kényelmesen elnyújtózott a játékokból font, puha ágyon.
Legutóbbi módosítás: 2016.05.05. @ 15:27 :: Szabó-Kiss Beáta