Kép: Internet
A hajnali köd
szürkén gomolyog,
míg én a félelmemmel
farkasszemet nézek,
magányt csókol
fájó némaságom,
s te kegyetlenül,
feslett szirmaimat
száz darabra téped.
Elhamvadt parázsként
szökik a széllel
elsöprő-régi vágyad.
Látod? Én még átmelegszem,
ha mosolyod arcomra fárad.
Árnyékodra rásimulok.
Nézd, lépésünk eggyé olvad,
hajnali köd párájában
ezerszer megrajzollak.
Megrajzollak búzaszemnek,
mely életre vágyik,
karjaimban, oltárcsendben,
csak nekem csírázik.
Szembogarad elrejteném
pillám alá végleg,
legyen egy a lélegzet is,
legyen egy a végzet.
