Egészen hétköznapi délután volt. A Nap melege majd’ felolvasztotta a betont, kánikulától részegülten áradt a városi forgalom. Béla befejezte a munkát, kisétált a buszmegállóhoz, egy aprócska követ rugdosott maga előtt egykedvűen, majd a cipője orrával a járda szélére pattintotta. Nyurga, magasra nyúlt árnyéka úgy húzódott a beton felett, mint valami felkiáltójel, azt nézegette unalmában, aztán valami furcsa vibrálást érzett a tarkójában, így hátrafordult.
Egy lány állt mögötte, egészen közel. Semmi különös, nem túl szép, nem is túl feltűnő, egy hétköznapi lány, csak egy lány. Nem talált benne figyelemre méltót, mégis megfogta valamivel. Talán azzal, ahogyan ott állt. Nyugodtan, magabiztosan ácsorgott és nézett maga elé. A haja barnán omlott a hátára, a vállán szürke, rojtos táska lógott, csípője talán szélesebben gömbölyödött a kelleténél, arcéle karakteres, szája makacsul összezárva. Csak állt ott és várta a buszt, ahogyan ő is, minden nap.
A busz fékezve kanyarodott a megállóba, Béla előreengedte a lányt, aki határozott mozdulatokkal fellépett és hátra igyekezett. Ő olyan távolságban cövekelt le, ahonnan nem túl feltűnően, de azért kitartóan bámulhatta. A lány könyvet vett elő, könnyedén kinyitotta, a másik kezével kapaszkodott. Olvasott, nem figyelt se jobbra, se balra.
Béla nem látta, mit olvashat, de azt igen, hogy egészen belemerül. Néha összeráncolta a szemöldökét, néha elmosolyodott, néha egészen elkomolyodott. Körülötte minden megállónál cserélődtek az emberek, egy nénike lépett mellé sok szatyorral, később egy diáklány rágózott unottan közvetlenül mellette, de ő láthatóan minderről nem vett tudomást. Csak olvasott.
„Mi lehet abban a könyvben, ami annyira leköti a figyelmét?” — gondolta Béla és csodálkozva bambult maga elé. Kutatni kezdett az emlékezetében, mikor is olvasott utoljára. Nem emlékezett rá.
Közben a busz nagyot döccent, Béla kicsit megingott, erősebben fogta a kapaszkodót és újra a lány felé sandított, aki még mindig a könyvbe mélyedt. A haja kissé előrehullott, most alig tudott elnyomni egy nevetést, látszott, ahogyan rázza a hátát. Ekkor felnézett és összetalálkozott szeme a bámuló fiú tekintetével. Szép, kék szeme volt, amolyan ibolyakék. Naivan, kedvesen nézett rá, de valahogy távolinak tűnt, mintha valamilyen különös és titokzatos dimenzióból tekintene le rá. Nyilván azt gondolhatta, talán ismeri valahonnan, mert még biccentett is. Béla visszabiccentett. Mindketten elmosolyodtak, majd a lány a táskájába ejtette a könyvet és megpróbált közelebb húzódni az ajtóhoz. Megnyomta a jelzőgombot és visszanézett a fiúra. Béla ezt nyilvánvaló jelzésnek tekintette, így ő is közelebb húzódott az ajtóhoz, s bár nem itt akart leszállni, mégis lekászálódott a lány után és utána eredt. Majd amikor egészen melléért, megszólította.
— Mit olvastál, ha szabad kérdeznem? — érdeklődött merészen.
A lány felé fordította a borítót.
— Olvastad? — kérdezte hetykén.
— Ó, nem, én nem szoktam… — hebegte Béla és ferdén, szinte bocsánatkérően meredt rá.
— Pedig világhírű regény, akkor éppen ideje! — jelentette ki az élesen, és a kezébe nyomta a könyvet.
— Reendben, köszönöm — hebegte a fiú láthatóan egyre jobban elvörösödve, átkozta magát, hogy ennyire butának tűnhet a lány szemében. — Mikor adhatom vissza? — kérdezte még, aztán csak toporgott ott elveszetten, mert fogalma sem volt, miről lehetne még beszélgetni…
— Ha elolvastad, hívj fel! — jelentette ki a lány végül, megunva a zavart, kínossá váló csendet, és átnyújtott egy apró papírlapot, amire gyorsan lefirkantotta a telefonszámát.
Béla szégyenkezve vágta zsebre a cetlit, és a könyvet lóbálva bólintott.
— Akkor, viszlát!
Annyira zavarban volt, hogy a házat sem figyelte meg, ahová a lány besietett, csak állt ott földbe gyökerezett lábbal, majd visszament a buszmegállóba. Otthon még aznap este olvasni kezdett. Annyira lekötötte a figyelmét a regény cselekménye, hogy egészen későn aludt el, majd böngészte másnap is, a buszon is, a munkába menet is, a munkahelyen is és munkaszünetben.
Nem gondolta volna, hogy ez ennyire jó dolog. Egyik éjszaka egészen könnyesre nevette magát, olyan hangosan hahotázott, hogy még a szomszéd is átdörömbölt. Néha pedig egészen mély figyelemmel lapozgatott. Amikor a végére ért, előkaparta a kis kártyát, felhívta a lányt, és találkozóra hívta.
Verőfényes délután volt, amikor találkoztak. A Nap hétágról sütött és Béla a lány mellé szegődve hadonászott, csak beszélt, csak beszélt, ahogy könnyű lépésekkel, diszkrét távolságot tartva haladtak egymás mellett. A lány mosolyogva sétált mellette, majd újabb könyvet nyomott a kezébe.
— Hívj, ha elolvastad! — szólt izgatott hangon és ismét eltűnt.
Innentől kezdve minden héten találkoztak és lelkesen, kipirult arccal csevegtek. Béla még egy közeli kiskönyvtárba is beiratkozott, csak a lány kedvéért.
Egy borús vasárnap aztán a lány, akit Majának hívtak, elmondta, elköltözik a városból, a fővárosba megy, egyetemre.
Béla magányos farkassá vált, de egyre több könyvet olvasott.
Egy napon aztán egy puha borítójú kötettel a kezében felszállt a buszra, s ahogy elmélyülten művelődve zötykölődött, egy vékony, szőke hölgy szólította meg. — Mit olvasol? — kérdezte. Az egész busz fényárban úszott ettől az egy kérdéstől. Béla boldogan mutatta meg a könyvet.
— Olvastad? — kérdezte hetykén.
— Nem.
— Akkor odaadom, majd hívj fel, kíváncsian várom a véleményt!
A lány kezébe nyomta a telefonszámát és izgatottan integetett, amikor leszállt a buszról.
Egy hosszú hét telt el azóta. Béla éppen a kedvenc sorozatát nézte, amikor megcsörrent a telefon. Kényelmesen nyújtózott a barna plüssfotelben, előtte megrakott csipszes tál és egy dobozos sör, a lába az asztalon. Kicsit bosszankodott is, hogy pont a legérdekesebb résznél szólal meg a jól ismert csengőhang, de a telefonbeszélgetés végén mégis mámorosan hajította messzire a tévékapcsolót.
— Randizni nem is olyan nehéz! — rikkantotta boldog vigyorral és piperkőc műgonddal öltözködni kezdett.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:31 :: Vajdics Krisztina
