Karolának hiába voltak magyar tankönyvei, amíg nem igazán forgott magyarok közt, nagyon nehezen boldogult a nyelvvel. Az a pár év, amíg tanított, annyit segített, hogy a sok magyar tanító mellett már mindent megértett, csak épp megszólalni félt, hátha rosszul passzítja a szavakat. Ahogy Franci Ferenccé vált, az neki sehogyan nem akart sikerülni. Pironkodva konstatálta, amit újdonsült férje szeméből kiolvasott, ha ő magyarul mondott valamit. „Ennivaló vagy, ahogy töröd a magyart!” — sugallta az a pillantás.
Sokáig tartott, míg természetesnek érezte az összetartozásukat is, ölelésüket, kezdetben ott kísértett köztük Josef emléke. Önmagának sem merte bevallani, hogy amit Ferenc iránt érez, és amit tőle kap, az sokkal több, mint amit valaha átélhetett, boldog is lehetett volna, de a gondok nem látszottak megszűnni.
A város szépsége elvarázsolta Karolát, a kis pesti lakás azonban olyan szűk volt, kevéske pénzükből olyan szegényesen éltek, és annyira megalázónak érezték a segítséget, amit Matildtól és főleg, amit a Schorn szülőktől el kellett fogadniuk, hogy elviselhetetlen lett volna az élet, ha kevésbé szeretik egymást.
Még fél év hiányzott a hirtelen családapává vált fiatalembernek az egyetem elvégzéséig, addig ki kellett bírniuk minden nyomorúságot. A jövőt tervezgették, két-három birtokostól is kapott Ferenc hívó levelet, ez bíztató a jövőre nézve, de addig…
Az utolsó Erdélyben töltött évben Károlyka még nem volt iskolaköteles, mert csak szeptemberben töltötte be a hatodik évét, de Karola többször magával vitte, és beültette a padba a gyerekek közé, az ő német óráin.
— Nem jól tettem, hogy azt a légkört ismertettem meg a kisfiammal. Semmi okos megoldás nem jut eszembe, de nem szeretném most Pesten beíratni egy iskolába, aztán egy év múlva majd ki tudja milyen tanyasiba… összezavarjuk a kis fejét — szólalt meg egy csendesen elköltött vacsora után az asszonyka.
A fiukat már ágyba fektette, Ferenc félrevonultan tanulmányaiba mélyedt, ő próbálta minél halkabban letakarítani az asztalt. Egészen mást szeretett volna férje fülébe súgni, de azt halogatta, volt gondjuk így is épp elég.
Ferenc felnézett. Ötlete lett volna, de ő meg azt nem merte előhozni. Látnia kellett, mennyire zavarja kis feleségét a mamáéktól utalt apanázs, mindketten egyre nehezebben viselték, hogy a gyerekeknek egyelőre nem tudnak biztosítani mindent, amire szükségük volna. Tűnődve számolgatta, hány hónap még, hány vizsga, míg végre kezében tudhatja az állatgyógyító oklevelet.
Ekkor Karola váratlanul megállt a háta mögött, vállaira tette, majd lecsúsztatta mellén két kezét, arcát hajába fúrta, úgy súgta:
— Franci… kisbabánk lesz.
Nem gondolta, hogy ilyen hatást vált ki férjéből a félve elárult titok. A férfi lélegzete egy pillanatra elakadt, de ahogy felfogta, mit is hallott, kirobbanó örömmel kiperdült a karjai alól, kurjantott egyet, felkapta, megforgatta nejét… aztán kapott észbe, és óvatosan tette le.
— Ó, bocsáss meg, még megsérülsz itt nekem, de ennél szebb ajándékot nem kaphattam volna tőled!
— Azt hittem, megijesztelek vele… ebbe a pici lakásba még egy baba is… — szipogott az asszonyka.
— Ne félj, megoldjuk! — nevetett, aztán míg el nem aludtak, úgy bolondozott a leendő igazi apa, mint boldogult Franci kora óta még egyszer sem.
Másnap este aztán ő játszotta ki kártyáit, amiket régóta halasztgatott kiteríteni.
— Na, ide figyelj! Azt tudod, ugye, hogy Károlykát én is nagyon szeretem, csak a legjobbakat akarom neki, a legjobb iskolát, nem pedig az ide-oda sodródást. Mindketten tudjuk, hogy még egy ideig szűkösen leszünk itt, és a mamáék pénze is égeti a lelkünket. Mi volna, ha eztán úgy segítenének, hogy rájuk bíznánk az unokájukat? — Karola összerándult, de Ferenc folytatta: — Mama előbb meghökkenne, aztán megenyhülne, tudom, mert újból fontosnak érezné magát… Ischl-ben tudok egy iskolát, mi is oda jártunk elemibe, meg gimnáziumba is… az harmincöt-negyven kilométerre van Nussdorftól… ha nem találnánk közlekedési eszközt, talán bentlakást is kaphatna…
— Igen, tudom, hogy tanulnia kell — ejtette ölébe kezeit az asszonyka —, de kollégiumba adni az én fiacskámat… Mariát úgyis elvette tőlem a rossz sorsom… hát milyen anya vagyok én?! — sírta el magát.
— Meglássd, egyszer magad köré gyűjtheted őket, ezt megígérem neked!
Schorn papa aggódva figyelte élete párját, ahogy némán sürgött-forgott, napok óta alig szólalt meg, ha mégis, akkor biztosan valami célzást tett arra a gonosz teremtésre, aki elvette — mit elvette, elrabolta! — mindkét fiát. Épp a frissen fejt tejet szűrte sajtárból kannába, amikor hangosan kimondta, ami körül a gondolatai jártak.
— Ki tudja, mivel eteti azokat a szerencsétlen kölykeit!
— Szóltál?
— Nem!
— De valamit mondtál, hallottam.
— Mi meg pénzt csinálunk ebből is, hogy ő urizálhasson belőle — folytatta gondolatait Tereza, fogai közt sziszegő szavakkal.
Papa úgy válaszolt, mint aki ismeri azokat a ki nem mondottakat is, közben ő is szívesen megitatta volna unokáit a frissen habzó, tápláló nedűvel, mégis inkább bölcsen és szelíden mormogta:
— Azt a fiúnk tanulására költik, különben nem folytathatná…
— Csak védd, csak védd!
Erre már nem volt érkezése válaszolni, mert kint hangosan kiáltott valaki.
— Hahó! Senki nem siet a tékozló fiú elé?
Tereza lassan fordult meg, előbb kicsit megrázta a fejét, hogy elűzze belőle a képzelődést, és állt, mit a cövek, mereven, még akkor is, amikor a fia már szorosan magához ölelte. A széles váll felett papa széles mosolyára látott, ez egy pillanatra még ingerelte is, kemény szíve lassan oldódott, de mégsem volt kőből.
Franci jól ismerte őt, perceken belül azzá a mama kedvencévé vált, aki mindent el tudott érni nála.
A terülj asztalkám mellett mesélt, kérdezett, nevettetett. A gyerekeket óvatosan hozta szóba, de meglepetten tapasztalta, nagyonis érdekli szüleit, sőt, mintha alig várnák, hogy halljanak róluk.
— Nőnek a fiúk, mi meg alig várjuk, hogy letelepedhessünk egy rendes helyen, ahol végre dolgozhatok.
Váratlanul a szomszéd gazdaságról, majd a gazda családjáról érdeklődött, mintha csak udvariasságból tenné.
— A Hanzi gyerek már gimnazista is lehet…
— Nem sokáig, mert érettségire készül — vette kézbe pipáját a papa.
— Ischl-be jár?
— Inkább úgy mondanám, onnét jár haza hét végére, mert bentlakásos.
Pontosan ezt akarta tudni Franci.
— Már érdeklődtem, több magyar birtokon is hiányzik az állatgyógyász — kanyarodott vissza mondandója céljához. — Egy év múlva már nem szorulunk segítségre, megköszönhetem…
— Hagyd el, fiam, nekünk senkink nincsen, csak te, hát ki mást segíthetnénk!? Felélni meg úgyse tudnánk, amink van — vágott elébe mama a hálálkodásnak. — Az unokáinkat úgyis elzárja tőlünk az a nő!
— Na, ez az, amiben tévednek, anyám. Karolával épp arról beszélgettünk, hogy mennyire magányosan élhetnek itt, a fiúk meg a pesti lakásban szorongnak egy körfolyosós emeleten… Károlykának lassan iskolát kell keresnünk… én meg mondtam, hogy minket Ischl-be járattak, az egy jó iskola, szívesen beíratnám oda a fiúnkat, erről nem csak apai kötelességem gondoskodni, de ennyivel tartozom a bátyámnak is.
Döbbent, de nem ellenséges csend fogadta a bejelentését. Mama eddig csak figyelmes tekintete megrebbent, karjával olyan mozdulatot tett, mintha siettetni akarta volna a fiát…
— Mit szólnának hozzá, anyám, ha hazahoznánk Károlykát… hogy innét járhasson iskolába?
— Akár mindkét kisfiút, fiam! — lelkesedett papa.
Mama leengedte a karját, egy villanással átfutott arcán valami gúnyféle.
— Hát, az én nevelésem biztosan többet használna neki, mint azé a…
— Anyám! — csattant fel Franci, félbeszakítva a becsmérlésnek indult, de végülis beleegyező mondatot.
— Jó, jó, de csak rosszat hallott rólam az a gyerek az anyjától!
— Egyetlen rossz szót sem, és ugyanazt én is elvárom, a gyerekek az anyjukról sohasem hallhatnak gyűlöletből kitalált vádakat! — komolyodott el a férfi. — Gondoljon mutti Josefre! A bátyám őt választotta, mert szerette, és azért vitte messze, hogy megvédje a gyűlölettől, amire nem szolgált rá, én is szeretem, és ismerje be végre, anyám, az a lány sohasem bántott senkit. Tudni akarja, honnét vagyok olyan biztos abban, hogy Karolában nincs bosszúvágy? Amikor először fektettem le én a fiúkat, imádkoztak, mint minden este, ahogy az anyjuktól tanulták: „… vigyázz kedves szüleinkre, távollévő nagyszüleinkre…”, hadarták kórusban, és azt nem akkor tanulták be.
Angyal szállt át a szobán.
Tereza mama csak némán beharapta keskeny ajkát. Tudta ő, hogy mit kockáztatna, ha nem enyhül. Az unokáit már nem veszítheti el, azaz csak egy módon kaphatja vissza.
Papa szeme fátyolos lett, soká törte meg a csendet.
— Ne félj, fiam… Anyátok jó asszony, és én is itt leszek.
Hogy a feszült hangulatot oldja, Franci témát váltva, könnyed hangon kérdezte meg:
— Tud róla valamit fater, hogy abban az iskolában van-e magyar tagozatos osztály is?
— Biztosan van, fiam! — hunyorított az öreg, felpattantotta a csibuk fedelét, és gondosan megnyomkodta benne a pipadohányt.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
