Úgy múlok majd el,
ahogy bőrről lekopik a kosz,
mint sokadik adag kávézacc,
amit kifőzés után szemétre
dobsz,
ahogy a tányérról lemossa
a zsírfoltot a víz,
mint látszat, ha a kislány
egyedül van és végre sír.
De addig még megmaradok,
mint a hajnalig tartó
plafonbámulás,
amikor hiába számolsz el
a százezredik bárányig,
mint régi kazettában a kattogás,
amit hiába hallgatsz meg újra
és megint,
ugyanott akad meg,
a minden reggel ugyanakkor
induló vonat,
ami minden nap elmegy,
mégis a menetrendbe ragad,
mint gyerek, aki nevet, mert
rosszat csinál,
pedig tudja, hogy nem szabad.
Legutóbbi módosítás: 2016.03.15. @ 16:50 :: Tóth Zita Emese
