Eszembe jutottak az Ivanics gyerekek.
(meghallgatom)
A kicsik jó képességgel éreznek rá, ki szereti őket.
Könyvespolcom takarítása közben kezembe került két, óvodás foglalkozáson gyurmából készült, keményre száradt korong. Egy szomszéd család legidősebb lánya bízta rám őket sok évvel ezelőtt azzal, hogy:
— Ari néni, tessék ezeket megőrizni, nálunk úgyis csak elkallódnának a sok ide-oda költözködés alatt.
A korongok közepén apró, kitárt gyerektenyér lenyomatok…
* * *
Régen, a ’80-as évek elején lakott a szomszédunkban egy sokgyerekes asszony. Amíg a nagycsalád váltakozó, jobbára munkakerülő apákkal, segélyekből, de együtt élt, a legkisebb gyerek, egy bogárszemű fiúcska járt hozzánk, mintegy menedéket keresni, mert otthon akkora volt a zűrzavar, hogy az aprónépre nem főzött, sőt nem is figyelt senki. Ha palacsintát sütöttem, vagy túrógombócot főztem, számoltam a kis vendégre.
Egyszer a gombócok fölé hajoló gyerek nagy sóhajjal erőltette volna még magába, de láttam, már nem fér több a kicsi pocakba.
— Hagyd ott nyugodtan, elteszem későbbre neked.
— Tényleg? Bejöhetek érte, ha játszottam? — ragyogott fel a porcukorral szegett, tömött kis pofácska.
Kemény télben, egy vasárnapi reggelink mellett ültünk a férjemmel, amikor a kilincsen kaparászott a kis kéz.
Jocó jött be, zöld volt a keze, vörös a füle, orra, sokáig álldogálhatott a folyosón.
Két kezembe fogtam, dörzsölgettem az ő kis kezeit, és leheletemmel melengettem, mialatt szemem a „dorco”-nak nevezett, gumitalpú, vászon lábbelijére tévedt.
— Fordítva vetted fel a tornacipőt, cseréljük ki gyorsan. Nem nyomja az ujjaidat? — felültettem egy székre, és ahogy jobban megnéztem, más is a szemembe ütközött, de a férjem már mondta is:
— Te Jocó, a pulóverednek is a háta van elől — közben, amíg ő a cipőit cserélte, én gyorsan meg akartam fordítani rajta, és megemeltem a kötött pulcsit. Alatta nem volt semmi…
Összenéztünk, a gyerek némán működött együtt velünk, közben határtalan bizalommal nézett egyikünkről a másikra. A tornacipőben is csak a meztelen lábacskái voltak! Kíváncsi lettem, és miközben férjemmel pillantgattunk egymásra — döbbenten —, én bizony elemeltem a nadrágját, hogy belessek, az mit rejt. A puszta kis fenekén kívül nem volt abban semmi…
— Reggeliztél már valamit? — raktam elé a gőzölgő bögrét.
— Még nem ért rá anyu, kiabálnak…
— Ki segített ma öltözködi neked, Jocókám? — kérdezte Sanyi bácsi a kis barátunktól.
— Senki. Én, egyedül! — vágta ki büszkén.
* * *
Aztán eltelt pár év. A nagycsalád szétköltözött, az egyébként is kóborló anyuka világgá ment, a kicsiket, Jocót is állami gondozásba vették, a nagylány élettársat talált, ők maradtak a lakásban két kisgyerekükkel. Anyjukénál sokkal rendezettebb, de mégsem igazán nyugodt élet következett az ő gyerekeinek sem.
Különösen a kisfiú lett a mi kedvencünk, reggelenként hóna alá csapta kis papírjait, egyik kezében egy csokorra való színes ceruzával állt a bejáratunk elé, és másik csöpp tenyerével verte az ajtót:
— Ajika! Sajika! — kiabálta, ez Arikát és Sanyikát jelentett… Aztán az A4-es íveket szétterítette ott, ahol neki kényelmes helyet talált, és elrajzolgatott, míg meg nem unta.
Otthon sokszor kerekedett „cirkusz”, hol pénz, ital, játékterem, hol más miatt, amiről nálunk soha nem esett szó a gyerekekkel, mégis pontosan tudtam, mikor zajlott. Olyankor Öcsike bejött, egyetlen szó nélkül az órásasztalommal és velem szembenálló szekrényhez támaszkodva, hátratett kezeihez nyomta kis fenekét, szőke fejét leszegve állt egy darabig.
— Baj van, Öcsike? — kérdeztem a lupém mögül.
Még egy kis csend következett, majd legörbült szájjal az orra alá dünnyögte:
— Felvesel ed icsikét?
— No, gyere! — üvegbúra alá toltam a munkában lévő órát, letettem a csipeszt és ölembe vettem. Fejét az állam alá hajtotta, meg se mukkant. Éreztem a kis szíve kalapálását. Eltelt pár perc, nagyot sóhajtott, adott egy cuppanós puszit, eltolta magát tőlem és lemászott.
— Sia! — szólt vissza mentében, és csendesen hazaballagott.
Néztem utána, és hiába csippentettem szememre a nagyítót, nem láttam az elővett szerkezetet. Valami ködfátyol takarta el…
* * *
Meleg nyárban, a nyitott előszobaajtó előtt megállt egy magas, vékony fiú. A csengőt épp csak érintette és beszólt:
— Sanyi bácsit és Ari nénit keresem… Bejöhetek?
Néztem rá kérdőn. Fényes haja a füle alatti magasságban egyenesre vágva, egy kis tincs a homlokába hullt, színes póló és farmer, sportszatyor, izmos váll, ápolt kéz.
— Nem tetszik megismerni, ugye? Ivanics Jocó vagyok.
— Ez nem is lehet igaz! — kiáltottam. — Gyere hamar, Sanyi!
Megölelgettük, körbeforgattuk, leültettük, ételt, italt kínáltunk, elárasztottuk kérdéseinkkel. Csak egy hideg üdítőt fogadott el, ő is kérdezett, emlékezett és mesélt, hol csillogó, hol elborult tekintettel, hogy szakmát tanult, dolgozik, tervezi a jövőt.
— Mennem kell — állt fel aztán —, megkeresem a nővéreimet… Tetszik tudni róluk valamit? Azt hallottam, nem élnek valami fényesen.
— Sokat nem tudunk… — vallottam be. — Öcsike is nagyot nőtt, húsvétkor meglocsolt. Néha… egyre ritkábban bejön az anyja is, de neked biztosan örülni fognak…
Elgondolkodva, halkan ennyit mondott még:
— Nekem nagy szerencsém volt, hogy még időben bekerültem a Gyermekotthonba. — Homlokából ujjával hátrafésülte a rakoncátlan tincset.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.19. @ 20:26 :: Adminguru
