Emlékszem, nem oly rég viccelődtünk ezen a méltán sikeres TV vetélkedőn. Például nekem a „Maradj tampon!” mondén szóferdítésed nagyon tetszett. Akkor nem mondtam el neked, amit gyakorta érzek ezzel a műsorral kapcsolatosan. Enyhe émelygést, a testek zuhanása pillanatában. Holott én a televíziós adások nézésekor inkább az önfeledt szórakozásra vágyom.
Szóval: szándékaim szerint e játékot figyelve is kikapcsolódnék, ám éppenséggel bekapcsol valami az alámerült élményeimből. Képzeletemben felidéződik egy filmfelvétel még 1946-ból, a nürnbergi per után bő fél évvel történt landsbergi kivégzésekről.
Ez a korabeli, mintegy negyvennyolc perces fekete-fehér anyag az események precíz megörökítésére szorítkozik, nincsen zenei aláfestés, természetes zaj, vagy magyarázó szöveg. Csak a vetítő sercegése hallik. Amerikai katonák, német papok, hétköznapi ruhájukba öltöztetett fizikai végrehajtók gondoskodnak arról, hogy az akasztások (két, egymáshoz közel eső, szinte egyforma fa ácsolaton) zökkenőmentesen és időveszteség nélkül történjenek. Szokványossá sűrűsödő rituáléjában egy kisebb csoport mintegy tizenhárom lépcsőfokra hágva éri el a végső pillanatok felső szintjét, ahol az elítélt egy csapóajtóra állva arra vár, hogy mindenki tegye a dolgát. A hóhér a fejre húzható zsákkal és a kötéllel, a pap a búcsú szavaival, gesztusaival, az MP karszalagos amerikai katonák pedig a tanúságtevő jelenlétükkel. Amikor a csapóajtó hirtelen lenyílik az elítélt lába alatt, az alant elfüggönyözött fülkében ― a hosszúra engedett kötélen ― majd kétméternyi zuhanást állít meg a robusztus hurok.
A filmben 30:38-nál váratlan dramaturgiai csúcspontként tűnik föl egy szemüveges elegáns civil fiatalember, kis blokkfüzettel a kezében. Ő nem a sajtótól van, mert a riporterek a korabeli terjedelmes foto-apparátusukkal mozogva az előzmények során már kellően felhívták magukra a figyelmet. Egy teljesen ártatlan, gyermeki arc! Kezei ápoltak, mozdulatai finomságot sugallnak. Mégis mindenki szolgálatkészen fordul felé, mire ő egyetlen parancsoló gesztussal jelzi, hogy szüksége van a végrehajtási dokumentumokra és a lajstromra. Egy katona azokat készségesen átnyújtja neki. Azzal a kérlelhetetlenséggel lapozgatja, ami oly jellemző mindazokra, akik a mindenkori történelmet írták és írják. „Kezei ápoltak, mozdulatai finomságot sugallnak.”
A két élmény ezekben a zuhanásokban vállal sorsközösséget: a Maradj talpon-ban és a landsbergi mészárlásban a vesztesek méltósággal viselik önnön alávetésüket, lévén hogy valamit nem, vagy rosszul tudtak. Jöjjenek hát a győztesek! Mindig őket várjuk. Kiapadhatatlan naivitással.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:48 :: Meyer József
