Az álmos táj még szendereg,
fény-érintésre megremeg,
s amerre nézek, rezdülnek mind
az ébredő lények.
Rügyek pattannak hirtelen,
riadtan tápászkodnak
a bámész ághegyen.
Szökik a csönd; rigó-pár rebben
nyújtózó ágról, hajnali násztól
kába gerle borzolja szemérmes
párját, s a viháncoló verébseregre
dühösen lecsap, mohón fölkapva
előlük a száraz magokat.
A langyos napfény behajol
hozzám a nyitott ablakon,
arcomhoz bújik, míg ébredek.
Az utcán fásult emberek
– lehajtott fejjel mind siet –
szemükben dermedt éj-mosoly,
de gondoktól gyűrött homlokukon
már szelíden táncol
a megcsúfolt reményű tavasz.
Legutóbbi módosítás: 2016.03.15. @ 14:12 :: Gősi Vali
