Forró augusztus végi napon érkezett abba a bizonyos városba Kata a lányával. Az iskola közelében, ahol már várta az igazgatónő, találtak egy kellemes kis cukrászdát, Borinak süteményt rendelt az édesanyja, remélve nem lesz túl hosszú a bemutatkozó látogatás.
Az igazgatói irodában kellemesen telt az idő, a beszélgetés. Segített ebben a bekapcsolt légkondicionálás is. Minden részletre kitértek.
— Akkor szeptemberben szeretettel várlak! — nyújtotta kezét az igazgatónő.
— Kérhetek még egy kis segítséget? — nézett bizakodóan az asszony.
— Hogyne, mondd nyugodtan!
— Bori lányomnak szeretnék találni egy jó középiskolát. Utánanéztem, van kettő is a városban. Melyiket ajánlanád?
— A Kossuth Gimnáziumra gondolok, oda jár a fiam is, olyan idős, mint a lányod. Talán osztálytársak is lehetnének, ha szeretnéd…
— Hogyne, nagyon örülnék. Jobban is szeretném, ha lenne a közelében valaki ismerős, különösen a kezdetekben.
— Köszönöm a bizalmadat. Minél előbb küldd be hozzám a lányodat, szeretném megismerni. Holnap pedig telefonálok az iskola igazgatójának, régi jó barát. Ne aggódj, minden rendben lesz.
Este a szállodában Kata és a lánya örömmel beszélgettek, tervezgették új életüket. Kata úgy gondolta a házat, amely eddig az otthonuk volt eladja, a vételárból pedig majd itt vásárol másikat.
Addig pedig lakást kerestek, egyelőre albérletet.
Elmúlt egy hét is, mikor lassan sétáltak egy hirdetésben megadott címre: „Két szoba összkomfortos házrész kiadó.” — állt az internet hirdetési oldalán. Egy idős férfi várta őket kicsit kedvetlenül. Aztán amikor látta, hogy komoly érdeklődők, mosolygósra változott az arca és beszédes lett:
— Jóval kisebb a házrész, amit most kiadásra kínálok, itt ez a kis kerítés választja el, látja! Egybe épült, hiszen közös a tetőszerkezet is. Csak hát ekkora házat a mai árak mellett… — megvakarta a tarkóját —, ha valaki megvenné, de ebben már nem is reménykedem. Jöjjenek beljebb! — próbálta a zárba a kulcsokat.
Belépve azonnal ablakot nyitott. Tágas szép helyiségeket mutatott.
— És a ház másik fele, az is hasonló? — kérdezte meglepetten Kata.
— Hogyne, ugyan ilyen, csak hát, ahogy mondtam sok ez anyagiakban manapság, nem hinném hogy…
— Beszélhetünk még róla? — kérdezte az asszony. — Ha megegyezünk, lehetek még vevő is, talán… egyelőre ez így, bérletnek megfelel.
— Nagy öröm ez nekem, megegyeztünk, ha az ár is megfelel — nyújtotta kezét a férfi.
— Nagyszerű! Egy hét alatt beköltözünk — válaszolta Kata.
Bori a kertben gyönyörködött.
— Megvesszük anya, ugye megvesszük? — nézett édesanyjára reménykedve, amikor a tulajdonos elment.
Kata szemrevételezett mindent, és latolgatta sikerül-e a költözködés egy hét alatt.
— Ha már itt lakunk, majd lehet kiskutyánk? — kérdezte azonnal Bori. — Tamás azt mondta, nekem adja Mazsolát, olyan aranyos. Elhozhatom?
— Várj, várj! Ki az a Tamás?
— Az igazgatónő fia, tegnap találkoztunk, tudod náluk voltam, amíg te a netkávézóban keresgéltél. Osztálytársam lesz majd. Övé a Mazsola, de nekik nem kell két kutya. Ugye az enyém lehet?
— Meglátjuk. Ha segítesz mindenben, rendbe hozzuk az udvart is. Nem bánom, jöhet Mazsi, de te gondoskodsz róla!
Mazsola, mint aki megérzett valamilyen változást, beleszimatolt a levegőbe, mielőtt Tamás rácsatolta a pórázt, hogy sétára vigye arrafelé, ahol majd Boriék laknak, hátha újra látja még ma a vidám, kedves kislányt…
Folytatása következik
Legutóbbi módosítás: 2016.01.15. @ 12:06 :: Sonkoly Éva