Mert megígértem Ilonának, hogy egyszer majd megírom, a júniusi felkérésére, miszerint: „…szép napot neked is, és szeretettel várom további »pocsék« verseidet!”. Jelentem alássan, végre megszületett a nagy mű, mindannyiunk örömére!
:-)) Miklós
:-)) Miklós
M. Laurens:
POCSÉK VERS
Mint irgalmatlan éji békadal a sás közt,
én is nyirkos-pocsék időben születtem,
egy célt tévesztett pocsék világba.
Még hidak csonkjai lógtak a Dunába,
de már az atomkor hangjai zsongtak fülembe,
a zöldre festett konyhai hokedlire állva.
– Máig nyekereg bennem, enyvtelen siráma. –
Óh, azok a betonon érlelt napsütések!
A keresztbe rakott fruska lábak,
és feledhető pocsék iskolai könyvek.
– Hazugságaikra már alig emlékszem –
Öncélú idiotizmusukat azóta betiltották.
Cserébe viszont kaptunk gyorsan múló instantot,
– ehhez már gondolkodni sem kell –
soraikat mások, másról és máshoz írták.
Apám korán feledett minket.
Kamasz koromban nem ment pocsékba semmi.
Drága jó édesanyám spórolós volt:
”Nincs rá pénzünk fiam, tessék megenni!”
Az élet pocsékul bánt szegénnyel,
éjjel-nappal varrógépét taposta.
Én gombostűibe ülve gyakran okultam:
míg neki cérna, spulni, bobin, volt a sorsa.
Végül magam sem jutottam többre,
csak férc maradt utánam minden:
nem tudok mit felakasztani az égi szögre.
Elpocsékoltam hát az életből
hatvan-egynehány mihaszna évet:
ha ott fenn, az égiek,
megnyomják a törlés gombot…
– pocsék egy érzés –
E nyamvadt rímek helyett is,
faragtam volna inkább széket!
Pest-Buda 2015. november 25.
