Szulimán Eleonóra : A Főnök

Átviharzott az irodán. Ezt sokadszor tette meg. Benyitott, berohant, üvöltött egyet, majd kirohant, de ez csak az első felvonás volt, tudtuk mind a hárman. Szemben velem Viola, mellettem Lili, a harmadik sarokban jómagam. Meghökkenve ástuk bele magunkat a papírkötegekbe.

Jött a második felvonás. Főnökünk már összeszedve minden haragját szitkozódott, káromkodott, üvöltött, szórta az átkokat, közben föl-alá járkált az ajtótól-ablakig. Tudtuk, hogy nem nekünk szólnak ezek a papírfestéket sem tűrő illetlen szavak. Sajnos vesztünkre, az irodánk alkalmas volt arra, hogy jól kitombolja magát. Tágas a tér, mindössze három íróasztal árválkodott a három sarokban, a negyedikben a hivatalos iratokat őrző két hatalmas szekrény roskadozott a belégyömöszölt irathalmaz alatt. Mi hárman — a szorgalmas kis rabszolgái — íróasztalunk fölött görnyedve, türelmesen végighallgattuk a kétfelvonásos monológját. Csak ez kellett neki. Emberek, akik csendben meghallgatják, és nem vágnak a szavába. Persze nem is próbálkoztunk.

Érkezése időpontját sosem tudtuk, azt sem, hogy meddig tart majd a tombolás. Ahogy a szitkokat szerteszórta a kiválasztott személyekre, mérge alábbhagyott, lassan teljesen lenyugodott, megszelídült. Kenyérre lehetett volna kenni, olyan jámbor emberré vált.

A főnökünk volt. Hirtelen haragú, vehemens, örök elégedetlen, de nagyvonalú és emberbarát. Az évek múlásával, ha visszatekintek munkahelyeimre, egyik legjobb főnökömnek tudhatom.

 

Az 1989-től az 1990-es évek elejéig működő cég, amit vezetett, évről-évre jobban prosperált. Ezt egyrészt neki, mint a kirendeltség ambiciózus és energikus vezetőjének, másrészt a jó szakembergárdának köszönhette. Egyszóval a kisszövetkezet több lábon állt. Budapesti központtal, több mint száz fő alkalmazottnak adott munkát. A főnök évekig bírta a felülről ránehezedő nyomást. Eleinte erején felül teljesítette az óriási követelményeket, amit a valóságtól elrugaszkodott, íróasztal mögül irányító felsőbb vezetők, a tulajdonosok könnyűszerrel teljesíthető eredménynek tartottak. Persze alkalmazottaival, de magával szemben sem ismert lehetetlent. Egy ideig bele lehet hajszolni a dolgozókat a többletmunkába, de az emberek tűrőképessége véges. Az ad hoc utasítások egy termelőüzemnél nem mindig szerencsések. A központból a tulajdonosok egyre több eredményességet, profitot követeltek. Nem lett volna semmi probléma, ha reálisak ezek az elvárások. A Főnök nem értett velük egyet, de nem tudta józan belátásra bírni a pénzéhes tulajdonosokat. A kisszövetkezet néhány évig tartó virágzása hamar leáldozott.

Amikor a céget teljesen felszámolták, az ő pozíciója is megszűnt. A három irodából lassacskán mindent eltakarítottak. Bútorokat, fontos iratokat. Akkor, azon az utolsó munkanapon a mi valamikori kitombolós irodánkba egy összetört ember lépett be. Már nyoma sem volt a korábbi vehemenciának. Tekintete, minden mozdulata elárulta, hogy nagy bajban van. Leroskadt egy székre, s így szólt hozzánk:

— Nem ezt akartam, lányok!

— Tudjuk, főnök, tudjuk — mondtuk, szinte egyszerre. — Nyugodj meg! Sokat tettél ezért a kócerájért. Te minden erőddel azon voltál, hogy talpon maradjon — nyugtattuk felváltva, közben évjáratonként rendeztük, csomagoltuk az iratokat. Viola alig tudta magába fojtani a sírást. Lili tartotta magát. Ő volt a legkeményebb közöttünk. Bennem vegyes érzések keringtek: Mihez kezdek most? Hová megyek? Hol találok új munkahelyet?

 — Ti nekem sosem ártottatok, én mégis rátok pakoltam az összes szennyesemet. Ne haragudjatok! Köszönöm, hogy mindig meghallgattatok. Tehetetlen voltam, elbántak velem. Nem vettem észre időben valódi szándékukat.

 — Ezen már nincs értelme rágódni, Főnök. Kezdjél új életet. Hiszen korábban is annyi ötleted volt, ami meg is valósult. A céget is jól vezetted. Ha nem kényszerítik rád az esztelen utasításaikat, bizonyára talpon marad. Mutasd meg ezeknek, hogy nélkülük is boldogulsz. Ne higgyék, hogy teljesen elbántak veled — nyugtattam, de magam sem tudtam, hogy mihez kezdek.

Az előző munkahelyemen megúsztam a létszámleépítést. Ide jöttem… nyertem másfél évet. Mit értem vele? Egy kis időt, sok-sok munkát, néhány jó kollégát, új tapasztalatokat. Most ott vagyok, ahol másfél évvel ezelőtt.

Lassan befejeztük a csomagolást. Kisöpörtük a három irodát, a nagyot és a két kisebbet. Torkunkban dobogott a szívünk, nem tudtunk egymáshoz szólni egy árva szót sem, olyan nyomorultul éreztük magunkat. Utcára kerülünk. Hiába dolgoztunk, fáradoztunk, ez lett a vége. Lassan mentünk kifelé, vissza-visszanéztünk…hátha megáll az idő, talán nem is valóság, talán nem is történik ez az egész, csak képzeljük.

De valóság volt. Húsbavágó, kemény valóság. Tudtuk, ha innen kilépünk, ide már sohasem jöhetünk. Bezártuk a bejárati ajtót, a kulcsot, amit hármunk közül legtöbbször Viola rakott el, most a főnök csúsztatta a zsebébe. Pár lépést tettünk a nagykapuig.

— Majd holnap talál… — kezdte a megszokott mondatot Viola, de hangja elcsuklott és mélyről feltörő zokogásba torkollott.

Megszorítottam Lili és Viola kezét, s alig hallhatóan megszólaltam:

— Gyerekek, jó volt veletek! — sebzett minden szó.

Erősnek mutattam magam, visszafojtottam a sírást, de rosszabb volt, mint megannyi késszúrás. Elváltunk. Négyen négyfelé indultunk.

Mentem az utcán, s olyan nyomorultul éreztem magam, mint még sosem. Nem tudtam hová tartok, nem tudtam, ki vagyok. Nem érdekelt, hogy tavasz van és virágba borultak a fák. Nem érdekelt, hogy ismerősök jöttek velem szemben. Köszöntek, éppen csak visszaköszöntem. Akkor hasított belém először a tudat, hogy munkanélküli lettem.

Lili könyvelőként, hamar talált munkát. Viola úszómester lett, nekem másfél évi álláskeresés után sikerült elhelyezkednem.

A Főnökről egy ideig nem hallottam semmit. Néhány évvel később a helyi újság gyászrovatában megdöbbenve ismertem rá… „életének 45. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt” …

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Szulimán Eleonóra
Szerző Szulimán Eleonóra 160 Írás
"Az állatok segíthetnek minket hétköznapjainkban, az álmainkban és a meditációnkban. Mivel az emberek előtt teremtettek, közelebb vannak A Forráshoz, és szövetségeseink, vezetőink, barátaink lehetnek a teljességhez vezető úton." - Inuit eszkimó asszony