nekem behűtve kellettél, készre tálalva,
elfogytak a finomkodások, a megkezdett mondatok,
el kellett vegyelek magadtól, hogy megtaláljam:
sírás, kóborlás, most minden célt tévesztett,
elengedtem magam, abban a pillanatban
tág tereket és újat éreztem, és egy rég elhagyott
szerelem vázának finom, porladó lenyomatát,
kicsit benned hagytam magam, szakértelemmel
választottam le a felső rétegeket, hogy különb legyél
ebben az estében, hajnalban halhatatlan,
hogy én se legyek ugyanaz, akit szelídnek ismertél,
végigmentem a pontokon és elkószáltam,
ismeretlen tested ismerősként üdvözöltem
csak azért, hogy megmutassalak magadnak,
a szemedben nagyra nőttem, kábult árnyék,
ahogy vissza-visszaköszöntem a falakon,
a rétegeink, amik az évekből épültek, ott hagyták maguk után
erős illatukat, személyiségünk bizonyítékát,
de nem fogadtunk némaságot azzal, hogy nem beszélünk,
a vágyban határtalan tér idekint kevés,
bebörtönözve a látszat, és a lelkiismeret által
nem tudom ki vagyok ma és holnap ki leszek
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:54 :: Horváth Adrienn
