Vajdics Krisztina : Vígreményű Szekrényes Veronika 17.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

 

17.

 

Az esküvő

 

 

 

Miután Lali visszautazott, Ferkó nagyon megbetegedett, Vera pedig, mi mást tehetett, ápolta őt is és az édesanyját is. Mégis boldog várakozásban teltek ezek a hetek, bár nem egészen felhőtlenül. Egy napon a lány végre értesítést kapott a cselédközvetítőtől. Nem tudta, mit tegyen, hiszen mostanában egyre gyakrabban környékezte valami furcsa reggeli rosszullét, rosszat sejtett…, de pénzre volt szüksége. Mindenképpen dolgoznia kellett és ilyen állapotban nem is akart tovább Ferkóéknál maradni. Elköszönt hát tőlük, de megnyugtatta őket, ha lesz rá módja, mindenképpen segíteni fog, amiben tud.

Annyi háborút éltető szót hallott Ferkó édesanyjától, hogy lassan ő is kezdett hozzá hasonlóan vélekedni, hiszen a kedvesét is a háborútól kapta. Arra nem is gondolt, hogy akár a haja szála is görbülhet. Lelkesült levelet írt vőlegényének.

 

1915. VII. 9

 

Fa: Bpest Borancs tér

B L

Bosznia

86Gy Ezred 10. század

 

„Édes Drága Életem! Gyönyörűséges kis Lalikám! Ne félj, légy erős és ha bírsz írjáj csak legalább egy szót, vígasztalj meg arany sorocskáiddal!

Abcug le a szerbekkel, éljen őfelsége a király. Éljen a Háború, éljen az egész osztrák-magyar monarchia!

Áldjon életem mindenben, csókollak milliószor!

Vera”

*

 

Az új házban nem volt akadálya a levélváltásnak, de nagyon szigorúan bántak Verával, sokszor fel is pofozták. A szokásos feladatokon kívül négy gyermeket kellett ellátnia, hiszen ennyi apróság nevelkedett itt. A gazda durva, egyszerű embernek látszott, a felesége pedig csak hallgatott, soha nem szegült ellene. Minden feszültségét a cselédeken vezette le, ütötte-verte őket, ahol érte.

A cselédlányok a szakácsnővel együtt a konyhában éltek. Vera akkor lelt csak némi menedéket, amikor elfüggönyözte saját kis területét. A kosztot minden nap kiporciózták, így állandóan kopogott a szeme az éhségtől. A család általában a nagy étkezőben ebédelt, a ház mindig zsongott a gyerekzsivajtól. Nappali nem volt, csak egy hálószoba és két gyermekszoba recsegő fabútorokkal. Rekkenő hőség tombolt ezen a nyáron, a levelek egyre gyakrabban váltották egymást. Szinte mindennaposak lettek a pofonok, ütlegelések, de Vera nem tudott hová menni innen, enni pedig csak kellett valamit, már csak az állapota miatt is. Egy napon végre megtudta, cselédlányt keresnek egy Bakos utcai házban, a földszint tizenötös számú lakásban. Felmondott, és szerencsére meg is kapta a cselédkönyvét, majd bekopogtatott annak a háznak az ajtaján. Lali ide is gyakran küldött levelet.

Itt kereste fel Verát az újdonsült vőlegény fivére. Megbeszélték, hogy a következő kimenő alkalmával találkoznak és beszélgetnek. Sok minden szóba került, még a tervezett esküvő is, de mint kiderült, édesapjuk egészsége nincs egészen rendben, ezért várni kell a bejelentéssel.

Ekkor történt egy váratlan, meglepő fordulat. Felbukkant Lali ezredében Károly, a lakáj. Sok mindent beszélhetett, duruzsolhatott a férfi fülébe Veráról, mert Vera meglepően ingerült leveleket kapott, ez egyik válaszából ki is derül:

 

1915 VII.26.

 

B L

Részére

Granz Jöger Jug no3

Táboripostahivatal No 307

 

 „Egyetlen Édes Gyönyörű Szépséges Angyalkám! Jaj de szeretném olvasni kezecskéd írását juj de megbántottad a lelkemet soraiddal mint a 16. sz. Leveleddel megbántottál, akkor inkább sose írjál, mert az eddigi különleges leveleiddel is éppen elég a lelkemnek ahogyan meg megbántottad, remélem beláttad, hogy nekem van úgy az, mert én még veled soha az életbe nem kezdtem veszekedést ha te nem bántasz meg egy szóval se. Meg nem bántalak, de néha olyat írsz, még ha mesebeli angyal volnék akkor is méregbe hoznának soraid.

Vera”

*

 

A lakáj nem adta fel. Szép, cirkalmas betűivel gondosan megfogalmazott levelet írt Lajos szüleinek, amiben felfedte fiuk tervét, de várt még a levél feladásával. Szinte élvezte, majszolgatta a gonosz ötlet ízét. A szülők címét már korábban megtudta, amikor átvette a tábori postával érkezett borítékot egy cimborától és letette Lali ágyára. Elalvás előtt minden este arról fantáziált, hogyan kéri meg majd Vera kezét, hogyan tartják meg az esküvőt, milyen szépen fog mutatni rajta a fényes csizma és a vőlegényi ruha. És hát a nászéjszakát is gyakran végiggondolta egészen alaposan, minden apró részletre kiterjedően.

       A gondosan megfogalmazott írást végül fel is olvasta egy estén.

      Így zsarolta a férfit szemében gonoszan szikrázó villanással: — Ha nem fizetsz, Lalikám, hónap elküldöm!

      — Kű’djed, pajtás, kű’djed! Legalább nem tőlem tudják meg! — legyintett Lajos és rezzenéstelen arccal tovább tisztogatta viseltes katonai bakancsát. Arra gondolt, úgysem lesz rá mersze, csak a szája nagy. „Gyávább ez annál, a frontot is kerüli, oda is csak üzletelni megy” — nyugtatta magát.

       Az az igazság, hogy tartott egy kicsit a szüleitől, azt sem tudta, hogyan álljon elébük, mert nagyon szerette őket és nem akart nekik bánatot okozni. Érezte ő, hogy ez a választás bizony nem nyerné meg a tetszésüket. Nemesi lányt szánnának neki, nem egy szegény kis cselédlányt. No de Verát is annyira szerette, hogy előbb-utóbb mindenképpen pontot akart tenni erre a dologra vagy így vagy úgy. Nem lehet a végtelenségig odázni a döntést, ezt tudta jól, különös tekintettel Vera állapotára, amiről időközben ő is értesült.

      Ha erre gondolt, vígan fütyörészett magában, szinte repült a boldogságtól… ilyenkor szinte a háború végét is látta. Ez tartást, erőt, magabiztosságot, hitet adott és reményt, az új élet reményét. Annyi katona halt meg a barátok közül a háború alatt, annyi fájdalmat, vért és szenvedést látott, hogy ez a kis születendő élet volt az egyetlen szép dolog itt, ami most vele megeshetett.

      Már majdnem úgy látszott, hogy a levelet illetően neki lesz igaza, hiszen Karcsi esténként látványosan töprengve, elgondolkodó arccal sétálgatott le-fel a szálláson és időnként elővette, majd újra a párnája alá rejtette a hófehér borítékot, de egy este mégis történt valami. Mégpedig az, hogy a bakák vacsora után nagyokat kurjongatva, kicsit pityókásan, de vidáman kártyáztak egy fa asztal körül, és Karcsi igencsak vesztésre állt, amikor Lali hetykén odabökte: — Cimbora! Te örök vesztes maradsz!

      Erre nyomatékul félrészeg vigyorral, de határozottan kivágta az aduászt. Ez úgy felbőszítette Karcsit, hogy már rögtön másnap feladta a postán a cirkalmas betűkkel megfogalmazott irományt azzal a titkos gondolattal, hogy talán mégis övé lehet az a szép, piros arcú lány, Szekrényes Vera.

      Ezután nem sokkal, talán egy jó hét múlva látta valaki a katonák közül, aztán Lajosnak is elmesélte, hogy degeszre tömött, jókora hátizsákkal igyekezett a lakáj a frontvonal felé — bizonyára bőséges bevételt remélt —, éppen rá akart gyújtani, amikor hirtelen eltalálta egy gránátszilánk, így nem szőhette tovább gonosz tervét. Egy katonai kórházban halt meg, és bizony hiába a sok udvarlás, a zsarolás, örökre agglegény maradt. Lali szülei viszont ravasz levelének köszönhetően értesültek a fiatalok beteljesült románcáról.

      Vera akkoriban már nem tudta tovább titkolni a terhességet. Egyre gyakoribbak lettek a rosszullétek, egyre nehezebben ment a munka, az alakja is kezdett kigömbölyödni, mindennap attól rettegett, hogy asszonya elzavarja, ezért végső kétségbeesésében levelet írt Lali fivérének, akinek unszolására maradék kis pénzéből elutazott hozzá, Visegrádra. Ide is érkeztek levelek.

 

  Szépreményű Szekrényes Veronika

Visegrád

 

„Édes Aranyos Verám Kedves soraid birtokomba jutottak, melyek képzelheted milen nagy könnyebbülést nyújtottak szívemnek és mily nehezemre van az nékem, hogy ebben a messzeségben már ilyen távol kell lenni tőled nem ismételhetem veled amit gyakran ismételtem, nézd mikor voltam így a válladra borulva mint a tulsófelin. Jaj de hogy jaj mikor rád gondolok vegyél el hát magadnak, ha jó és kedves vagy hozzám, hiszen te ösmered az én érzsemet, és tudod milyen szívvel viseltetem irántad, és hű marad hozzád továbbra is, ölel, csókol: Lalid

Egészségem ép, sorsom szenvedhető, jó tisztek vannak, engem nem bántanak, ki vagyok nevezve első embernek, hogy eztán hogy fog menni majd értesítelek, választ írj minél többet most meg elégedj meg ezzel a csekély soraimmal.”

*

 

A vőlegény ezután már csak azon tüsténkedett, hogy haza tudjon utazni, és amilyen hamar lehetett, haza is érkezett. Visegrádon lepte meg a fivérét és Verát, majd elutaztak a szüleihez. Amilyen csendesen lehetett, megtartották az esküvőt és a József körúton vásároltak egy szép, tágas lakást. Ebben a házban már Vera volt a háziasszony. Amikor a cselédlány eltört egy tányért, csak ennyit mondott: — Semmi baj, Rózika, van helyette másik!

 

                                                                     *

 

Éva felpillantott, és halkan felolvasta az utolsó levelet:

 

1917.V.15.

 

B Lajosné Őnagysága

Szépreményű Szekrényes Veronika

Budapest

József krt. 31.

 

 „Felejthetetlen kis feleségem Drága Angyalkám! Ma ismét megörvendeztettél kis rózsaszínű már régen is számtalanszor írtam és ha Isten segít, hogy hazafelé menjek te leszel az első és aztán már úgy is te voltál de még nem elég legelső mostanáig.

Lajos”

*

 

— Na, mit szólsz? Ugye, igazam volt, tényleg szép történet!

— Igazad volt. Kérdeznék valamit, ha nem baj.

— Jó, de én sem tudhatom mindenre a választ! — nézett rá sandán Éva.

A férfi váratlanul egy szép, vékonyka aranygyűrűt kapott elő az ingzsebéből.

— Még erre sem? — kíváncsiskodott furcsa csillogással a szemében.

Éva alaposan megnézte a gyűrűt… alig tudott megszólalni a meghatódottságtól, amikor megpillantotta a belevésett betűket.

— Boldog karácsonyt! — súgta Ádám és megcsókolta a pityergő lányt.

Kint, az utcán, mintha az élet semmit sem vett volna észre abból, ami a vendéglőben történt, zajlott tovább a hangos, karácsonyi fényben fürdő, lüktető, pesti esti forgalom. Néhányan hazafelé siettek, hazaérkeztek, vacsorázni indultak, néhányan éppen aludni készülődtek, ajándékot csomagoltak vagy éppen karácsonyfát díszítettek. BÉKE volt.

 

 

 

VÉGE

 

*

 

 

 

 Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917) — válogatás.

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.