Vajdics Krisztina : Vígreményű Szekrényes Veronika 16.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

16

A menedék

 

Vera legalább ezerszer elolvasta a lapot, nem igazán értette, mi történhetett a gyűrűvel, de veszélyben lehetett, az biztos, ugyanúgy, mint az övé, ezt jól tudta. Megszámolta az üres képeslapokat, amelyeket Lali biztosan azért küldött neki, előre megcímezve, hogy ne kelljen még ezzel is bajlódnia. Ezért néha örömében, néha bánatában zokogott tovább, egészen estig, míg majdnem teljesen besötétedett. Ekkor már félt is egy kicsit. Hirtelen ismerős hangot hallott:

— Mi a baj, Verácska? — kérdezte egy férfihang, s amint felnézett, könnyein át Ferkót pillantotta meg.

— Elkűttek a háztól, nem tudom, mit tegyek, éccakára sincs hová mennem — zokogta.

— Miért kűttek el?

— Ó, ez nagyon hosszú történet!

— Akkor gyere hozzánk, otthon majd elmeséled! — szólt határozottan Ferkó, és egy kockás zsebkendővel törölgetni kezdte Vera szemét.

— Hoozzátok? — sírta Vera.

— Van nálunk hely neked is, édesanyám örülni fog, meglásd!

Vera elgondolkodott kissé, majd megérintette a köténye zsebében lapuló jegygyűrűt és bizonytalanul bólintott egyet.

— Jó, menjünk!

Ferkóéknál Vera azonnal megkapta az egyik szobát a háziaktól, Ferkó pedig édesanyjához költözött a másikba. Este alaposan meghányták-vetették a dolgokat, és úgy döntöttek, csak az lehet a jó megoldás, ha Vera a nővérének is megírja, hol találja ezután. Egyhangú némaságban teltek ezek a napok, Ferkóékkal nem sokat beszélgettek, de ahol tudta, hasznossá tette magát. A fiú időnként vágyakozva kukkantott a szobájába, egyszer ügyetlenül udvarolt is, de Vera dacosan kijelentette:

— Ugye tudod, hogy mi csak barátok lehetünk! Én mást szeretek.

Ferkó szomorúan, de tudomásul vette, még édesanyjának is elmondta, aki így biztatta:

— Mondja még másképpen is, édes fiam, meglásd, hosszú lesz a háború, és te vagy az egyetlen férfi a környéken. Jóravaló lány ez a Vera, nagyon tetszik nekem.

Még némábban tettek-vettek, mint eddig, szinte gépies monotonitással teltek a napok, miután berendezkedett és megmelegedett a házban. Már majdnem elégedett lehetett a sorsával, hiszen igaz, hogy munkája nem volt, de mindig akadt valami tennivalója, ha Ferkó szerzett valami hozzávalót — ez egyre gyakrabban történt, mert időközben újságkihordó és hordár lett —, még főzni is tudott, és mosást, vasalást vállalt a szomszédoknak. Bár az asszony örökösen zsörtölődött, morgolódott és nagyon szegényesen éltek, legalább nem fáztak, mert akkorra szépen kitavaszodott. Ferkó édesanyja sokszor arra vetemedett, hogy felbontsa Vera levelét, még most sem verte ki a fejéből a tervet, hogy összehozza a két fiatalt. A vályogház ekkorra már lakhatatlanná vált, bérelniük kellett egy lakást a Bakos utcán, a földszinten, később a József körúton. Vera így írt akkoriban Lalinak:

 

B L

részére

Gr J J no3

Táboripostahivatal No 307

„Édes Lalikám! Ha írsz Nekem még haza, nagyon kérlek zárd le a levelet, ne örüljön az én fájdalmamnak senki sem, és legokosabb, ha a nővéremhez írsz, mert ebből a pénzecskéből nagyon nehéz élni, mert megint helyes beszéddel írjál. Édes Lalikám

Puszi Puszi Puszi Puszi”*

 

És egyszer, amikor nagyon el volt keseredve, mert régen kapott hírt Lali felől, ezt írta:

 

1915

B L

részére

Gr J J no3

Táboripostahivatal No 307

Bp

„Édes Jó Istenkém!

Amit megszomorítottál nagyon szépen kérlek vigasztald is meg szívemet és adjál boldog életet és őneki légy segítségére és mind örökkön örökké légy az ő vezére”*

 

Nemsokára Vera örömmel értesült róla, hogy megszületett nővére kisfia, szép, egészséges gyermek, és összeházasodtak Annussal. Rövidesen levelet is kapott, melyben ez állt:

 

1915. febr.12

Szépreményű Szekrényes Veronika

Budapest

Bakos u. 50 földsz.5.

„Kedves Veronka!

Már több ízben fölkerestem a lakásán, de sajnos sosem volt szerencsém. Szombat este azonban, ha kegyed is úgy óhajtja lehet szerencsénk, sőt kérem szíveskedjen elfáradni, ahol önök kedves Lalival megismerkedtek, mert mi is oda megyünk táncolni az aranyommal.

Sokszor üdv: és elvárja szerető sógorkája: Józsi”*

 

Vera nagyon örült ennek a levélnek és a találkozásnak is, hiszen olyan régen látta a testvérét és a sógorát. Szerencsére nemsokára elérkezett a várva várt szombat, amikor a kertes vendéglőben újra találkoztak.

Vera izgatottan készülődött, mint mindig ilyenkor. Amikor belépett a vendéglőbe, meglepetéssel tapasztalta, milyen sokan vannak, milyen sokan esznek-isznak az asztaloknál. A jó idő kicsalta az embereket és ez őt is felvidította kissé.

Annus boldogan integetett, amikor meglátta és mesélt, mesélt… a kisfiáról, aki egy kis kövér angyalka és arról, hogy közben össze is házasodtak Józsival és Újvidékre mennek nászútra, Józsi rokonaihoz. Viszik a csöppséget is, akit most Józsi szüleire bíztak. Vera tiszta szívvel gratulált a fiatal párnak, majd amint kíváncsian nézelődött, megpillantott egy ismerős arcú fiút, nem messze, egy másik asztalnál. Rá is ismert rövidesen, megismerte hetyke tekintetéből. Rátóti Karcsi volt az, Lali régi cimborája. Ő is észrevette őket, odasietett hát hozzájuk.

Sokáig beszélgettek elmélyülten, de Karcsi valami olyat is mondhatott Verának, amitől az egészen elsápadt, egészen elszomorodott. Mint később elkottyantotta — mert persze kitartóan faggatták —, Karcsi szerint Lalinak van egy menyasszonya, mindenki tudja a cimborák között, valami jómódú, csinos leány, csak a háború végét várják az esküvővel és nem gondol már Verára.

— Régen volt az! Feledd el! Így beszélt Karcsi — mesélte Vera, aki ezután a biztonság kedvéért a nővére új címét írta feladónak, ha lapot küldött, hiszen, mióta összeházasodtak, Annuska már Józsi szüleinél lakott, hogy minél kevesebb gondja legyen szegény édesanyjuknak. Józsi mindezt hallva, megpróbálta előrelendíteni a két szerelmes dolgát, így írt hát Lalinak:

 

B L

részére

„Kedves Lajos!

Legnagyobb örömömre Újvidékről kereshetlek fel soraimmal kedves Lidikém is itt van és volt is hozzá szerencsénk Ángyika és a kis Bandi is itt van. Igen boldogok vagyunk valamennyien.

Csókol

Üdvözlünk mindannyian Józsi

Veronkának írj!”*

 

Vera akkoriban több levelet is írt. Mind mély szomorúságról árulkodik, de a következő levelet már az új címről írja, a József körútról:

 

1915

Szépreményű Szekrényes Veronika

Bp

József krt.31/a

„Bánatos könnyes szemű leányka apró kis dalocskát és az arca sápadt úgy látszik titokban sír midőn e sorokat rója lelke a messzibe lát csendesen dúdolja azt a könnyekkel megírt dalát sokszor úgy szeretnék sírni magam sem tudom miért szeretnék zokogva sírni magam sem tudom miért szeretnék valakit bírni kihez már nincsen remény valaki aki már másé és nem lehet az enyém Vera”*

 

Szinte postafordultával érkezett Lali levele és gyorsan elküldte Józsi által Verához. Úgy látszik, ő nem bánkódott a szomorú sorok miatt, inkább örült, mert forró szerelmet érzett bennük.

 

„Édes kis Vera! Becses soraid megkaptam, amivel mondhatom hogy megvigasztaltál küldhetnél többször is olyan szép lapot, látod én most küldök neked egy igazi bakaképet, ilyen élete van egy bakának, csak nálunk 12 kr van egy napra mert Boszniába vagyunk 12 fizuilag. Egészségem ép, sorsom szenvedhető tiszteltetem Józsit és Jánost Annus kisfiát.

Gondolatban sokszor csókol a te Lalid, jó mulatást, sokat jársz mulatságba, írjál hogy mulatsz.”*

 

Vera sem várt sokat a válasszal, ezt kanyarította egy szép lapra:

 

„Ha te tudnád milyen sápadt

Halavány a szinem…

Ha te tudnád mit szenvedek,

Hogyan fáj a szivem”*

 

És ezt:

 

1915

B L

részére

Gr J J no3

Táboripostahivatal No 307

„A városba a legárvább én vagyok, fejem felett még a csillag sem ragyog, nincsen apám, nincsen anyám, sem szeretőm, jaj de régen nyugodt a temetőm. Bús vagyok én csalogány, az én szemem gyásznak adatott, nékem a szerelem gyászruhába, búbánatba, görnyedek, a jó Isten látja mennyit szenvedek. Ha kivisznek egykor a pusztába, jöjj ki hozzám fekete gyászruhába, könnyeiddel öntözgetem fejfámat, megköszöni a lelkem, ha feltámad.

Ölel: Vera”*

 

Lali nem is értette egészen pontosan, miért ilyen szomorkásak ezek a levelek, és Vera nem mert többet írni erről. Úgy folytak a napok egymás után, mint a Duna vize. Nagy szegénységben, szűkölködésben éltek.

Vera már korábban leadta a cselédkönyvét a hivatalban, nem is reménykedett abban, hogy ilyen jellemzés után bárhová is felvennék. Közben egyre melegebb lett az idő, egyre több sebesült katona tért haza, s bár húst már szinte csak ismerős révén, protekcióval lehetett kapni, mégsem éheztek. Egy bögre tej, egy kis kenyér mindig előbukkant valahonnan.

Esténként egyre többen gyülekeztek a kertes vendéglőkben, főleg sebesült bakák, cselédek, gazdatisztek, akik már visszatértek a frontról vagy el sem mentek. Itt találkozott Vera egyszer egy lánnyal, aki éppen Boszniából jött haza. Ételt, ruhát vitt a bátyjának. Sok mindent megtudott tőle Laliról, mert mint kiderült, ő is beszélt vele, szinte mindvégig Veráról áradozott. Így írt ekkor Vera:

 

B L

részére

Gr J J no3

Táboripostahivatal No 307

„Édes Aranyos Lalikám!

Tudatom veled, hogy már megjött az a lány, aki veled beszélt Boszniába, és hát én is beszéltem, vagyis érdeklődtem irántad, és azt mondja, hogy nagyon sok puszit küldtél, és sokszor üdvözölted, és ő azt mondja, hogy először nem is akarta hinni, hogy igaz, amit beszélsz, de azután később meg elhitte, és hogy nagyon boldog voltál, hogy tudtál nekem kedvesen üzenni Te drága, édes kis Lalikám! Nagyon sok mindent beszélt, hogy ti milyen árvák vagytok, csakugyan nincs egy magyar nő sem azon a vidéken, ój elhagyottak vagytok te édes kis Lalikám.

Sokmillió puszi mindnyájatoknak!”*

 

S mivel már megnyugodott, hogy nem volt igaz a híresztelés, amit Karcsitól hallott, egyre több és egyre boldogabb levelet írt, egyre gyakrabban váltották egymást a lapok, sőt, még pénzt is küldött neki a férfi, hogy látogassa meg Boszniában, és ez meg is történhetett, hiszen Vera ezt írja nővérének:

 

„Édes Nővérem

Nem mehettem el búcsúzni, nem volt időm de hát itt vagyok Boszniába és éppen megyünk Szarajevoba majd onnan is írok csókollak

Vera”*

 

*

 

— Ezt nem hiszem el! — szisszent fel Ádám. Még meg is látogatta?

— A levélben ez áll, de szerintem nem találkoztak. Biztosan az a lány vette rá erre, akivel a kertvendéglőben beszélgetett.

— Szerintem meg találkoztak, ha már odament, biztosan csak ott kapott eltávozást Lali — mondta Ádám. — Ez tényleg hihetetlen!

— Igen, szerintem is, de a levelekben nincs arra utalás, hogy találkoztak volna — bólintott Éva és folytatta.

 

*

 

Egy szép napon pedig ez a levél érkezett Lalitól:

 

1915

Vígreményű Szekrényes Veronika

Budapest

„Édes Drága Angyalom!

Várhatsz már csak ott leszek nálad. Hogy hova megyünk, azt még nem tudom, majd azt tisztázzuk együtt. Kívánok sok egészséget a viszontlátásra, mint nekem van, ölel fivérem is.

Ölellek, csókollak.

Sok-sok pá pá”*

 

Ebből a levélből Vera arra következtetett, hogy Lali már a fivérének is mesélt róla, ez nagyon boldoggá tette.

Nemsokára a férfi tényleg hazajött és együtt tölthettek egy egész napot. Eufórikus boldogságban, kézen fogva sétáltak az utcán, nem volt már semmi titkolnivalójuk, úgy érezték, övék az egész élet! Az igaz viszont, hogy Lali nem nagyon örült, amikor megtudta, Vera hol lakik és kivel. Ennek ellenére olyan boldog, szép napot töltöttek együtt, mint eddig soha. Ezek után még sűrűbbé váltak köztük a levélváltások.

 

* (Képeslapgyűjtemény: 1914-1917)

 

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.