Vajdics Krisztina : Vígreményű Szekrényes Veronika 15.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

A képeslapok

 

Éva egész nap a kórházban dolgozott, közben folyton az járt a fejében, mit vegyen fel estére. Mindenképpen szerették volna megünnepelni Ádámmal az első együtt töltött éjszakát. Amikor hazaért, feltúrta az egész szekrényt, mire rátalált a megfelelő öltözékre, amelyben jól érvényesül új nyaklánca és karcsú dereka. Egy testhez simuló, olajzöld gyapjúruhát választott, mert csak annak volt olyan mély kivágása, melyből az ékszer kivillant és illett is a borostyánkő színéhez. Előkapart még a szekrényből egy széles, fekete övet, szorosan feltűzte a haját, magas sarkú, fekete cipőt húzott, finoman kifestette magát, így várta a férfit. Ádám időben érkezett. Elegáns szürke ingében, nyakkendőben, nagyon jól mutatott. Élénken cseverészve siettek az autóig. A vendéglőben egy kicsit eldugott, de barátságos asztalhoz ültek, ahol nyugodtan tudtak beszélgetni.

A férfi udvariasan nyúlt Éva kabátjáért, majd intett a pincérnek. Elég sok idő telt el, amíg az ételre várakoztak, ezért a lány Ádám unszolására tovább mesélt.

— Kérlek, most már ne hagyd abba — kérlelte a férfi —, egész nap ez a történet járt a fejemben, nem tudom, de olyan érzés, mintha már hallottam volna.

— Jól van, folytatom, kedves Nógrádi Ádám Lajos, de jól figyelj! — fenyegette Éva viccesen.

Gondosan maga elé terítette a képeslapokat, éppen úgy, mint egy pakli kártyát, és borát szürcsölgetve mesélte tovább a történetet.

 

 *

 

Miután Vera lélegzetvételnyi időhöz jutott a hosszú, váratlan élményekkel teli nap után, elmélyülten nézegette a gyűrűt a cselédszoba biztonságában. Az ékszer vékony, könnyű aranyból készült, inkább sárga, mint vörös színű aranyból, egy betű volt csupán belevésve: L. Ezek után alaposabban megfigyelte a láncot is, de abban semmilyen írást nem talált, bár a borostyánkő közepén húzódott egy világosabb barna csík, amitől még érdekesebbé vált a mintázata. A gyűrűt nem merte a köténye zsebébe rejteni, félt, hogy mosás közben kipottyan belőle, inkább a szekrény mélyébe dugta, a fehérneműs ládikójába. Éjszaka alig hunyta le a szemét, szüntelenül a szobában történtekre gondolt. Boldogan, mégis riadtan meredt a plafonra, úgy érezte, ez az egész dolog, az eljegyzés nem is vele történik, csak álmodik róla. Másnap viszont már nem sok ideje maradt gondolkodni, mert Irénke asszonyság váratlan razziát tartott a konyhában, ők pedig megszeppenve hallgatták Pirossal.

— Itt semmi nincs rendben, lányok, értitek? Semmi! — rikoltozta Irénke asszony, és botjával koppantott egy nagyot a konyhakövön. — Indulás a piacra! Együtt megyünk. Ti egyszerűen semmiből sem tudjátok a legjobbat beszerezni, minden silány, ehetetlen. Indulj, Piros! Vera, vedd a kosarat!

— Igenis, asszonyom — hadarták mind a ketten, és kezüket-lábukat elhagyva siettek az asszonyság után.

Furcsa látványt nyújthattak, ahogy így vonultak az utcán, elől Irénke, suhogó, fekete selyemszoknyában, fekete kiskabátban, mögötte Piros, kövér alakján csak úgy rengett a szoknya és a nagykendő. Hátul Vera kapkodta a lábát, mindkét kezében kosárral. Nem nézett se jobbra, se balra, leszegett fővel sietett utánuk.

Már majdnem a piacra értek, amikor Verának földbe gyökerezett a lába, mert hirtelen észrevett valakit. Nem csoda, hiszen éppen Amálka asszony termetes alakját pillantotta meg, aki integetve, Irénke nevét kiáltozva feléjük tartott. Hamarosan Irénke is észrevette, hátraintett a két lánynak és botjára támaszkodva várta Amált az utca közepén.

— Jaj, de régen láttalak, kedves Amálkám, édes régi barátném! — kiáltotta lelkendezve, amint Amál asszony melléjük ért.

— Drága Irénkém! Én is éppen ezt akartam mondani! Olyan régen nem találkoztunk! Hallottam, mi történt az uraddal, fogadd őszinte részvétemet!

— Köszönöm — felelte rekedt hangon Irén, majd megkérdezte: — Hogy vagy, kedvesem?

— Egy cselédlánnyal bajlódom, mint mindig. És te, hogy viseled a napokat egyedül?

— Ne is kérdezd, inkább én is az uram után mentem volna… — legyintett. — Ráadásul a lányom is egy semmirevaló naplopót hozott a házhoz. És mi volt a baj azzal a cseléddel, kedveském?

— Ó, Irénem, ha te azt tudnád! Meglopott! Elvitte a legszebb családi ékszereimet, ne is mondd! Nekem nincs szerencsém ezekkel az ostoba nőszemélyekkel. Ha jó a cseléded, semmi gondod, ezen áll vagy bukik a házi békesség, én már csak tudom. Neked milyenek a lányaid? Látom, itt jönnek mögötted.

— A szakácsnőm, Piros kiválóan főz, néha ugyan a körmére kell néznem, de azért elégedett vagyok vele, bár mostanában ő is eléggé elkanászosodott. Az új cselédlány meg… — ingatta a fejét. — No, hagyjuk! Mostanság mindig silány húst hoz, ezért megyünk most együtt a piacra. Nem bízom benne — mutatott hátra.

Amálka hümmögve, bólogatva méregette a két lesütött szemű alkalmazottat. Döbbenten Verára meredt. Közelebb hajolt Irénkéhez és hosszan a fülébe súgott valamit. Mindketten a halálsápadt Verára néztek.

— Mars vissza! — kiáltotta Irénke, és gyors búcsúzás után hátrafordította a két lányt.

— És a piac, asszonyom? — kérdezte meglepődve Piros.

— Majd holnap elmegyünk ketten, most hazavisszük ezt a cédát, hogy két hét felmondással ki tudjuk tenni a szűrét.

Piros rémülten meresztgette a szemét, de meg sem mert mukkanni.

Otthon Irénke gyorsan összehívta a családi tanácsot, a fiatal pár meglepődve hallgatta a történetet, majd behívatták magukhoz Verát a nappaliba.

— Két heted van és mehetsz! — rikkantotta Irénke rideg hangon, a többiek bólogattak. — Ki tudja, mit lopott el ez a romlott lány, már eddig is! — rivallta Irén. — Most pedig kövess! — szólt Verának.

Vera reszketve követte, egyenesen a cselédszobába tartottak. Irénke alaposan kikutatta Vera ruhás zsákját, a szekrényét, szétnézett az asztalán is, de mikor a szekrény mélyén rejtőző ládika is előkerült, Vera elkeseredetten felsikoltott.

— Csak azt ne!

Irénkének sem kellett több, kinyitotta a láda fedelét és mohón kutatni kezdett benne. Persze azonnal megtalálta a gyűrűt.

— Hát ez hogyan került hozzád? — kérdezte bőszen.

— Ez a gyűrű családi ékszer, egy emlék, a nagymamámé volt, ezt ne vegye el, kérem! — zokogta Vera.

— Még hogy családi ékszer! — kiáltotta Irénke, majd felajzottan vizsgálta a gyűrűt. Én nem vagyok tolvaj, úgy, mint te, de a cselédkönyvedben ott lesz, amit gondolok rólad, azt elhiheted. Két heted van, hallottad? Keress új gazdát és húzd meg magad!

Vera lehajtott fejjel állt az ajtóban, Irén pedig visszasietett a nappaliba. Kiemelte a fiókból a cselédkönyvet és diktálni kezdett Ilona asszonynak, aki szép, hosszú, cirkalmas betűkkel ezt írta: „Minden tekintetben megbízhatatlan lány.” Irénke átnézte az írást, visszatette a cselédkönyvet a komódba és elfordította a kulcsot.

— Majd megkapja, ha itt lesz az ideje — morogta, aztán behívatta Pirost a szobájába, hogy eligazítsa a későbbieket illetően és a kulccsal a kezében visszavonult.

 

 *

 

Így történt, hogy Vera rövidesen újra az utcán találta magát. Cselédkönyvével a kezében egy elhagyott padon sírdogált estig, ahol nem láthatta senki. Nem tudta, mit tehetne, hiszen semmilyen ajánlatot nem kapott a felmondási idő alatt. Így szomorkodott, közben előkapart ruhás zsákjából egy képeslapot, amit éppen az ő kezébe kézbesített a postás. Szerencsére ezalatt a pár nap alatt ő nyitotta ki az ajtót Károly helyett, ha csengettek. Elővette a lapot, s amíg böngészte a sorokat, még jobban rázta a zokogás.

 

„Felejthetetlen Drága Szép Menyasszonyom Vera, a legnagyobb örömmel értesítelek, hogy a karikagyűrűm megvan, mit már nem számítottam hogy meg lesz, máma láttam meg egy barátomnál s én mindjárt ráismertem.

Fizettem neki 6 koronát amiért ideadta, tudod mintha csak téged láttalak volna, meg úgy meg voltam lepődve, má a többi után nem érdeklődtem, fő hogy ez megvan. Boldog vagyok, mindig az ujjamon van, ezután egy percre sem teszem le, és az albumot küldtem, ha megkapod írj!” *

 

* (Képeslapgyűjtemény: 1914-1917)

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.