Vajdics Krisztina : Vígreményű Szekrényes Veronika 14.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

 

 

Az eljegyzés

 

Vera kifulladva érkezett haza, feldúltan, vörös arccal rohant el a kíváncsian tébláboló lakáj mellett.

— Verácska, hallgasson meg! — dörömbölt a lakáj az ajtaján.

A cselédlány kisírt szemekkel kukkantott ki az ajtón.

— Hallja, Verácska! Holnap utazom a frontra, magának kell átvennie a feladataimat!

— Milyen feladatokat? — kérdezte a lány gúnyosan az izgatott férfitól, aki csak hadart tovább.

— Úgyis elmondják majd, de tudnia kell, maga fogja eztán meggyújtani a háziúr szivarját, maga nyit ajtót a vendégeknek és a hamutartót is magának kell kiürítenie és persze italt tölteni.

— Meglesz — morgott Vera, míg visszahúzódott a szobájába.

Másnap valóban úgy indult a nap, hogy Irénke asszony mindenben eligazította. Karcsi már hajnalban elindult, érdekes, valahogy ürességet hagyott maga után a konyhában, pedig nem nagyon szívlelték. Mégis, mintha kissé hiányzott volna idegesítő kedélyeskedése és erőltetett viccelődése.

Kora reggel Vera éppen a piacra sietett, amikor Lali váratlanul ismét eléje toppant.

— Verácska! Valami fontosat akarok mondani, hallgass meg, kérlek! Ne haragudj, kicsit többet ittam, mint kellett volna. Ne várass tovább engem, gyere hozzám feleségül! — suttogta szinte kérlelő hangon és előkapott a zsebéből egy aranygyűrűt.

Vera azt sem tudta, hogyan kapkodja a levegőt örömében és meglepetésében, de azért ellenkezett.

— Nem tehetem, nem mehetek magához… és úgysem vesz el! — darálta gyorsan a szavakat.

Lali viszont ellentmondást nem tűrő mozdulattal az ujjára húzta a gyűrűt, és azt súgta a fülébe:

— Eldugod majd, hogy ne vegyék észre. Ha véget ér a háború, a lagzit is megtartjuk, de előtte még beszélnem kell a szüleimmel, ha elveszlek, nem leszel többet cseléd!

A lány szinte tehetetlenül nézte, hogyan csusszan az ujjára az ékszer, majd fénylő szemekkel Lalira nézett.

— De ha becsap, maga széltoló, nagyon megjárja! Maga hordani fogja? — kérdezte félénken.

— Hát persze, máris hordom — kiáltotta Lali hetykén, és odaadta Verának a gyűrűt, hogy húzza az ő ujjára. — És ne mondd nekem eztán, hogy maga, mondd nekem mindig, hogy te!

— Még akkor is, ha mások is hallják?

— Akkor a legjobban!

Vera még közelebb húzódott, így mendegéltek meghitten, kézen fogva az utcán. Egy kapualjnál Lali hevesen megcsókolta, majd könyörgőre fogta a kérdést.

— No, akkor eljössz hozzám? Holnap vissza kell mennem, nem mondhatsz nemet, már majdnem házasok vagyunk!

— Házasok! — nevetett Vera keserűen, de azért pironkodva bólintott egyet.

Erre aztán Lali határozottan megfogta a karját, besurrantak, és… a szobában…

 

*

Éva álmában megfordult, békésen elmosolyodott, de ekkor hirtelen hangos dörömbölést hallott.

— Nyisd ki, nyisd ki! — hallotta a türelmetlen szavakat és egy hosszú, éles csengetést.

Ádám toporgott az ajtóban, sötét, prémgalléros télikabátban, feldúltan, mogorva ábrázattal. A lány álmosan törölgette a szemét, a férfi pedig elszántan csörtetett befelé. Ledobta kabátját a fehér huzatú rattan székre, majd lazán az ágyára huppant.

— Mégis, meddig akartál aludni, ha szabad kérdeznem? Egész nap hívtalak, átaludtál egy teljes napot! — mondta dorgáló hangon.

Éva éhesen botorkált a konyhába. Amikor visszatért az ennivalóval teli tálcával, somolyogva dörgölődzött a fiúhoz.

— Különben te hogy kerülsz ide? Arról volt szó, hogy karácsonyig már nem találkozunk, és akkor sem, mert ügyelek. Olyan szépet álmodtam! — suttogta. — Ha tudnád, hogy mit!

— Aggódtam érted, ezért vagyok itt. Nem is örülsz? Na, hadd halljam azt az álmot! — szólt a férfi még mindig mérgesen, ám szótlanul végighallgatta, ahogy Éva csámcsogva előadja a történetet.

— Nahát! Mi mindenről maradtam le! És dolgozni már nem is akarsz? — korholta.

Éva megrettenve az órára nézett, kipillantott az ablakon a karácsonyi hangulatot tükröző, ezüstösen fénylő esti utcára, mormolt valamit, aztán idegesen felkapta a telefont.

— Halló, főorvos úr! — köhögött egyet, majd valami rejtélyes betegségről hadart, és gyorsan letette a kagylót. Ezután egy fél kiflivel hadonászva izgatottan mesélt tovább:

 

*

— Úgy egy jó óra múlva mindenki csak azt láthatta, hogy Vera és Lali mosolyogva, boldogan sétálnak ki a házból, aztán a lány lóhalálában szalad a piacra.

Otthon már zúgolódva várta Piros, jól leszidta a késésért, hiszen az ebédfőzéshez időben kellett volna a zsír, a krumpli és a friss hús is. Vera mégis csendesen mosolygott egész nap, Lali pedig fütyörészve, kezét zsebébe dugva lődörgött az utcán, úgy szédelgett, mintha félálomban lenne.

Délutánra kisütött a napocska is, egyre melegebb, kellemesebb lett az idő, minden fényben fürdött, legalábbis Lalinak úgy tűnt. Nagyon régen érezte magát ennyire feldobottnak, az egyszer biztos.

Este aztán hatalmasat mulatott egy régen látott jó pajtásával, aki rögtön észrevette az ujján csillogó gyűrűt.

— Hát ez meg mifene, Lalikám? — kérdezte, mikor hazafelé támogatták egymást.

Lali elfúló hangon kiáltotta az éjszakába:

— Megnősüüüültem! Enyém vagy!

A cimbora kicsit elhúzódott, nevetve kérdezte:

— Csak nem rám gondolsz, pajtikám? Én a tied vagyok, persze, hogy a tiéd! — próbálta kimondani a szavakat, de részeg nyelve már alig forgott.

— Ve-rá-cska az eny-é-ém, paj-ti-kám — suttogta vontatottan Lali, majd csuklott egyet és összerogyott.

A kivörösödött arcú, lomha cimbora alig tudta hazavonszolni, aztán úgy, ahogy voltak, csizmástul az ágyra heveredtek mindketten. Így horkoltak hajnalig, amíg meg nem szólalt az első kakas, mert akkor már bizony mindkettejüknek indulnia kellett.

*

— No, és mi történt valójában a szobában? Ezt elfelejtetted elmesélni — kíváncsiskodott Ádám.

— Én sem tudhatok mindent! — nevetett Éva hozzábújva. — Az a lényeg, hogy itt mi történik hamarosan, igaz?

— A szívemből szóltál — mondta halkan Ádám és átölelte a lányt. Így érte őket a hajnal, összegabalyodva. Másnap reggel pedig lendületesen, együtt siettek az utcára.

— Ugye, hogy mégis itt aludtál! — jelentette ki Éva győzedelmes vigyorral, amikor elköszöntek. Ádám lemondóan legyintett egyet:

— Ti nők! Végül mindig ti győztök, igaz?

— Ha nem így lenne, már régen kihalt volna az emberiség! — kacagott a szemébe Éva.

— Na, siess! Ne felejtsd el, tegnap még beteg voltál! — élcelődött a férfi és bepattant az autójába.

Verőfényes, boldog nap volt ez, legalábbis mindketten így látták.

 

Legutóbb szerkesztette - Vajdics Krisztina
Szerző Vajdics Krisztina 122 Írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.