Pápay Aranka : A nussdorfi fivérek – 9.

Válaszút

 

Hilda gondoskodó természete nem hagyta a huszonhat éves Karolát a semmittevés kábulatába menekülni. Jóval mise előtt gyónásra hivatkozva sietett el otthonról, de ezúttal esze ágában sem volt a bűnbánat. Annál inkább egy jócselekedet, amit szintén a plébános úr közvetítésével gondolt foganatosítani, csakhogy az a Fennvalónál jóval kisebb úrhoz, az iskola igazgatójához intézett kérelem lenne.

— Atyám, ezt a szegény asszonykát vissza kéne hozni az életbe, még mielőtt belehal, és itt hagyja a kis árváit. Úgy járkál a lakásban, mint a félig hót bolygó lélek…

Az öreg pap buzgón bólogatott.  

— Jó, jó, beszélek vele, de tudok-e én azzal segíteni? Vagy mi mással?

— Ahogy már egyszer megtette. Vissza kellene hívniuk az iskolába, csakis a munka billentheti ki az egykedvűségéből, mert arra biztosan nem mondana nemet. Imádott tanítani.

 

Némileg megnyugodva, a plébános úr ígéretével sietett haza Hilda asszony. A postaládikában nevére címezett levelet talált, forgatta, nézegette, de feladót nem talált a borítékon.

— Ez csakis valami névtelen zaklatás lehet — dohogott szorongva. Már majdnem tűzbe dobta, de mégis úgy döntött, előbb kideríti, mi áll benne.

És ó, Egek, még szerencse! Franz tőle érdeklődött nagy titokban sógornője hogyléte, lelkiállapota felől.  

Azonnal válaszolt. „…Úgy járkál a lakásban, mint a félig hót lélek…” Ismételte meg immár írásban aggodalmát, és mindent megírt ennek a kedves rokonnak, amit az atyának már elpanaszolt.

 

Nem telt bele egy hét, Karola ott állt ismét a katedrán. Pár sorosban újságolta Francinak:

„… Örömmel tudatom, hogy dolgozni kezdtem. Az a kis pénz nem sokra elég, de szerényen megélünk… A gyerekek miatt ne aggódj, az áldott jó Hilda és ez a drága dajka segítenek nekem, hogy semmiben ne szenvedjenek hiányt. Csak az éltet, hogy ők vannak, szükségük van rám, és remélek… remélem, Isten segítségével egyszer még törleszthetem, amivel mindenfelé tartozom.”  

 

A férfi ott, a budapesti kicsi albérleti szobájában elgondolkodott. Itt nincs mit halogatni. Még két évet nem vesztegethet el. Amíg tanul, Karola nem küzdhet egyedül a gondjaival, ő sem támaszkodhat minden anyagi gondjával Matildra.

Első útja szüleihez vezetett.

Az öregek pontosan úgy reagáltak, ahogy várta. Papa a megszokott kedélyességével ölelte keblére, a mama keskenyre zárt ajakkal, kissé gyanakodva várta, ugyan, mi hozta haza immár egyetlen gyermeküket.

Franci nem kertelt. Ismerte őket, tudta, hol a gyenge pont, amin keresztül áthatolhat makacsságukon. Elmondta, ahhoz, hogy befejezhesse tanulmányait, segítségre van szüksége, amit eddig Matildtól megkapott, de hát ő inkább a szüleinek jóindulatát szeretné élvezni.

Papa kivette szájából a pipát, nagy lélegzetet véve készült megszólalni, de élete párja, mint mindig, most is elébe vágott.

— Nekünk már csak te vagy, fiam — hangzott a régi keménységre alig emlékeztető kinyilatkoztatása. — Mióta az a perszóna elvette tőlünk, és halálba kergette Josefünket, és még az unokáinkhoz is elzárta az utat — emelte fel kicsit a hangját, mert a méregcsepp azért nem hiányozhatott mondandójából —, egyedül te maradtál a reménységünk.  

— Ó, Muter, Josef gyerekei attól még a véreink, senki sem tiltja szeretni őket, Karola pedig az anyjuk, ő hozta világra őket, boldoggá tette Josefet, aki a maga választotta úton járt. Nekünk nem megtagadni, hanem felkarolni kell ezt az árván maradt családot.

Papa ismét tett egy hiábavaló kísérletet, kivette a pipát, de csak a Franci felé lendülő kézmozdulatig jutott.

— Felkarolni? Hiszen Matild már magához ragadta a kislányt — csattant fel Teréz, mint a becsapott ajtó.

— Mamuskám! Van ott még két kisfiú… — vette hízelgősre hangját a fia.

A mama összehúzott, szúrós szemmel kapta hátrébb a fejét. Eszébe ötlött egy gondolat, hirtelen, csak csírájában, amit még nem is adott ki magából. Konokul hallgatott róla. Szokatlan engedékenységgel válaszolgatott fia további fejtegetéseire, míg esze a kis Karl nem is olyan távoli taníttatása körül forgott.

Késő estébe nyúlt a beszélgetésük, papa néha bele-belealudt a diskurzusba, mint a régi, szép időkben. Amikor fel-felriadt, mindig rábólintott arra, aminek épp elkapta a végét.

— No, akkor mi ragaszkodunk ahhoz, ugye papa, hogy a tanulmányid idején költségeidnek felét fizetjük…

— Persze, persze — jött a hozzájárulás, nagy bólintás kíséretében, aztán újra leragadt nehéz szempillája az öregnek.

„Ennyi egyelőre elég lesz” — nyugtázta magában Franci, felállt és jóéjszakát kívánva felment régi szobájába.

 

Karola fürgén sietett hazafelé az iskolából egy jó tanítási nap után, sokat feleltetett, érezte a nebulók válaszaiból, hogy már úgy mondták fel az anyagot, ahogy ő tanította. Érezhetően örültek a visszatérésének. Ma meg akart feledkezni bánatáról, anyagi gondjairól, csak egy kicsit… legalább egy napra!

Ez nem nagyon akart sikerülni. „Pedig örülhetnék, miért érzem mégis úgy, hogy egyedül vagyok az egész világon?” — tértek vissza keserű gondolatai.

Ismerősök köszönését viszonozta automatikusan, közben már a kicsi fiaira gondolt, míg szaporázta lépteit, magához szorítva egy osztály javításra váró füzeteit. Nem vette észre az őt pár lépésnyire követő öltönyös, keménykalapos fiatalembert, aki maga is vigyázott, hogy kis ideig észrevétlenül kísérhesse, megfigyelhesse, kecses, kislányos alakját, kicsit előre hajtott fejét, ahogy magába merülve siet, feltehetően haza.

Ahogy a kapuhoz közeledett, már igyekezett behozni a távolságot, hogy egyszerre érjenek oda.

— Pardon, megengedi frajláin, majd én… — nyúlt a kilincs felé, kezük találkozott.

— Franci! — ujjongott fel az asszonyka. — Hogy kerülsz te ide?

— Nem bírtam tovább, Karola! Látni akartalak!

Már belülre kerültek, a férfi becsukta mögöttük az ajtót, és ahogy indultak volna beljebb, Karola hirtelen megtántorodott, el kellett kapnia. Táskáját elhajítva karolta magához a mellkasának csak közepéig érő nőt. Karolára, arcán a kabát szövetének érintése, és vállán az erős karok valahogy úgy hatottak, mintha megérkezett volna egy biztonságos kikötőbe… A füzetek megcsúsztak, egyenként potyogtak a lábuk elé, de rá se hederítettek egy ideig. Csak álltak ott, az asszonyka két nyitott tenyerét a kabátra simította, köztük fél arcát a férfi szíve fölé hajtotta, nem látta a tekintetét.

— Jó, hogy itt vagy — mondta halkan. — Ez a fiú mindig a jóakaróm, pajtásom volt… lám, az is maradt — gondolta.

Ketten szedték fel az irkákat, és némán indultak a lépcső felé.

Csendesen beszélgettek egész este, volt mondanivalójuk bőven, de gondolataik nagyon különböztek. Karola kínosan ügyelt a gondjait titkolni, magában fohászkodott, nehogy kiderüljön valami ki nem fizetett adósság, míg a vendég itt lesz… Franznak meg elképzelése sem volt, jövetelének célját elő meri-e hozni, ha igen, mikor és hogyan…

Ami történik, soha nem véletlen.

Karcsika úgy rohant nagybátyja karjába, majd feldöntötte, nem tágított mellőle napestig.

Máskor is ott sertepertélt, amikor a babát fürdették, ezen az estén Franz is engedélyt kért, hogy ezen a szertartáson részt vehessen, hát persze, hogy a kisfiú hozzátapadva nézte végig, ahogy a mama a picit babusgatta. Úgy érezhette, végre ismét jut neki egy kis apás szeretgetés.

Alig lehetett ágyba parancsolni, és kikötötte, ma Franci bácsi takarja be.

Amikor a férfi megcsókolta a homlokát, bánatos nagy szemmel, de gyermeki őszinte bizalommal nézett fel rá.

— Ugye, apa már soha nem jön vissza?

— Sajnos, nem…

— De te mindig velünk maradsz, ugye?

Franz, mielőtt válaszolt, előbb az ágy végében álló anyára pillantott. Karola összerezzent.

— Szeretnéd? — fordult vissza a fiúcska felé.

— Igen, igen! — pattant fel a gyermek, két kis karját bácsikája nyaka köré fonva ugrált, ugrált.

— Jó, jó, most feküdj vissza szépen, aludnod kell, késő van…

Csendesen húzta be az ajtót, az asszonykát maga elé engedve. Hilda a vacsora romjait szedte le, értő pillantását a nagy fatálcára rakosgatás mögé rejtette.

Csak illendőségből jött vissza pár percre a konyhából, hamarosan jó éjszakát kívánt és a kisebbik lámpát felemelve magukra hagyta őket. Ültek némán, mindkettejük fejében vágtáztak a gondolatok. Karola egy rózsát babrált az asztalterítőn, magán érezte a sógor tekintetét, kicsit zavarta, mert a levegőben vibrált, hogy valami megváltozott.

Most, vagy soha! — gondolta Franci, és nagy levegőt véve szólalt meg.

— Karola! Mondd, el tudnál te engem fogadni férjedül?

A terítő mintájára merevedett az asszonyka szeme, azt hitte, hallucinál.

— Mit mondtál?

— Hát… azt hiszem, megkértem a kezed… — feszengett kínosan.

— De Franci…

— Jó-jó, nem kell azonnal válaszolnod!

Csend… A férfi már fel akart állni, hogy megsemmisülten kioldalazzon a szobából, amikor akadozott hangocskán ezt hallotta:

— E-ezt te komolyan… komolyan gondoltad? — és fordult lassan a kérdező felé.

— Hidd el, megkomolyodtam, hamarosan végzek, szeretlek benneteket… én… én…

— Ne… nem így értettem! Én mindig is komolyan vettelek, de a házasság… Várj! — állította meg a férfi felállási szándékát. — Te fel akarod áldozni a szabadságodat, hogy a gyerekeimnek apja legyen?

— Nem! Neem! Dehogy! Én téged szeretlek, mióta megismertelek.

— Franci!

Felugrott, és a döbbent nő lábai elé térdelt. Hatalmas tenyereibe zárta Karola apró kezeit.

— Te a bátyámé voltál már, még elárulni sem volt jogom, mit érzek irántad.

Hosszan nézték egymást. Karola előtt, mint egy film, pergett a sok vidám perc és óra, amivel ez a fiú bearanyozta a nem igazán boldog nussdorfi életét.

— Szerettem a férjemet. Nem létezett számomra más férfi… nem voltam boldogtalan még akkor sem… — tűnődve elhallgatott Karola, majd nem túl meggyőzően folytatta — … amikor anyósom kegyetlenkedett velem. — Újra elhallgatott. Kiszabadította egyik kezét, megsimogatta a férfi arcát. — Én is szeretlek, Franci… csak másképp. Mindig úgy gondoltam rád, csakis, mint testvérre. A legjobb barátra… Légy türelmes. Azt hiszem, azt azért nem élném túl, ha elveszítenélek. — Mosolygott.

— Tudod mit? Aludjunk rá egyet. Jó? — igazította hangját a régi könnyedre Franci.

— Jó…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.20. @ 11:17 :: Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/