Az Elpattant zongorahúr a legelső regényem (a 13. megjelent kötetem) és egyúttal az utolsó kiadott könyvem lesz… (Péter Erika)
„Matild néni télen-nyáron különös kalapokat viselt, s borús időben is egy óriási napszemüveg mögé rejtőzött. Mielőtt leült a zongorához, finoman megigazította ruhájának redőit, majd játszani kezdett. Ilyenkor arca megszépült, s tekintete olyan egyenes lett, mint a fénysugár”
Péter Erika Békés megyei Prima díjas költő regényének hősnője Anna arról kívánja meggyőzni az olvasót, miként lehet túlélni az élet sorscsapásait, s hogyan képes talpra állni egy anya egyetlen fiának elvesztése után.
„Apunak egyetlen szenvedélye a horgászás volt. Kellemes, napos időben szívesen elkísérték. Az erős sodrása miatt Uhut, a család ladikját a falu végéhez kellett cipelniük ahhoz, hogy a szemben lévő szigetre jussanak. A nagy hajóktól a folyó erősebben hullámzott, s úgy csapkodta a ladik oldalát, hogy vödörrel kellett kiöntögetni a lábuk alatt összegyűlt vizet.
Büszke volt rá, hogy ilyen erős apukája van. Csodálkozott, milyen könnyedén és rutinosan bánik az evezőkkel. Nézte, ahogy izmai megfeszülnek, majd elernyednek, s amint uralkodik a vissza-visszatérő hullámok felett.
A Duna túlsó partján fűzfák görbedtek a vízbe, szitakötők szerelmeskedtek előre-hátra rángatózva, aztán hirtelen eltűntek a kíváncsi szemek elől. Távolabb tehéncsorda legelészett.
Időnként kolomp hangját fújta feléjük a szél.
Anna virágokat szedett, bogarakat gyűjtött, lepkéket kergetett, olvasott, vagy hempergett a fűben. Annyit énekelhettek, amennyit akartak, nem zavarta őket senki.
Amíg Apu horgászott, elkészítették a szabad-tűzhelyet. Délidőre általában telte lett a szák. Keszegek, compók, süllők, harcsák ficánkoltak benne. Aztán megpucolták a frissen fogott halakat. Hol nyárson sütöttek, hol halászlét készítettek, mikor mi akadt horogra. Néha annyi élőhalat sikerült hazavinniük, hogy eladhattak belőle a szomszédoknak is. Főleg a süllőnek és a csukának volt nagy keletje.
Nem irtózott sem a gilisztáktól, sem a lóbogaraktól. Amikor már rutinosan akasztotta a csalikat a horogra, a dobás technikáját gyakorolgatták. Ez utóbbi sosem sikerült. Hol rövidet dobott, hol beleakadt a horog egy-egy vízben úszó gallyba, vagy célt tévesztve a mellettük terpeszkedő bokrokra repült. Az is megesett, hogy az összegabalyodott damilt valamelyik fűzfa ágairól kellett lebűvészkedniük.
Tizenkét éves korában már horgászengedélye volt, hogy amikor Apu dolgozik, egyedül is elmehessen horgászni. Fogta az örökölt pecabotot, és a vadonatúj engedéllyel lesétált a partra. Ám ha egyedül volt, nem kötötte le a horgászat. Zavarták a körülötte bámészkodó férfiak és az idétlenül gúnyolódó srácok, akik folyton kinevették, ha nem sikerült halat fogni vagy elügyetlenkedett valamit.
A közös kirándulásokat éppúgy kedvelte, mint hármasban a horgászatot. Szerette a hegyeket és legfőképp az erdőt, ahol minden évszaknak más és más varázsa van. Télen szánkózni mentek a Cseresznyésdombra, tavasszal hóvirágot, ibolyát szedtek, nyáron és ősszel ehető gombákat keresgéltek a fák lombjai alatt. Nem győzte magába szívni az erdő furcsa, bódító illatát. Azt a különös fanyar szagot, ami mindent átitatott, s amit főként eső után lehelt levegőbe a sok növény.
Akkor sem ijedt meg, ha neszt hallott, csak megállt. Azt remélte, hogy a bokrok sűrűjében megpillant egy őzikét vagy vadnyulat, ám azt is élvezte, ha csupán a lombok árnyait, a fák között felbukkanó horzsolt fényeket nézegetheti. Ám amikor sötétedni kezdett, eszébe jutott Piroska és a farkas, vagy Jancsi és Juliska meséje, és megborzongott.”
Dedikálási helyek, időpontok:
– Június 4. 11-19 óráig (csütörtök) Gyula
– Június 5. 10-17 óráig Békéscsaba, Főtér
A kötetről a beszélgetést vezeti: Farkas Wellman Éva költő, szerkesztő
– Június 7. 11 órától Budapest, Vörösmarty tér, 23-as pavilon,
Felvidéki Magyar Kiadók – a Gerbaud mellett.
„Már az első karácsonyon utazásba menekültek. Azt hitték, társaságban, más környezetben nem annyira szomorú az ünnep, de hiába volt szép a szálloda, hiába volt exkluzív a szoba. A recepción hatalmas karácsonyfa állt, a vázákban fenyőágak illatoztak, csak nem volt, aki összehozza a társaságot. A dolgozók is igyekeztek haza, várta őket a család. A család, amiről az ide menekülők legtöbbje csupán álmodozott.
Leginkább sétával múlatták az időt. Anna elképzelte, vajon mi történhet az ablakok mögött.
– Ebben a házban most teríthetnek. Biztosan megérkeztek már a gyerekek és az unokák. Előveszik a legszebb porcelánkészletet, a karácsonyi abroszt. A szalvétákon angyalka rajza csillog, s a kicsik papírcsónakot hajtogatnak belőle! – merengett hangosan. Szabolcs magához ölelte őt.
Az ünnepnapok idején szinte az egész város kihalt. A boltok bezártak. A fákra karácsonyi füzéreket aggattak, amelyek aprócska égői sötétedés után szentjánosbogárként vagy fényes csillagképként rajzolódtak ki az éjszakában. Némelyek olyanok voltak, mint a letört fejű vörös virágok vagy Krisztus véres sebei.
Karácsony másnapján fedezték fel a műsorajánlót. Nem is értették, hogyhogy nem látták eddig? Talán ők voltak figyelmetlenek, vagy a plakát volt annyira szürke és jelentéktelen, hogy nem vonzotta a szemet. Visszamentek a szállodába, lezuhanyoztak, s elvették az ünnepre hozott alkalmi ruhát.
– Remélem, kapunk még jegyet! – nyugtalankodott Anna.
Igyekezni kellett. Így is csak tíz perccel előadás előtt értek oda, és szomorúan látták, hogy nincs senki a pénztár előtt.
– Szerencséjük van! Az utolsó két jegy épp önöket várta! – mosolygott rájuk a pénztárosnő.
Alig foglalták el a helyüket, megérkezett a művész. Meghajolt, és leült a zongorához. Anna végre ellazult. Minden porcikáját hatalmába kerítette a zene.”
