Vígreményű Szekrényes Veronika 12.

Forrás, kép: Képeslapgyűjtemény (1914-1917).

Ferkó

 

Az új esztendőben gyorsan teltek a napok. Bizony elég sok idő eltelt azóta, hogy Vera feladta a levelet és nem érkezett semmi válasz. Ő meg csak várt, egyre várt. Az a fura betegség meg annyira nem múlt el, hogy már aggasztotta a dolog, szeretett volna a munkájára koncentrálni, megbecsülni ezt a jó házat. Így meg is fogadta, nem gondol annyit Lalira, mert a végén megint eltör valami szép tányért, és innen is mehet tovább. Haza már biztosan nem mehetne, vannak otthon elegen, főleg így, hogy Annuska várandós lett. Már csak ezért is elhessegetett magától minden legényt, aki köré sündörgött a piacon vagy máshol. „Eszébe ne jusson valamelyiknek, hogy megkérje, legyen a felesége, vagy még nagyobb baj is eshetne, ha nem vigyáz… háború van, a legény eltűnne, ő meg munka nélkül maradna. Na, azt már nem. Lali meg, ha nem ír, hát nem ír. Nem szabad mindig ezzel foglalkozni, amikor annyi más szép dolog is lehet az életben!” — elmélkedett önmagát vigasztalva.

Éppen itt jártak a gondolatai, amikor megszólította egy magas, vékony legény az utcán.

— Segíthetek, kisasszony? — kérdezte, s mivel Verának valóban nagyon nehéz volt a kosara, örömmel elfogadta a segítséget.

— Köszönöm — mondta halkan.

— Messzire viszi? — kérdezte a fiú.

— Ó, nem is olyan messzire, pár utcányira csak innen, és már ott is vagyunk — felelte Vera.

Egészen jól elbeszélgettek hazáig, még azt is megtudakolta a kísérőjétől, akit, mint megtudta, Sőtér Ferinek hívtak, miért nincs a fronton. Kiderült, valami betegség gyötri, amiről nem beszélhet bővebben, soványka is nagyon, így nem alkalmas katonának. Kicsit húzta a lábát, különben egészen jóképű kinézete volt. Kopottas kabátja, túlhordott cipője szegénységről árulkodott, éles, szürke szemével bánatosan meredt a lányra, szinte sóvárgott egy kis figyelemért. A ház előtt megállapodtak abban, hogy másnap is megvárja majd. Így legalább hasznossá teszi magát, segít Verának a cipekedésben. Otthon úgyis folyton csak azt hallja az édesanyjától: „Nem való vagy te semmire, fiam, még katonának se!”

Miközben így beszélgettek a ház előtt, kihajolt az ablakon Karcsi és lefüttyentett Verának.

— Verácska! Hívja Irénke asszony, siessen!

Vera szorongva köszönt el, csak úgy kapkodta a lábát a lépcsőn, az ajtóban meg ott várta Karcsi harsányan hahotázva.

— Elhitte, maga kis ijedős? Azt mondja meg nekem inkább, kivel beszélgetett ott lent olyan sokáig? Csak nem ezzel a szegényes ruházatú fiúval udvaroltat magának?

— Többet ér az százszor magánál! Tudja mit? Igen! Ő az udvarlóm. No, most már megnyugodott? Békén hagy végre? — kiáltotta Vera, és a tömött kosárral beszaladt a konyhába.

Feri pedig fütyörészve, nagy vígan sietett hazafelé, otthon boldogan mesélte édesanyjának:

— Édesanyám! Képzelje csak, mi történt ma énvelem! Találkoztam egy szép lyánnyal, meglássa, ő lesz az én feleségem! Becsületes, dolgos kezű, segít majd magának is a háznál, ha itt lesz az ideje!

— No, végre, valami jót is hallok! — szuszogta az asszony, mert betegeskedett szegény. — Segíts megfordulnom, Ferikém. Már csak te maradtál nekem, még ha ilyen mihaszna vagy, akkor is. No, hozd azt a levest, ott van az asztalon, a fazékban!

— Hozom, hozom! — rikkantotta Ferkó és széles mosollyal hozta az ennivalót.

Ferkóék háza igen egyszerűnek látszott, egy hosszú zsákutca legvégén árválkodott, elhanyagolt udvarral, rozoga cseréptetővel, amire ráfért volna némi javítás. A fehérre meszelt falú konyhában gömbölyödő búbos kemence bizony nem ontotta a meleget, hiszen a háziaknak még tüzelőre sem futotta. A konyha melletti szobában feküdt az asszony, néhány szék és egy faragott éjjeliszekrény állt csak a keskeny ágy mellett, a falakon néhány szentkép függött. A szomszédasszony hozott mindig valami kis ebéd- vagy vacsoramaradékot, ebből eszegettek ketten. Feri a régi tisztaszobába költözött, mikor egyedül maradtak, bár túl sok békességre itt sem lelt. Mióta édesapja meghalt, a bátyja meg odaveszett a háborúban, egyedüli férfiként élt itthon. Néha hangosan piszmogott, élénken kopácsolt, mintha csinálna valamit, máskor alkalmi munkát keresett. Gyakran segített a piacon a kofáknak a ki- bepakolásnál, de más munkája nem nagyon akadt. Örült hát, hogy végre egy kis változatosság csöppent az életébe, mert eddig a napja nagy részét édesanyja ápolásával és magányos csavargással töltötte.

Ferkó édesanyja egész éjjel sóhajtozott, forgolódott. „Legalább valami jómódú asszonyt hozna a házhoz ez a fiú, talán az megmentene minket” — gondolta, és vacogva morzsolgatta a rózsafűzért, aludni nemigen tudott.

 

Vera másnap szinte már várta a legényt a kapuban, jobban telt így az idő, kettesben, a piac felé kaptatva. Sok minden szóba került út közben. Ferkó mesélt a bátyjáról, aki elesett a háborúban, az édesanyjáról, aki sokat betegeskedik, Vera pedig a munkájáról, hogy milyen szerencsésnek érezheti magát, hiszen kosztot, kvártélyt is kap és rendesek a háziak. Néha meg-megálltak, a fiú háta ilyenkor heves köhögőrohamtól rázkódott.

— Ha legközelebb kimenője lesz, bemutatom édesanyámnak — mondta Ferkó, amikor újra Veráék háza elé értek.

Vera kissé elmélázott azon, van-e ennek valami értelme, nem téved-e megint veszélyes vizekre, aztán a fiú barátságos tekintetére nézve bólintott egyet.

— Szombaton éppen kimenőm lesz. Várjon négykor a ház előtt!

— Ott leszek, Verácska, szép napot magának!

— Magának is! — mondta a lány, és a lakájt kikerülve vidáman csicseregte Pirosnak:

— Pirosom! Szombaton lesz már hová mennem, nem kell itthon búslakodnom, segítek egy idős, beteg asszonynak és a fiának!

— Ez szép dolog tőled, leányom, de miért nem szórakozol inkább?

— Úgysem tudnék szórakozni, nincs is kivel elmennem, már Annuskával sem mehetnék.

— Te tudod, kincsem, no, akkor vidd ezt a tálcát Irénke asszonynak, nagyon türelmetlenkedik az öreglány!

Irénke asszony vagy háromszor visszaparancsolta Verát az ajtóhoz, mert még nem ment elég jól a meghajlás, köszönés és az illedelmes kiszolgálás, de azért szemét kissé összeszorítva, kedvtelve nézegette a lányt. „Nem is olyan ügyetlen ez a teremtés, még a szemnek is pihentető a látványa” — gondolta enyhültebben, és hozzákezdett az ebédhez.

 

Vera nyelt egyet, mert igen kopogott a szeme az éhségtől, de egészen estig alig evett valamit. Ma volt éppen a nagymosás napja, estére majd összeesett a sok hajlongástól, a keze is rendesen kivörösödött. Úgy zuhant ágyba ezen a napon, mint akit főbe hajítottak.

 

 

31látogató,1mai

Szerző Vajdics Krisztina 124 írás
1966. március 14-én Miskolcon születettem. Gyermekéveimet Debrecenben töltöttem. A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségiztem, majd a nyíregyházi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakos hallgatója lettem. Az írás szenvedélye vezetett a nyíregyházi Krúdy Gyula Újságíró Akadémiára, ahol újságírást tanultam. A helyi napilapokban jelentek meg első tárcáim, portréim, interjúim. 2008 karácsonyára jelent meg Neked írtam című verseskötetem, mely 42 verset tartalmaz. 2008-ban részt vettem a Magyar Író Akadémia írói kurzusán. 2012-ben szerkesztője, lektora lettem az Élő Költők Könyvklub kortárs irodalmi portálnak. Ebben az évben jelent meg Szökőangyal című novelláskötetem, második verseskötetem Szó születik címmel 2013 karácsonyára készült el. Az írás számomra levegővétel.

6 Komment

  1. Kedves Krisztina!
    Mindig örömmel fedezem fel az új részt Veronikáról. Szerencsére jó helye van és talán ez a Ferkó is megbecsülné, bár a szegénység nem tesz jót a párkapcsolatnak, házasságnak, nagy próbatétel. Remélem jól sikerül a bemutatkozás, s talán az édesanya sem fog ágálni a nem éppen tehetős menyecske láttán.
    Gratulálok írásodhoz! Sok szeretettel Eszter

Hagyj üzenetet